Az oldal alapvetően 1024*768-as méretre van készítve!

/Hunting with the Bow and Arrow.

/ Írta: Dr. Saxton T. Pope

Fordította: Kálóczy Lajos és Kerényi Sándor/

G. J. Putnam and son's, New-York kiadása 1923, 1925 és 1947.

Tartalom

· Elõszó

· Az utolsó Yana-indián története

· Hogyan készítette és használta Ishi az õ íját

· Ishi vadászati módszerei

· Az íjászatról általában

· Hogyan kell készíteni az íjat

· Hogyan kell készíteni a nyílvesszõket

· Az íjászfelszerelés

· Hogyan lõjünk?

· A vadászat alapelvei

· A mosómedve, a vadmacska, a róka és a farkas

· Szarvas vadászat

· Medve vadászat

· Hegyi oroszlánok

· Grizzly medve

· Alaszkai kalandok

· Egy bíztató fejezet

· Záró lövés

Robin Hood emlékének ajánlom, akinek szelleme egy idõben ott él minden ifjúnak szívében.

Elõszó

Az íjászat az ember legõsibb sportja. A történelem tanúsága szerint 20.000 évvel ezelõtt élt primitív õseink már úgy háborúban, mint vadászaton, használták az íjat. Az íj egyaránt szolgált védõ és támadó fegyverül és az önfenntartás eszközéül. Évezredeken keresztül ez volt az ember legfontosabb fegyvere mindaddig, míg alig néhány évszázaddal ezelõtt, a tûzfegyverek feltalálása kezdte kiszorítani használatát. A polgárháború után Amerikában újra foglalkozni kezdtek az íjászattal, ami elsõsorban Maurice és Will Thompson írásainak és a floridai Everglades-ban elért vadász sikereiknek volt az eredménye. Ez azonban inkább a nyíllal való céllövészet volt. Mikor azután Saxton Pope és Art Young vadászkalandjai napvilágot láttak Pope könyvében, egyre többen fedezték fel, hogy az íj megfelelõ, humánus és sportszerû fegyver, úgy apró, mint nagyvadra. Dr. Saxton Pope könyve elsõ kiadásának köszönhetjük sokan, mi vele egykorúak, az íjjal való vadászat iránti érdeklõdésünket. Azóta a sportemberek ezreinek adta meg ez a könyv a segítséget arra, hogy vadászfegyverként vegyék kezükbe az íjat. A Pope és Young által adott ösztönzõ erõ, és az a sportszeretet, gyorsaság, amivel az íjászat Amerikában elterjedt, szükségessé tette a National Field Archery Association /Mezei Íjászok Nemzeti Szövetsége/ megalakulását az íjászat védelmére és humánussá tételére. Ha Pope és Young ma élnének, jogosan lehetnének büszkék, hogy a sport, melyet õk indítottak el, ma már annyira elterjedt, hogy mûvelõit tízezrekben lehet számolni. A legtöbb állam felismerte és támogatja az íjászatot azzal is, hogy külön körzeteket és vadászati idényeket, valamint kedvezõ vadászati törvényeket létesít az íjászok számára. Az íjászatnak, mint vadászatnak tehát nagy jövõje van. A "Vadászat íjjal és nyíllal" eddigi kiadásai olyan régen elfogytak, hogy a jelenlegi generáció legnagyobb részének nem volt alkalma, hogy elolvassa. Tehát elismeréssel és lelkesedéssel üdvözöljük az új kiadást. Akik elõször olvassák ezt a könyvet, nem csak izgulni fognak Pope és Young vadászkalandjain, nemcsak elmélkedni fognak Ishi-nek, az utolsó valóban primitív indiánnak az elmúlásán, de sokat fognak tanulni az íjászat mûvészetérõl ennek a sportnak két legnagyobb mesterétõl. Dr. Pope orvos volt és sebész, ami kitûnõ gyakorlat a nyílvesszõ halálos erejének megítélésére. Az Õ kutatásai, és kísérletei, amiket az íjakkal és nyílvesszõkkel végzett, voltak az alapjai sok olyan technikai fejlõdésnek és javításnak, amelyek a modern íjakon és nyílvesszõkön találhatók. Amit Õ írt az íjjal való vadászat módszereirõl, és az íj, és a nyílvesszõ technikájáról, azok ma is annyira helytállóak és eleven valóságok, mint könyve elsõ megjelenésekor voltak. Minden íjásznak, és íjas vadásznak el kell olvasnia ezt a könyvet. Biztos, hogy sokat fog tanulni és meríteni Pope és Young tapasztalataiból. Ámbár kevesen leszünk, akik valaha is elérjük eredményeiket, amiket az íjjal való vadászat terén õk elértek, de valamennyien követhetjük a sportszerûségnek azt a finom szellemét, amit, õk honosítottak meg az íjászat terén. Reméljük, hogy ez a könyv nemcsak segítség és ösztönzés lesz az ifjú nemzedék számára, hanem meg is fogja tanítani õket arra, hogy a vadászat izgalma nem az öldöklésben rejlik, hanem az emberi ügyesség és ész mérkõzésében, a vadászzsákmány ösztönös óvatosságával, és olyan fegyvereket használva, amelyek a vadat nem üldözötté, hanem egyenlõ féllé teszik. 1947. március 25. A. J. Michelson elnök National Field Archery Association

I. Az utolsó Yana-indián története.

Az íjászat dicsõsége és románca Angliában érte el tetõpontját, az Amerika felfedezését megelõzõ idõkben. Ott az íj egyik legtökéletesebb formáját használták, és nemegyszer nemzetek sorsát döntötte el. A számszeríj és a kanócos puska, azután abban az idõben, amikor Kolombusz az új Világba vitorlázott, lassan kiszorította az íjat. Tehát Amerika elsõ felfedezõi számára meglehetõs meglepetés volt, hogy az indiánok olyan hatásosan használták az íjat és a nyilat. Tény, hogy a kard és a ló, kombinálva a fehér ember fensõbbséges magatartásával nyerte meg inkább a küzdelmet az õslakók felett, mint az akkori idõk primitív muskétái. Az íj még halálhozóbb volt, mint a puska. Az amerikai indiánok fokozatos kiirtásával, a civilizáció nyugatra terjedésével és a tûzfegyverek javulásával ez a mérkõzés mind inkább egyenlõtlenné vált, és az íj és a nyíl eltûnt az országból. Az utolsó primitív indián íjászt Californiában találták meg 1911-ben. Mikor a fehér pionírok Californiában /az állam északi részén/, a Lassen trail-on leereszkedtek, egy indián törzzsel találkoztak, melyet Yana vagy Yahi néven ismertek. Ezen a néven nevezték magukat. Szomszédaik Nozi, a fehérek pedig Deercreek vagy Millcreek indiánoknak nevezték õket. A terület többi törzsével ellentétben, a Yanák nem engedték át harc nélkül vadászterületeiket a fehéreknek. A Yanák harcosok és vadászok voltak. California indiánjai általában sárgás bõrûek, kövérek és békés hajlamúak. A Yanák kisebbek, hajlékonyabbak, bronzvörös színûek voltak, és ahelyett, hogy gyökereket áskáltak volna, lazacszigonnyal és íjjal szerezték élelmüket. Területük a Mount Lassen-tól délre, és a Sacramentó folyótól keletre, mintegy ötvenmérföldnyi volt. A fehérek legelsõ letelepedése óta állandóak voltak az ellenségeskedések és ennek eredménye volt, hogy a fehérek évente szerveztek expedíciókat a Yana indiánok ellen, és ezek nagy számú indián lemészárlásával végzõdtek. A legutolsó nagy hadjárat 1872-ben volt, amikor a törzset éppen aratás közben lepték meg. Ekkor a fehér fegyveresek olyan nagyszámú indiánt öltek meg, hogy a terület elkárhozott volt a holtak tetemeitõl. Pontos beszámolót ezekrõl a napokról Wattermann újságjából nyerhetünk. /American Archeology and Ethnology, 13. kötet, 2. szám./ Az egyik utolsó rajtaütéskor egy kis csapat Yana asszony és gyermek bújt el egy barlangban. Megtalálták, és hidegvérrel leöldösték õket. A csapat egyik tagja lakonikusan mondta, hogy revolverével loccsantotta ki agyvelejüket, mert a karabély túlságosan bemocskolta volna a barlangot. Így történt, hogy 2-3000 Yana indiánból mintegy tucatnyi menekült meg a kiirtástól. Ezek is fõleg öregek, asszonyok és gyerekek voltak. Ez a maroknyi törzs a Deer Creek canyon áthatolhatatlan bozótjában és vulkánikus sziklái között keresett menedéket. Itt elrejtõzve és bujkálva éltek miként a vadállatok, távoltartva magukat a fehérektõl, mígnem teljesen elfeledkeztek létezésükrõl. Majdnem legenda lett belõle, hogy valamikor vad indiánok éltek a Mount Lassen közelében. Idõrõl-idõre a rancherok jelentették, hogy nyájaikat valaki zavarja, hogy indiánok nyomait látták, vagy pedig, hogy nyílhegyeket találtak birkáikban. A hírek nem bizonyultak hitelesnek, mígnem 1908-ban egy villamos társaság felvételi vonalat akart fektetni a Deer Creek canyonon keresztül, hogy majd egy völgyzáró gátat építsen oda. Egy este, amint a felvételezõk kis csapata egy fatörzsön állt, a mély és gyors folyású patak szélén, hogy jó gázlót szemeljen ki, egy meztelen indián emelkedett fel elõttük, vadul rájuk mordult, és lándzsájával hadonászott. A kis társaság egy pillanat alatt szétugrott és rekordidõ alatt a patak túlsó oldalán volt. Mikor megállapították, hogy az indián eltûnt, végre lélegzethez jutottak. Ez volt Ishinek, a Yanának az elsõ megjelenése. Másnap reggel felfedezõ expedíció indult el, hogy az elõzõ esti izgatott jelentés valódiságát eldöntse. Az általános vélemény az volt, hogy a terepfelvételezõk hallucináltak. A csapat egyik tagja fogadást ajánlott, hogy nem fognak semmiféle indián nyomra bukkanni. Amint a kutatók a lejtõhöz érkeztek, ahol az elõzõ napi jelenség eltûnt, két nyílvesszõ repült el mögöttük. Azonnal a lejtõ felé rohantak, és éppen jókor érkeztek, hogy meglássanak két indiánt eltûnni a bozótban. Maguk mögött hagytak egy öreg, fehérhajú indián nõt, akit eddig õk vittek. Az öregasszony részben béna volt, és lábszárai fûzfakéreg sínekbe voltak kötve, láthatóan azzal a szándékkal, hogy erõsítsék õket. Az öreg squaw - ahogyan az indián asszonyokat hívják - ráncos volt, haja a gyász jele képpen rövidre volt vágva, és egész testében reszketett a félelemtõl. A fehérek közeledtek hozzá, nyájasan szólongatták spanyolul, de úgy látszott egy szót sem tud ezen a nyelven. Csak a halált látta maga elõtt, mert a múltban fehér emberrel találkozni halált jelentett. A kutatók megpróbálták rávenni, hogy hívja vissza társait, de eredménytelenül. A további nyomozás két kis vesszõkunyhót fedezett fel, amelyek a babérfák között voltak elrejtve. Olyan nagyszerûen el voltak dugva, hogy bárki elmehetett volna mellettük néhány yardnyira anélkül, hogy felfedezte volna õket. Az egyik kunyhóban szárított lazacot és magvakat tároltak, a másik lakásként szolgált. Volt benne egy kis tûzhely, hogy a kunyhóban is lehessen fõzni, nyílvesszõk, íjjak, halász és egyéb õseredeti szerszámok, és egy prémruha. Ezeket az indiánok megélhetéséhez oly fontos tárgyakat /a fehér emberre jellemzõ módon/ magukkal vitték. Másnap a társaság újból ellátogatott a kunyhóba, abban a reményben, hogy ott fogja találni a titokzatos indiánokat. Ezek azonban örökre eltávoztak. Többet nem látták és nem hallottak róluk egészen 1911-ig, mikor is Oroville külsõ kerületében, mintegy harminckét mérföldnyire a Deer Creek tábortól, ezen események egyik magányos túlélõje meg nem jelent. Korán reggel egy corall sarkában, egy ugató kutya által sarokba szorítva kiéhezett meztelen indiánt találtak. A váratlan látogató annyira különös és a mészáros fia, aki megtalálta annyira felindult volt, hogy hamarjában a városi rendõrséget hívták. Meg is jelentek fegyveresen, hogy elfogják az indiánt. A szegény indián a puskákat, pisztolyokat és kézbilincseket látva maga elõtt, szinte beteg volt a félelemtõl. Bevitték a városi börtönbe és a biztonság kedvéért, bezárták. Itt már csak a halált várta. Eddig abban a tudatban élt, hogy fehér ember kezébe jutni egyenlõ a halállal. Egész népét lemészárolták a fehérek, most sem történhet másképp. Így várt rettegve és remegve. Kérdéseket tettek fel neki, de nem tudott válaszolni. A fehér ember együgyûségével más indiánokat hoztak hozzá különbözõ törzsekbõl, azt gondolva, hogy minden "digger" egyforma. De ezeknek a beszéde éppen olyan idegen volt neki, mintha kínaiul vagy görögül szóltak volna hozzá. Azt hitték róla, hogy bolond. A haja rövidre volt égetve, lábai sohasem viseltek cipõt, nem evett, nem ivott és nem aludt. Valóban bolondnak vagy abnormálisnak tûnt. A vad indiánról szóló hírek bekerültek a városi lapokba, és T. P. Wattermann professzort, a Kaliforniai Egyetem Embertani Fakultásáról oda küldték, hogy vizsgálja meg az esetet. A professzor Oroville-be utazott és a különös indiánhoz vezettette magát. Dr. Wattermann sok indián nyelvjárást ismert, és egyiket a másik után próbálta ki a foglyon. Szerencsére néhány Yana szót is megõriztek az egyetem lemezein. Wattermann kísérletet tett ezzel a kiveszett nyelvvel, és azt mondta: "siwini", ami fenyõfát jelent, és ugyanakkor megtapogatta az ülõke sarkát, amin ültek. Az indián arcán csodálatosképpen valami homályos felismerés tükrözõdött. Wattermann ismételgette a szót, és az indián mintegy varázsszóra átváltozott. Halvány mosoly vonult keresztül arcán és Yana nyelven /"Inu ma Yahi", "Indián vagy te?"/ megszólította Wattermannt. A professzor biztosította róla, hogy õ az. A megkönnyebbülés érzete lett úrrá a helyzeten. Wattermann felfedezte Kalifornia egyik kihalt indián törzsét, Ishi pedig felfedezett egy jó barátot. Felöltöztették, megetették, õ pedig megtanulta, hogy a fehér ember jó is lehet. Mivel semmi vád nem volt az indián ellen, És õ maga sem látszott vonakodni, Wattermann magával vitte San Franciscó-ba az Embertani Múzeumba. Itt tanulmányozták és boldogan élt öt évig. Megtudták tõle, hogy egész népe kihalt. Az öregasszony a Deer Creek-i epizódban az õ anyja volt, az öregember pedig a nagybátyja. Ezek egy Mount Lassen-ra tett hosszú utazás alatt haltak meg, nem sokkal a felfedezésük után. Ishi elégette tetemeiket és gyászolni kezdett. Az a tény, hogy a fehérek elvitték élelemszerzõ eszközeiket és ruháikat, kétségkívül szerepet játszott az öregek halálában. Ishi éhezve és reménytelenül vándorolt a civilizációba. Atyja, aki valamikor a Yanák törzsfõnöke volt és a Mount Lassen-tól délre elterülõ vidékeken uralkodott, már rég itt hagyta õt és vele együtt az egész népe. Rancherok és részvényesek garázdálkodtak a területen, tönkretették a halászatot és elzavarták a vadakat. Vad gyümölcsfáikat, amik a völgyben voltak, elvették tõlük és nem maradt meg nekik más, mint a halott õsök rossz szellemei. Most mégis barátságos emberekre talált, akik etetik õt, ruházzák és megtanítják a civilizáció rejtelmeire. Mikor azt kérdezték tõle, hogy mi a neve, így felelt: "Nekem nincs nevem, mert nem volt nép, aki nevet adjon nekem." Ez alatt azt értette, hogy nem lehetett a szokásos törzsi szertartással elnevezni õt. Mégis, az a néhány öreg, akikkel együtt élt, "Ishi"-nek hívta õt, ami annyit jelent, hogy "erõs és egyenes". Megtanult tüzet gyújtani fapálcákkal, tudta azt a régen feledésbe ment mesterséget, hogy hogyan kell kovából és obszidiánból nyílhegyeket pattogtatni. Halász és vadász volt, semmit sem tudott a modern életrõl. Nem volt szava sem a vasra, sem a ruhára, sem az útra vagy a lóra. Olyan primitív volt, mint a Kolumbusz elõtti õslakók. Valójában egy kõkorszak beli ember volt, teljesen érintetlenül a civilizációtól. A történelem lapjait sok évszázaddal forgatta vissza, így azután a tudósok tanulmányozták õt, õ meg a tudósokat. Saját történetérõl keveset tudtak meg tõle, és még kevesebbet családja történetérõl. Az indián illetlennek tartja, hogy sokat fecsegjen magáról. A halottakról beszélve szerencsétlenséget idéz elõ. Ha kimondja atyja nevét, akkor egyúttal idézi is õt a szellemek birodalmából. Ezért ezt csak akkor teszi egy indián, ha valami fontos oka van rá. Tudta azonban törzsének teljes történetét és pusztulását. Látszólag negyven éves volt, de mégis közelebb volt a hatvanhoz. Egyszerû életmódja következtében kitûnõ fizikuma volt, szellemileg is friss és erõs testû. Körülbelül 5 láb és 8 hüvelyk /172,72 cm/ magas volt, arányos, szép keze és hibátlan lába volt.

Arcvonásai nem voltak annyira sas szerûek, mint a síksági indiánoké, de mégis eléggé markánsak voltak. Magas arccsontjai, intelligens, nagy szemei, egyenes fekete haja és pompás végtagjai megnyerõ külsõvel ruházták fel. Mint kézmûves rendkívül ügyes és találékony volt. Primitív eszközökhöz volt szokva, de gyorsan és ügyesen megtanulta, hogyan kell bánni a késsel, fûrésszel, reszelõvel, fejszével, kalapáccsal, meg a többi modern eszközzel. Ámbár sok találmányunkat megcsodálta, és megbecsülte a gyufát, mégis büszke volt arra a tudományára, hogy egy vadgesztenyefa /Buckeye-fa/ vesszõcskéivel tüzet tudott éleszteni. Ezt alig két perc alatt sikerült megtennie, úgy hogy egyiket a másikon pörgette. Ez idõtájban kerültem az egyetemre, mint sebészeti oktató. Munkahelyem a múzeum mellett volt, ahol Ishit a modern iparra és a pénz értékére tanították. Teljesen boldogan élt ott és kedvence volt mindenkinek. A civilizációval való legelsõ érintkezésétõl kezdve nagyon kevés immunitást tanúsított a betegségekkel szemben. Az összes járványos fertõzõ betegséget, amellyel érintkezésbe került megkapta. Nagyon higiénikusan élt, kitûnõ élelmezése volt, a szabadban aludt, mégis gyakran volt beteg. Így kerültem vele kapcsolatba, mint kórházi orvosa, és hamarosan megtanultam csodálni természetének kiváló tulajdonságai miatt. Ámbár nagyon zárkózott volt, mégis barátságos, nemes, tiszta és megbízható. Sõt, továbbmenve, fensõbbséges életfilozófiával és magas erkölcsi színvonallal rendelkezett. Fokozatosan megtanultam beszédjét és órákat töltöttem társaságában. Elmondta nekünk törzsének folklórját. Több mint negyven mítoszt és állatmesét õriztünk meg tõle, vagy vettünk lemezre. Ezek éppen olyan érdekesek, mint Rémus bácsi állattörténetei. A vadmacska menekülése, a puma, a grizzly, a kékmátyás, a gyík és a coyote történetei éppúgy tele vannak izgalommal és komédiával, mint bármely más mese. Mindennek, ami kint a szabadban van tudta a történetét és a használatát. Beszélte az állatok nyelvét. Megtanított az íj és nyílvesszõk készítésére, hogyan kell lõni velük, és hogyan kell indián módra vadászni. Csodálatos társ volt az erdõben, sok napot és éjjelt töltöttünk együtt. Miután három évet velünk töltött, visszavittük saját hazájába, de nem akart ott maradni. Már megszerette a fehér ember életmódját, saját országa pedig tele volt az elhunytak szellemével. Mutatott nekünk rég elfelejtett táborhelyeket, ahol régi fõnökök építették falujukat. Mutatott szarvasnyalatókat, ahol természetes só volt, leshelyeket és ösvényeket, amiket az õ népe használt valamikor. Egy nap, amikor egy nagy szikla tövénél mentünk el, kapart egy keveset nagy lábujjával és egy medvemancs csontjait kaparta elõ. Évekkel ezelõtt itt õk lõttek és sütöttek meg egy medvét. Ez volt a "Jo-mo-lo-ku" tábor. Az õ saját táborukat "Wowomopono Tetna", vagyis "Medve-dagonya" néven nevezték. Úsztunk a folyóban együtt, vadásztunk szarvasra és apróvadra, éjszakánként együtt ültünk a csillagok alatt a tábortûznél, ahol egyszerû módon beszélgettünk régi hõsökrõl, a felettünk lévõ világról, és az õ elméleteirõl, amik a túlvilágra vonatkoztak, ahol a szökkenõ szarvas és a hatalmas medve a vadász erõs íjával és gyors vesszõivel találkozik. Megszerettem Ishit, mint egy testvért, és õ is úgy tekintett engem, mint a törzsbelijét. "Ku-wi"-nak, azaz "Orvosságos ember"-nek hívott engem, valószínûleg azért, mert ügyesség tekintetében hozzá képest nem sokat tudtam, de mert mesterségem mégis a gyógyítás volt. Ám dacára annak, hogy boldog volt és körülvettük a leghaladottabb anyagi kultúrával, megbetegedett és hamarosan meg is halt. Sem öröklött, sem szerzett immunitása nem volt a tuberkulózis ellen, megkapta és szemünk láttára sorvadt el. Mivel nem volt természetes ellenállása, nem vette hasznát semmiféle kezelésnek, amely egy kaukázusi emberben megállítja a bajt. Minden lehetségest megtettünk érte, és ápoltuk a fájdalmas és keserû vég beálltáig. Mikor betegségét felfedeztük, tervet készítettünk, hogy visszavisszük a hegyei közé, és ott gyógykezeljük. Reméltük, hogy természetes környezetébe visszakerülve meg fog gyógyulni, de betegsége kezdetétõl olyan gyorsan gyengült, hogy nem lett volna elég ereje az utazásra. Láztól elgyötörten és arra képtelenül, hogy tápláló ételeket egyen, úgy látszik az elejétõl fogva halálra volt ítélve. Hónapokig tartó betegség után hirtelen egy borzalmas tüdõvérzést kapott. Vele voltam és irányítottam a gyógykezelését. Gyengéden simogattam a kezét, mintegy apró jeleként a baráti együttérzésnek. Nem vett tudomást semmiféle szimpátia megnyilvánulásáról. Félelem nélküli, sztoikus volt, és népének hitében halt meg. Indiánhoz méltóan ment el õ is hosszú útjára, az Árnyak Országába. Oldala mellé tettük tûzgyújtó pálcáit, tíz darab dentaliát /indián pénzt/ egy kis zacskó makk lisztet, egy darab szárított szarvashúst, egy kevés dohányt, azután az íját és a nyílvesszõit. Ezeket vele együtt égettük el. Hamvait egy agyagkorsóba helyeztük, melyre ez a felirat került: "Ishi az utolsó Yana indián, 1916." És így elment Amerika utolsó vad indiánja és vele lezárult a neolit /újkõkor/ korszak. Ishi lezárta a történelem egy fejezetét. Úgy nézett ránk, mint a szofisztikával megzavart gyerekekre, akik ügyesek, de nem okosak. Mi sok dolgot tudunk, amibõl sok a hamis. Ishi ismerte a természetet, amely mindig igaz. Jellemének olyan tulajdonságai voltak, amik örökre elvesztek. Lényegében volt nyájas, volt bátorsága és önfegyelme, és ámbár mindenét elvették, nem volt keserûség a szívében. Lelke egy gyermeké volt, értelme egy filozófusé. Nem tudta azt mondani: "Isten veled." Az õ nyelvén így búcsúzott: "Te maradj, én megyek." Elment és most együtt vadászik népével. Mi itt vagyunk, és õ itt hagyta nekünk az íjat.

II. Hogyan készítette és használta Ishi az íját.

Ámbár nagyon sokat írtak mind a történelemkönyvekben, mind a különféle regényekben az észak-amerikai indiánok íjászatáról, bármilyen furcsán hangzik is, nagyon kevés tudósítás és leírás maradt fenn fegyverkészítési módszereikrõl, és még kevesebb lövészetükrõl. Ritka nagy szerencsém volt, hogy együtt élhettem egy romlatlan õslakóval és láthattam lépésrõl lépésre, hogyan konstruálja a legtökéletesebb íjakat és nyílvesszõket. Ishi tudása messze felülmúlta Amerika legtöbb indiánjáét, az õ íjai és nyílvesszõi a múzeumokban látható indián íjak és nyilak ezreivel szemben a leggondosabban és a legszebben készítettek és a legjobbak. Túl sok idõt igényelne, ha a legaprólékosabb részletekbe menve leírnám munkáját, de még az Etnográfiai Jelentésekben /American Archeology and Ethnology, Vol. 13.No. 3. Yaki Archery./ meg is jelent. Munkája röviden a következõ volt: Az íjat Ishi "mannee" néven nevezte. Rövid, lapos hegyi boróka ág /valószínûleg Juniperus Virginia/ volt, hátul inakkal erõsítve. Hossza 42 hüvelyk /106,68 cm/ volt, az õ mértékegységével annyi mint a vízszintesen kinyújtott kéztõl az ellenkezõ oldalon lévõ csípõig. Legszélesebb a két szár közepén volt: 2 hüvelyk /5,08/ és 1/2 hüvelyk /1,27 cm/ vastag. Ennek a résznek a keresztmetszete ellipszis alakú volt. Az íj közepén a markolat 1,1/4 hüvelyk /3,16 cm/ széles volt és 3 hüvelyk /1,87 cm/ vastag keresztmetszetû ellipszis. A két kar végén enyhén visszafelé hajlott és a húrtartóknál 1/2 hüvelyk /1,27 cm/ vastag volt. A húrtartóknak szegletes válluk volt és egy hüvelyk hosszú és fél hüvelyk vastag hegyben végzõdtek. Az íjhoz szükséges faanyaghoz úgy jutott, hogy valamelyik fán kikeresett egy megfelelõ ágat és azt lehasította. Ennek az ágnak úgy a külsõ rétegeit, mint a gesztjét, a fa holt belsõ részét felhasználta. Az ágnak homokkõvel való dörzsölés és simítás által adta meg az alakját és végleges formáját. A két kar hajlított végének formáját felhevített kõre való rányomással adta meg. Szorosan hozzákötötte egy másik megfelelõen hajlított fához, hogy formáját el ne veszítse, azután sötét, száraz helyre tette száradni. Itt volt hónapokig, vagy ha nem volt rá szükség, évekig, hogy megérjen. Mikor újból munkába vette, elõször ínnal szerelte fel a hátlapját. Enyvet fõzött lazacbõr forralásával, és ezt az enyvet az íj feldurvított hátlapjára kente. Mikor megszáradt, a szarvas lábinaiból nyert hosszú csíkokat fektetett rá. Az inakat rágással felpuhította, tapadóssá tette, és vékony szálakra bontotta. Gondosan egymásra illesztette a sok vékony szálat, az íj egész hátát vastagon beborította, úgy, hogy az a húrtartóknál teljesen körülvette a fát és egyszer körültekerte az íjat. A szárítás alatt az inakat szorosan az íjhoz kötötte hosszú, vékony fûzfahéj szíjakkal. Néhány nap múlva levette a kötést, az inak kiálló részeit elsimította, újra beenyvezte az egészet, és az egész íjat simára dörzsölte homokkõvel. Ezután a markolati részt 4 hüvelyk /10,16 cm/ szélességben körültekerte egy keskeny szarvasbõr darabbal. Mielõtt a civilizációt megismerte, az íjnak nedvesség ellen egyedüli védelme egy, a puma lehúzott farkbõrébõl készült íjtok volt. Közöttünk élve sellakot használt a fa és az enyvezett réteg bekenésére. A többi primitív nép gyakran szarvasfaggyút vagy medvehájat használ erre a célra. Az íj húrját a szarvas csánkjának finomabb inaiból készítette. Ezeket addig rágta, míg meglágyultak, azután pedig zsinórrá csavarta õket össze. Az egyik végén állandó hurok, a másik végén szarvasbõr toldás volt. Míg az ideg nedves volt két ág közé kötötte és nyállal simára dörzsölte. Átmérõje 1/8 hüvelyk /3,2 mm/ volt, hosszúsága kb. 48 hüvelyk /121,92 cm/. Mikor a húr megszáradt, a hurkot ráakasztotta az íj felsõ húrtartójára, az íjat a térdén meghajlította és az ideg másik végét rátekerte az alsó húrtartóra. A szarvasbõr szíj, ami a húr végén volt, megkönnyítette ezt a munkát azáltal, hogy néhány félhurkot adva az íjhúr fölé azt rögzítette. Mikor az íj így fel volt ajzva, a húr kb. 5 hüvelykre/12,7 cm/ volt az íj hasától. Mikor az íj nem volt használtban, a felsõ hurkot teljesen leeresztette a húrtartóból. A leeséstõl egy másik kis hurok óvta, ami szintén szarvasbõrbõl volt. Ha a hegye nélkül számított 26 hüvelykes /66,04 cm/ nyílvesszõt teljes hosszára kihúzta, akkor az íj tökéletes ívben hajlott meg, amely a kéz részénél, a markolatnál egy kissé lapos volt. Húzása kb. 45 font /20,36 kg/ volt és a vesszõt mintegy 200 yardnyira /182 m/ lõtte el. Ez korántsem a legerõsebb indián íj. Ishi készített erõsebbeket is, ha kedve tartotta, de ez látszott ideális súlynak a vadászatra és ez, az õ kezében meg is felelt. Az angol íjakhoz viszonyítva ez az íj túl rövid volt, de bozótban való íjászatra és guggoló, térdelõ helyzetbõl leadott lövésekre jobban megfelelt, mint a hosszú íjak. Ishi szerint, ha egy íjat felajzva vagy pedig felállítva tesznek le, akkor az megizzad és elfárad. Ha nem használjuk, le kell fektetni, nem szabad átlépni rajta, gyerek ne játsszon vele és asszonyféle nem érintheti. Ez szerencsétlenséget hoz, és az íj el is törhet lövés közben. Ha mégis ilyesmi történne vele, akkor homokkal és vízzel tisztítható le. Az õ megítélése szerint egy jó íjnak zenei hangokat kell adnia, ha a húrt nyílvesszõvel ütögetjük. Ez volt az elsõ hárfa, és a zongora õse. A Yana indián kellemes zenét tud produkálni, ha az íj egyik végét nyitott szájának valamelyik sarkába teszi, és az íjhúrt a nyílvesszõvel ütögeti. Úgy hangzik, mint az aeol hárfa. Ezt a zenét Ishi egy énekkel kísérte, amely egy rettentõ erejû harcosról szólt, aki elõször tûzbe tette az íjat, azután az óceánba, azután pedig fellõtt vele a napba. Mint a szélvész repült a vesszõ, berepült a nap kerek, nyitott ajtaján és eloltotta a világosságot. Sötétség borult a földre és az emberek dideregtek a hidegben. Hogy védjék magukat a hideg ellen, tollakat növesztettek és így születtek testvéreink a madarak. Ishi a nyílvesszõt sawa néven nevezte. A nyílvesszõk elkészítésénél az elsõ teendõ a fa elkészítése. Ishi többfajta fát használt, de a legjobban a boszorkány mogyorót /Hanamelis Virginiana/ szerette. A növény leveleibõl és kérgébõl orvosságot készítenek gyulladások és kelések ellen. Ennek a cserjének egyenes, hosszú ágait 32 hüvelyk/81,28 cm/ hosszúra vágta. Tövüknél 3/8 hüvelyk /0,95 cm/ vastagok voltak lehéjazva. Összekötötte õket és árnyékos helyre tette száradni. Egy hét vagy még több idõ után - leginkább néhány hónap után - szétbontotta a nyalábot, kiválogatta a legjobbakat és kiegyengette õket. Ezt egy kis halom parázs felett végezte, hol a nagylábujja, hol a hüvelykujja segítségével. Tengelyüket szemmértékkel megállapította és eszerint egyengette õket ott ahol szükséges volt. Öt vagy tíz darabot készített egyszerre szükség szerint. Mértékül ujjait használta. Mikor a vesszõk már egyenesek voltak, két homorúan kiképzett homokkõ közé tette õket és fel-le húzogatta, vagy pedig a köveket a kezében tartva a combján forgatta. Ezáltal a vesszõket levékonyította 5/16 hüvelyknyire /0,79 cm/ és lesimította. Ezután mintegy 26 hüvelykre /66,04 cm/ levágta õket. Most a vesszõ vastagabb végét szarvasbõr szíjjal körülkötözte és 1,1/2 hüvelyk mélyen /3,81 cm/ kifúrta, hogy az elõtétet befogadhassa. Ezt úgy végezte, hogy egy hosszú, hegyes combcsontot a földön két nagylábujja közé szorított, hegyével ráállította a vesszõt és ide-oda forgatta a tenyere között. A szarvasbõr kötés védte a vesszõt a berepedéstõl. A vesszõ elõtét részét nehezebb fából, rendszerint hegyi mahagóniból készítette. Ugyanolyan vastag volt, mint a vesszõ, a hegye felé egy keveset vékonyodott és 6 hüvelyk /15,24 cm/ hosszú volt. A vastagabbik végébõl egy gondosan formált tüskét csinált, amelyet az elõbbi lyukba illesztett bele. Az összeragasztáshoz enyvet vagy gyantát használt és az érintkezõ részt enyvbe mártott ínnal körülcsavarta. A nyílvesszõ hosszát Ishi úgy állapította meg, hogy egyik végét a mellcsontjára tette, a másik végét pedig oldalt kinyújtott bal kézfejéhez igazította. Ahol ez érte a mutatóujjának hegyét, ott vágta el. Ez kb. 32 hüvelyk /81,28 cm/volt. Ezután elkészítette a rovátkát a vesszõ végén, az íjhúr részére. Ezt elõször egy darab obszidiánnal reszelte ki, késõbb három összekötözött fûrészlapot használt. A rovátka 1/8 hüvelyk mély volt. A vesszõ másik részét szintén bereszelte, hogy ez a nyílhegyet befogadhassa. Ezt a rovátkát úgy készítette, hogy ha a vesszõ az íjon volt, a nyílhegy függõlegesen állott. Azért csinálta így, hogy a nyílvesszõ könnyebben behatolhasson a bordák közé. Úgy látszik, nem ismerte föl, hogy a vesszõ rotációs mozgást végez a levegõben. Mikor idáig jutott, befestette a vesszõket. Az õsi indián színeket így állította elõ: vörös cinóber, fekete pigment a pisztráng szemeibõl, egy zöld növényi festék vad hagymákból, és egy kék, amirõl azt mondta, hogy egy növény gyökereibõl van. A festést olyan ecsettel végezte, amelynek szõrét a róka farkából húzta ki és egy tollcsévén húzta át. Szokásos jelei zöld és fekete körök voltak, amelyeket egy hüvelyknyire a vesszõ hátsó végétõl kezdõdõen váltakozva festett, egy hüvelyknyi szélességben, vagy pedig kerek pontokat és kígyózó vonalakat festett hasonló hosszúságban a vesszõre. Mikor velünk volt száraz festékeket használt sellakkal hígítva, mert ezek gyorsan száradnak. A festett részt, ami a tollak befogadására szolgál, ágyazatnak hívják. A színes festék nem csak arra szolgál, hogy a vesszõt könnyebben lehessen megtalálni, hanem a tulajdonos igazolására is. Ishi ezt a részt vékony enyvvel kente be. Mikor a vesszõk idáig elkészültek, hozzá fogott a feltollazásukhoz. A tollat "pu-nee"-nak hívta. A feltollazáshoz sas, sólyom, ölyv vagy flichner /a Cloaptes fajokhoz tartozó fakopáncs, széles szárny és vonalkázott farktollakkal/ tollakat használt. Bagolytollakat az indiánok nem használtak, mert az szerencsétlenséget hoz. Szárnytollakat használt, de ha ezekbõl nem állt elég a rendelkezésére, akkor a farktollakat sem vetette meg. Köztünk élvén pulykatollakat használt. A tollat két tenyere közé szorítva a toll zászlóját hegyénél kétfelé választotta és széjjelhúzta õket úgy, hogy a toll csévéje pontosan kétfelé repedt. Ezután szélesebbik felét lábának nagyujjával erõsen egy kõhöz szorította, a másik végét pedig bal keze mutató és hüvelykujjával fogta meg. Egy darab obszidiánnal vagy késõbb késsel a toll belét elkaparta, mindaddig, míg a cséve vékonnyá és lapossá nem vált. Mikor ezekbõl is elegendõt készített, hármas csoportokba rendezte õket, úgy hogy mindegyik csoportban azonos oldalról való tollak legyenek. Zsineggel összekötötte õket, és egy veder vízbe tette. Mikor átnedvesedtek és megpuhultak, készen voltak a további munkára. Egy darab 8-10 hüvelyk /20-25 cm/ hosszú int megrágott, felvett egy csomó tollat, kiszöktette és letörölte róluk a vizet, kivett egyet és miután megnézte, hogy elég erõs-e, kéthüvelyknyit a hegyébõl visszahajtott a csévére, a többit pedig hátrafelé hajlította. Ezáltal szabad helyet csinált a kötözés számára. Ezt tette a másik két tollal is. Elõvett egy vesszõt, bal hóna alá szorította úgy, hogy a töve a bal kezében volt. Most lassan forgatni kezdte a vesszõt és az int, egyik végét maga alá dugva, ráerõsítette. Az ín végét fogával tartotta megfeszítve, és mikor már mind a három tollat ráillesztette a vesszõre, az ín végét átvette a jobb mutató és hüvelyk ujja közé. Egyenként pontosan elhelyezte a tollakat. Az utolsó kéthüvelyknyi csévét és a rajta lévõ nedves szárnyat együtt kötötte le. Az elsõ tollat úgy helyezte el, hogy merõleges legyen a húr számára vágott rovátka alapjára, a másik kettõt ettõl egyenlõ távolságra osztotta el. Körülbelül egy hüvelyknyit a tollakból, és a vesszõbõl betekert ínnal, lassan forgatva a vesszõt és hüvelykujjának körmével elsimítva az inat. Mikor ezeket a végeket rendbe hozta, félretette a vesszõket száradni. Mikor 5-10 vesszõ ennyire elkészült és a kötözés megszáradt, és jól tartott, ismét bal hóna alá vette a vesszõt, és jobb kezével egyenesre és szorosra húzta a tollakat. Bal kezének ujjaival feszesen tartva õket, a vesszõn megjelölte, hogy hol menjen az ín, és levágta a szárnyakat a csévérõl. Most ezen a ponton egy új, nedves ínszállal kezdett tekerni. Néhány fordulat után újból szorosra húzta a tollakat, és levágta õket körülbelül félhüvelyknyi csévét hagyva. Ezt szorosan hozzákötötte a vesszõhöz és az ínt hüvelykujja körmével, elsimít otta. A fa és a cséve közötti helyet néha elõbb enyvvel kente be, hogy a toll jobban a vesszõhöz tapadjon, de ez nem volt általános szokása. Mikor a kötés megszáradt és szilárdan tartott, Ishi könnyedén a tenyerébe vert a vesszõvel úgy, hogy a tollak felmeredezzenek. A tollazást rendszerint 4 hüvelyk /10,16 cm/ hosszúra készítette, de voltak különleges vesszõi, melyeken a 8 hüvelyket is elérték. Mikor a tollak megszáradtak, egy sima fára fektette és egy egyenes bot mellett éles obszidiánnal egyenesre vágta õket. Köztünk élve ezt a mûveletet ollóval végezte. A tollakat egy vágással vágta le úgy, hogy magasságuk elõl 1/4 hüvelyk /0,62 cm/ lett. Vesszõin a rovátka elõtt meghagyta a toll természetes ferde irányú hajlását. Mivel a hátsó kb. egy hüvelyknyire kezdõdött a vesszõ végétõl, a tollak vége hátrafelé túl ért a rovátkán. Ez nagyon jól mutatott és azt a benyomást keltette, hogy a vesszõ kormányozhatóságára jó befolyással van. Ishi nyílvesszõire kétféle hegyet készített. Az egyik fajta egyszerû tompa hegy volt, ínnal körültekerve. Ezt apróvadra, valamint gyakorlásra használta. A másik vadászhegy volt és obszidiánból vagy kovakõbõl készült. Ez utóbbit jobban kedvelte. Kalifornia bennszülöttei az obszidiánt használták pénznek. Néhány vidéken nagy mennyiségben található ez a vulkanikus kõzet. Az indiánok darabokat törtek le belõle és elcserélték szárított halért, húsért és fegyverekért. Bár mindenki tudott több vagy kevesebb ügyességgel nyílhegyeket és késeket készíteni, a jobb íjakat, nyílvesszõket és hegyeket az idõsebb, tapasztaltabb specialisták állították elõ. Ishi az említett specialisták közül többször mesélt egy öreg indiánról, akinek Chuno-wa volt a neve és egy nagy szikla tövében élt hóbortos feleségével. Volt egy fejszéje. Híres volt a fejszéjérõl és arról, hogy kitûnõ íjakat tudott készíteni. Valahányszor Ishi az íj egy hõsére akart hivatkozni, vagy valaki jobban lõtt nála, azt mondta: "Hát még Chuno-wa-yahi mit tudott volna csinálni". Aki nyílhegyeket akar csinálni, az kenje be az arcát sárral és üljön a forró napra egy nyugodt helyen, ahol senki sem zavarja. A sár jól véd a pattogó obszidián szilánkok ellen, de lehet egy rituális szerencse-segítség is. Ha véletlenül egy szilánk Ishi szemébe repült, akkor úgy segített magán, hogy az alsó szemhéját jó mélyen lehúzta egyik ujjával, másik kezével pedig erõteljesen ütögette a feje tetejét. Hajlamos vagyok arra, hogy a szilánk eltávolítását inkább a könnyezésnek, mint az ütögetés mechanikus eredményének tulajdonítsam. A nyílhegy készítését azzal kezdte, hogy az egyik obszidián darabot a másikhoz vágta, mire azok több kisebb darabra törtek. Nyílhegyeknek kb. 3 hüvelyk /7,62 cm/ hosszú. 2 hüvelyk /5,08 cm/ széles és fél hüvelyk /1,27 cm/ vastag darabokat válogatott. "Haha"-nak nevezte õket. Tenyerébe egy vastag szarvasbõr darabot tett, arra fektette a lapos obszidián darabot, és jól megfogta. Jobb kezébe egy rövid botot fogott, aminek a végéhez egy hegyes agancs darab volt kötve. Erõsen megmarkolta az agancs darabot, míg a bot vízszintesen feküdt alsókarjára támasztva. Az agancs hegyét erõsen az obszidián széléhez nyomta. Anélkül, hogy ráütött volna, az obszidiánból egy kis üvegpehely repült le, mindössze akkora, mint egy halpikkely. Ezt a mûveletet az obszidián különbözõ helyein megismételte. Elõször az egyik oldalát pattintgatta szabályosra, majd a másikat, úgy hogy az hamarosan szimmetrikus formát kapott. Fél óra alatt elkészítette a legkecsesebb, és az elképzelhetõ legarányosabb nyílhegyeket. A kis rovátkákat, amelyek a rákötözésnél az inak részére szolgáltak, hogy a szakáll alatt a vesszõre köthetõk legyenek, kisebb csonttal dolgozta ki, mialatt a nyílhegyeket hüvelykujja párnáján tartotta. A kovát, lapos üveget, régi palack üveget, ónixot könnyen tudta megmunkálni. Nagyon szép nyílhegyeket készített kék üvegekbõl és öreg sörös palackokból. Ezek 2 hüvelyk /5,08 cm/ hosszúak, 7/8 hüvelyk /2,21 cm/ szélesek és 1/8 hüvelyk vastagok voltak. Természetesen egy ilyen hegy könnyen törött, ha az íjász célt tévesztett. Ez volt az oka, hogy Ishi minden lövésének a legapróbb mozzanatát is a lehetõ legkörültekintõbben hajtotta végre. Mikor az elkészített hegyek rendben voltak, a vesszõbe helyezte õket. Melegített gyantával beragasztotta, és inakkal körülkötözte a végét. A szakállbevágásoknál még külön átlósan is átkötötte a hegyeket. Az ilyen hegy jobban vágja az állat bõrét és húsát, mint a fémbõl készült. Természetesen az utóbbi tartósabb. Miután a civilizációba került, Ishi is többre becsülte a vas vagy acél hegyeket, a szokásos formában, vagy pedig rövid fogakkal ellátva, hogy a vesszõre erõsíthetõk legyenek. Ishi mindig 5 vagy 10 vesszõt vitt magával egy vidrabõr tegezben, ami szarvasbõr szíjon lógott a bal vállán.

Az íjat a következõ módon ajzotta fel: középen megfogta a jobb kezével úgy, hogy az íj hasa feléje nézett és alsó vége a jobb combján feküdt. Felsõ végét a bal kezébe fogta úgy, hogy a húr akasztója mutató és hüvelykujja közé került. Jobb kezével az íjat a markolatnál megfogva lefelé nyomta, míg baljával a felsõ végét felfelé húzta, és a hurkot feltette a húrtartóra. Íjával a következõ képpen lõtt: az íjat átlósan a teste elé fogta úgy, hogy felsõ vége bal felé mutatott. Az íjat a balkéz tenyerében tartotta könnyedén úgy. hogy az a hüvelykujj bevágásában nyugodott és az összes ujjak átfogták a fogantyút. A vesszõt az íj jobb oldalán ráfektette az íjra, így az a kinyújtott bal kéz ujjai között feküdt. Könnyedén úgy csúsztatta a vesszõt, hogy a rovátka az íjhúr közepére kerüljön. Itt pontosan a helyére igazította, azután jobb hüvelykujját a húr elé tette és begörbítette, mutatóujját a nyílvesszõ jobb oldalához támasztotta, középsõujját pedig a hüvelykujj körméhez hajlította, mintegy támaszul, hogy a húzás erõsebb legyen.

Ezt a megfeszítési módot mongol stílusnak hívják. Nagyon kevés nép használta ezt a kihúzási módot, és úgy találom, hogy az észak-amerikai indiánok közül egyedül a Yanák lõttek így /lásd: Moreson:Arrow Relase/. Az íj megfeszítésénél bal karját kinyújtotta, és ezzel egy idõben jobb kezét maga felé húzta. Az íjat tartó karja elõtte volt, míg a jobb keze a mellcsontig húzott. Mindkét nyitott szemével végignézett a nyílvesszõn, és a távolságnak megfelelõen megbecsülte az emelkedés szögét. Határozottan engedte el a húrt, anélkül, hogy testhelyzetén változtatott volna, addig míg a nyílvesszõ célhoz nem ért. Szívesebben lõtt térdelve és guggolva, mert így jobban meg lehetett szerezni a vadat. Lõtávolsága 10 és 50 yard /9,1-45,7 m/ között volt. Nem is gondolt arra, hogy ennél messzebb is lehetne lõni, de olyan ügyesen tudta becserkészni a vadat, hogy ilyen közel tudott hozzá kerülni. Mielõtt hozzánk került, lõgyakorlatait tölgymakkra, gyepcsomókra, /amik nyulat reprezentáltak/ vagy a földön gurított fûzfából készített karikákra tartotta. Ha hibázott, éppúgy mint a többi íjász, mindig tudott mondani valami kifogást. Vagy a szél volt nagy, vagy a vesszõnek volt hibája, vagy az íj veszített erejébõl, vagy mint legutolsó mentség: coyote doktor megbabonázta.

Ez ugyan az, mint amikor mi azt mondjuk, hogy "pechünk van". Közöttünk õ is szabályos szalma céltáblára lõtt és õ az egyetlen indián, akinek lõ eredményeirõl jelentések készültek. Rengeteg eltúlzott beszámoló van az indiánok pontos nyíllövéseirõl. Nekünk olyanról van adatunk, aki gyermekkora óta íjászott, vadászatból élt és ezért fontos volt, hogy olyan íjász legyen, - ha nem jobb - mint az átlag. Elõször indián módra tanított meg bennünket lõni, de késõbb amint megtanultuk a régi angol módszert, rájöttünk, hogy az jobb. Három hónapi gyakorlat után Dr. J. Cooke és én, épp oly jól lõttünk mint Ishi, de vadászaton természetesen sokkal jobb volt nálunk. Ishi nem sokra becsülte a mi hosszú angol íjainkat.

Azt mondta, hogy "nagyon sok man-nee". Mindig ahhoz ragaszkodott, hogy a vesszõket vörösre és zöldre kell befesteni. Mikor jobban kezdtünk lõni nála, az összes vesszõt hazavitte, lekaparta róluk a festéket és sárga és kék karikákat festett rájuk.Valószínüleg azért, hogy megfordítsa a szerencséjét. Bizonyos körülmények között megnyilvánult felsõbbségünk dacára sem próbálta meg, hogy a stílusán változtasson, mi pedig semmi estre sem kívántuk meg, hogy megtegye. Kis célokat, mint például a fürjeket /az észak-amerikai quail körülbelül fogoly nagyságú/ az indián 20 yardról szabályosan eltalált. Láttam amint földimókusokat lõtt 40 yardról és mégis, ugyanarról a távolságról elhibázta a négy lábnyi /121,92 cm/ céltáblát. Ezt õ úgy magyarázta, hogy a tábla túl nagy, és a színes körök elterelik a figyelmét. Igaza volt. Az íjász versenyeken szabályos rendszer van. Amerikában az úgynevezett Amerikan Round-ot /Amerikai kör/ használják, amely szerint 30-30 nyílvesszõt kell kilõni hatvan, ötven és negyven yard távolságról. A céltáblán lévõ "bikaszem" vagy "bölényszem" /bull,s eye/ valamivel nagyobb, mint 9 hüvelyk átmérõjû /23,36 cm/. Ezt négy kör veszi körül, amelyek fele ilyen vastagok /12,48 cm/. A körök színei középtõl kifelé: arany /sárga/, vörös, kék, fekete és fehér. Legszélén egy hüvelyk széles zöld gyûrû veszi körül, a "petticoat" /alsószoknya/. A körök értékelése középtõl számítva: 9,7,5,3,1. A céltáblát szalmából készítik, gyékény fonással, és négy láb átmérõjû ponyvával van bevarrva. A találatokat /hits/ és a pontokat /score/ számítva lássuk Arthour Youngnak - aki igen jó íjász - legjobb pontjait: 1917. március 25. 60 yard 30 találat 190 pont 11 golds /arany/ 50 yard 30 találat 198 pont 9 golds 40 yard 30 találat 238 pont 17gold összesen: 90 találat 626 pont 37 golds Ez egyike az amerikai íjászok legjobb eredményeinek. Ishi legjobb eredményei: 1914. október 23. 60 yard 10 találat 32 pont 50 yard 20 találat 92 pont 2 golds 40 yard 19 találat 99 pont 2 golds összesen: 49 találat 223 pont 4 golds Ehhez legközelebb álló eredménye: 60 yard 13 találat 51 pont 50 yard 17 találat 59 pont 40 yard 22 találat 95 pont összesen: 52 találat 205 pont Saját legjobb eredményem: 1917. május 22. 60 yard 29 találat 157 pont 50 yard 29 találat 185 pont 40 yard 30 találat 196 pont összesen: 88 találat 538 pont Az ötszázon felüli eredményeket jónak mondják. Ezekbõl az eredményekbõl láthatjuk, hogy az indián nem jó céllövõ, ha táblára kell lõni, de kint a terepen, a vad megszerzésében jóval felülmúlja a fehér embert.

III. Ishi vadászati módszerei

Ishivel vadászni számomra nagyon nagy élvezet volt. Íjjal a kezében szinte olyan könnyûvé vált, mint a levegõ és olyan zajtalanná, mint a hulló hópehely. Kezdettõl fogva kisebb kirándulásokat tettünk, ahol látszólagos utasítások nélkül õ volt a tanítómesterem a vadászat õsi mûvészetében, és én követtem õt a vad megszerzésének számomra teljesen új útjain. Nyulakat, fürjeket és mókusokat lõttünk íjjal. Az õ módszere ezeknél az apróbb vadaknál nem volt annyira határozott, mint a nagyobb vadaknál, azok megközelítésénél és becserkészésénél. Kezdettõl fogva csodáltam halk járását, lassú mozdulatait és a terep nyújtotta fedezékek ösztönös kihasználását. Ezek a kis állatok inkább a zajtól és a mozgástól riadnak meg, mint a szagoktól. Ishi másik szembetûnõ tulajdonsága volt fáradhatatlan türelme. Ha tudta, hogy a bozótban nyúl ül, az idõ nem számított nála, egyszerûen ott maradt, míg a vadat el nem kapta. Ha kellett egy óra hosszat lesett a mókus odújánál, de el is kapta a mókust. Nagy hasznát vette vadhívási tudományának. Mindnyájan ismerünk kacsa és pulyka hívókat, de amikor azt mondta, hogy oda tudja csalni a nyulat, a mókust, a vadmacskát, a coyotot és a medvét, akkor azt hittem, hogy túloz. Amikor kint jártunk, egy helyen megállt és így szólt: "Ineja teway-bjum-metehi bi wi" "Ez jó nyulas hely". Egy alkalmas bokor mögött leguggolt, jobb keze ujjait ajkára tette és mintha csókolna. Fájdalmas nyúlsírást hallatott, mint mikor valami megfogja a nyulat és az halálos veszedelemben van. Ezt olyan hihetõen tudta utánozni, hogy egyszer csak egy-két néha három nyúl is elõjött. Néha 100 yardnyiról vagy még messzebbrõl jöttek. Elõre bukdácsoltak, megálltak, hallgatóztak, újra baktattak valamennyit, és megint hallgatóztak. Végül is 10-15 yardnyira közeledtek, míg Ishi makogott. Azután lõtt. Hogy kipróbáljam képességét, egy délután, mikor szarvasra cserkeltünk, tizenkét különbözõ helyrõl kérésemre bemutatta vadhívó tudományát. A tizenkét helybõl öt helyen nyúl, egy helyen pedig vadmacska jött elõ. A vadmacska a közeli erdõbõl jött ki, óvatosan mind közelebb és közelebb, míg végül egy napfényes nyílt helyen, nem messze tõlünk /kb. ötvenyardnyira/ leült egy fatörzsre. Ezalatt három nyílvesszõt lõttem ki rá, egymás után, míg végül a harmadik a fülei között csapódott be. Mivel ez a hívás a kétségbeesés jajkiáltását utánozta, nyulak és mókusok sietnek a színhelyre azzal a gondolattal, hogy bajba jutott fiatal társaikon segítsenek. Körös-körül futnak, a hátsó lábaikkal dobbantanak, a harag minden jelét kimutatják, azzal a szándékkal, hogy magukra vonják a ragadozó figyelmét, és azt másfelé elcsalják. A vadmacska, coyote és a medve már nem ilyen szándékkal jönnek, õk a zsákmányra gondolnak, és a lakomához akarnak csatlakozni. Magam is megtanultam ezt a hívást, igaz ugyan, hogy nem olyan kifogástalanul, mint Ishi, de elég jól ahhoz, hogy a mókusokat lecsaljam a legmagasabb fenyõk tetejérõl, hogy a rókát és a hiúzt magamhoz hívjam, és hogy nyúlhoz juthassak. Ishi nem csak hívni tudta az állatokat, de nyelvüket is megértette. Gyakran megtörtént, hogy együtt vadászva egyszerre csak megállt és azt mondta: "A mókus egy rókát szid". Eleinte nem hittem neki, de azt mondta, hogy várjak és figyeljek. Egy fa, bokor vagy esetleg egy szikla mögé bújva vártunk, és néhány perc múlva valóban láttuk is a rókát amint keresztül ment az erdõn. Úgy látszik, a mókusok másképpen pörölnek egy héjával, egy vadmacskával és egy emberrel, és így Ishi anélkül, hogy látta volna, csupán hallásból meg tudta mondani, hogy mi az, ami az õ kis testvérét nyugtalanítja. Ilyenkor rendszerint megálltunk és pihentünk, mert Ishi így szólt "Egy kék mátyás azt híreszteli széltében-hosszában: Itt jön egy ember!" Semmi értelme nem lett volna tovább mennünk. Az állatok mind tudták már, hogy ott vagyunk. Csak egy fehér vadász folytatná ilyen körülmények között a cserkészést. Ishi megérezte a szarvas, a puma és a róka szagát és gyakran így fedezte fel õket. Annyira tudta utánozni a fürj hangját, hogy sokszor fél tucat mondatot mondott nekik. Tudta az õrségen lévõ kakas hangját, tudta a figyelmeztetõ kiáltást, a tyúk "fussatok fedezékbe" jelét, amivel riasztja családját, a "lelapulni" kottyantást és a "minden rendben van" csipogást. A szarvasborjat egy összehajtott falevéllel hívta, amit az ajkai közé fogott és erõteljesen szopott. Ez a szarvasborjú bégetésének hangját adja. Rá tudta szedni úgy is a szarvast, hogy egy kitömött baknak a fejét /kisebb amerikai szarvasok hímje "buck", csak a jávoré és a vapitié "bull"/ felvette, mint egy sapkát és a bokrok között fel-le bukdácsolva annyira felcsigázta a kíváncsiságukat, hogy nyíllövésnyire a közelébe jöttek. Ha szarvasra vadászott, "csendesen vadászott", de még ennél is több volt az, ami az õ mûködését jellemezte. Mindenek elõtt tanulmányozta a vidéket: hegyeit, hegygerinceit, völgyeit, canyon-jait, bokros részeit és szélerdeit. Gondosan figyelte a szél irányát, a nap helyzetét napkeltekor és napnyugtakor is. Megjegyezte a vizes gödröket, vadcsapdákat, dagonyákat, legelõket, a hold állapotát, hogy vannak-e sónyaló helyek és egyéb fontos dolgokat. Ha lehetett, megállapította az öreg bakok nappali nyugvó helyeit, amit minden gondos vadász megtett. Egyidejûleg tanulmányozta a vad helyi szokásait, és hogy van-e a területen ragadozó, ami a szarvasra veszélyes lehet. Mikor ezekkel a feladatokkal végzett, megtette az elõkészületeket a vadászatra. A vadászat elõtti napon nem evett halat és nem dohányzott, mert ezeket a szagokat a vad nagyon messzirõl megérzi. Korán kelt, megfürdött a patakban, a Yerba Buena jellegzetes illatú leveleivel bedörzsölte magát, kimosta a száját, vizet ivott, de nem evett. Ágyékkendõbe öltözött, de inget nem vett magára, sem mokaszint. Így indult el íjjal a kezében és tegezzel az oldalán. Azt mondta, hogy a ruházattal túl nagy zajt csap a bozótban. Ebben igaza is volt, mert az ember sokkal óvatosabb, ha saját érzékeny bõre figyelmezteti, hogy elakadt egy tüskés ágban. A tábor szélétõl, az indulástól mindaddig, míg vissza nem tértünk, állandóan csak a vadra figyelt. Egész magatartása azt mutatta, hogy állandóan és mindenhol vadat sejt. Mindenfélét látott, ami úgy nézett ki mintha szarvas lenne. Azt mondta, hogy aki tíz szarvast lát ott, ahol csak egy van, az látja meg elõször a vadat. A csapáson járva súlyos vétség volt a beszéd. Figyelmeztetõ jele lágy és mély füttyentés vagy pisszenés volt. Amikor ment, minden lépését a legnagyobb körültekintéssel tette meg. Az õ lépteinél óvatosabbat és gondosabbat soha nem láttam. Az óvatosság szinte benne élt mozgásában. Minden lépést kétszer megnézett. Mikor emelkedõre vagy dombtetõre ért, lebukott vagy kúszott, esetleg csak a szemét emelte fel a tetõ fölé, megállt és alaposan szemügyre vett minden színfoltot, nem lát-e valami mozgást, ha csak egy gallyacskáét is. Mindig széllel szemben vadászott, kivéve, amikor utazó menetet hajtott végre, vagy pedig mikor szándékosan fel akarta verni a vadat. Napkeltekor és napnyugtakor igyekezett mindig a nap és a vad közé kerülni. Úgy lebegett a fák közt, mint az árnyék, mindamellett várakozóan és minden pillanatban tettre készen. Vannak indiánok, akik magas fûcsomókat tesznek a fejükre és így nyílt terepen is 10-15 yardnyira oda tudnak kúszni a szarvashoz, ott hirtelen feltérdelnek és lõnek. Ezt Ishi sohasem tette. Mikor megtudta, hogy hol tartózkodik a vad, vagy lõtt, vagy ha a távolság nem felelt meg, visszavonult oda, ahol a vadnak el kellett mennie mellette, vagy kedvezõbb irányból közelítette meg. Kutyát sohasem használt. Ha többen vadásztak együtt, Ishi szeretett lesbe állni a vad váltóján, valami fedezék mögött és hagyta, hogy a többiek és a szarvas elkerüljék egymást. Az õ hazájában láttunk sziklahalmokat, amelyeknek a teteje mohával és zuzmóval volt borítva, jól kitaposott vadváltóktól alig 18-20 yardnyira. Sok éven keresztül használták ezeket a lõállásokat az indiánok a tábor hússzükségletének biztosítására. Ugyanezen szükségtõl hajtva tudott az indián feküdni és várni lesben a források mellett és a sózóknál ameddig csak kellett, de hiábavalóan soha nem ölte meg a vadat. Ámbár Ishi sokszor kivitt engem szarvas vadászatra és jó néhány lövést tettünk szarvasra, bátorító tapasztalatoknál többet nem szereztem, vagy a távolság, vagy a talaj lejtése miatt, vagy azért mert fák voltak az útban, mindig elhibáztam. Ishi mindenesetre hátráltatva volt egy kezdõ jelenléte miatt és indokolatlanul siettette a fehér ember folytonosan rövidre szabott ideje is. Korai halála nem engedte meg, hogy sikerünk legyen és elsõ szarvasomat akkor lõttem, amikor õ már a boldog vadászmezõkön járt, de eredményeimet az õ tanításának köszönhettem. Ishi gyerekkora óta sok szarvast lõtt az nem vitás. Hogy kipróbáljam, vajon nyílvesszõvel keresztül tudja-e lõni a szarvast, többször lövettem vele olyan szarvasra, amit a mi konyhai vadászunk lõtt. 40 yardról egy nyílvesszõ keresztül ment a mellkasán fele hosszában, egy másik a gerincét találta és össze is törte. Mindkét seb halálos volt. Törzsének az volt a szokása, hogy délig vadásztak, mikorra el is ejtettek néhány szarvast. A nõk hamarosan ott teremtek, feldarabolták a húst, lakomát csaptak a májból és a szívbõl, mindjárt ott a helyszínen. A többi húst bevitték a táborba és ott különféle módon konzerválták. Az elejtett vad megnyúzásához obszidián kést használt, amit a kezében tartott bõrdarabbal markolt meg. Úgy találtam, hogy ez jobban vág mint egy átlagos minõségû vadászkés. Amikor üregi nyulat nyúzott, kis lyukat szúrt a bõrébe a hasán és ezen át felfújta a nyuszit, hogy úgy nézett ki, mint egy futball labda, a lábait kivéve. Az állatok farkának lenyúzásához egy hasított botot használt és olyan ügyesen fejtette le, hogy öröm volt nézni milyen ügyesen el lehet végezni ezt a nehéz feladatot ha valaki érti a módját. A bõröket a legtöbb vadászembernél szokásos módon készítette ki: tisztára nyúzta és agyvelõ emulzióval cserzette ki. Törzse nyíllal lõtte a medvét. Ishi megkülönböztette a grizzly medvét a fekete medvétõl. Az elõbbit "tet-na"-nak, az utóbbit "bo-he"-nek hívta. "Elõbbinek hosszú körmei vannak, de nem tud fára mászni és nem fél semmitõl. Legjobb magára hagyni! A másik egészen olyan mint a disznó." Mikor fekete medvét fedeztek fel, egy tucat vagy még több indián körülvette, tüzet gyújtottak és nyitott szájába lõtt nyilakkal megölték. Ha támadott, egy égõ husángot kaptak fel a tûzrõl és szemközt vágták vele, míg a többiek oldalról agyon nyilazták. Fiatal korában Ishi egymaga ejtett el egy szép fahéj színû példányt. Álmában lepte meg egy sziklán és miután a közelébe kúszott, nagyot fütyült. A medve felébredt, a hátsó lábaira állt és Ishi keresztül lõtte a mellkasát. A medve nagy ordítással leesett a szikláról, Ishi utána ugrott és egy rövidnyelû obszidián hegyû lándzsával szíven szúrta. Ennek a medvének a bõre most a Kaliforniai Néprajzi Múzeumban van, mint Ishi bátorságának bizonyítéka. Ha lett volna népe aki elnevezte volna, bizonyos, hogy a Sárga Medve névvel tisztelték volna meg. Bár sok madarat lõtt, sohasem láttam hogy repülõ madarat lõtt volna, kivéve a sasokat és a sólymokat. Ezeknél elõre besározta a vesszõket, hogy a madarak ne lássák meg. Egészen könnyû vesszõ való erre a célra. Sokszor láttam ezeket a madarakat lebukni a feléjük repülõ vesszõ elõl. A sötét vesszõk majdnem láthatatlanok. Tollait egészen rövidre kell vágni, hogy gyorsak és zajtalanok legyenek. Az íjhúr hangja lövéskor egy éles pendülés és egy tompább roppanás. Hogy ezt a kis neszt eltüntesse, az indián menyétprémbe szokta bekötni az íj végeit. Ez megszüntette a húr vibrációját. A gyenge roppanásnak a hangját , amit a nyílvesszõnek az íjon való végighaladása idéz elõ, meg lehet szüntetni, ha a markolat fölé szarvasbõr párnázatot teszünk. Ishi sohasem használt karvédõt, kesztyût vagy ujjvédõt. Mikor a veszõt elengedte, az íjhúr a másik oldalra került, mivel az íj megfordult a kezében. Egyedül csak hüvelykujjával húzta az íjhúrt és ez az ujja úgy meg volt keményedve, hogy nem volt szüksége külön védelemre. Egy kis zacskóban állandóan hordott magánál nyílhegyeket és ínszálakat, hogy azonnal ki tudja javítani a vesszõket ha valami baj volt velük. Amint az íja használaton kívül volt, azonnal leeresztette és kezével gyengéden kiegyengette. Hideg idõben mielõtt felajzotta tûz fölött kissé megmelegítette. Annyira féltette, hogy a legkisebb nedvesség esetén már nem használta, hacsak nem volt múlhatatlanul szükséges. Ha az íjhúr nedvesség vagy meleg hatására kinyúlt, /amire az ínrostból készült íjhúrok hajlamosak/ mielõtt feltette, egyik végét megsodorta. Lövés elõtt minden nyílvesszõjét gondosan átvizsgálta, kezével vagy fogaival megegyengette, tollait rendbe hozta és megnézte a hegyét. Lankadatlan figyelmet szentelt minden apró részletnek. Minden lövés fontos volt számára. Tegezében lévõ vesszõin kívül néhányat jobb karja alatt használatra készen tartott az oldalához szorítva, mikor íját megfeszítette. Minden dologban, ami akár az íjászathoz mint "iparmûvészethez", akár a lövéshez magához tartozott, nagyon pontos és precíz volt. Csín és gondosság a felszerelése körül, könnyedség és forma a lövésben jellemezték. Szerette az íját, nem úgy mint egyéb holmijait. Állandó társa volt életében és magával vitte hosszú utolsó útjára is.

IV. Az íjászatról általában

Ishivel kapcsolatos tapasztalataink felébresztették bennünk az íjászat szeretetét, ami ott lappang minden angolszász szívében. Mert különös, de úgy volt, hogy akik a mi vidékünkön az íjászatnak ehhez a reneszánszához csatlakoztak, mind angol õsök leszármazottai voltak. Nevük elárulja õket. Sokan jöttek érdeklõdõk és a kíváncsiak lõttek is néhányat, de ezek voltak azok, akik állandóan megmaradtak. Az indián módon való íjászás után az íjászat történetének tanulmányozásába fogtam és úgy találtam, hogy ennek az angolok voltak a legnagyobb mesterei. Náluk érte el az íjászat a csúcspontját, utánuk már hanyatlani kezdett dicsõsége. Az íjászat legkorábbi jegyeit azonban a nyílhegyekben találjuk, amelyeket a harmadik interglaciális idõszakban készítettek, vagyis ötvenezer évvel ezelõtt. Hogy az embernek ez elõtt a korszak elõtt is volt anyagi kultúrája, az nem lehet vitás és az sem, hogy egészen egyszerû íjaknak és nyilaknak kellett megelõzni ezt a periódust. Bizonyos korszakokban minden faj és nép használta az íjat. Még az ausztráliai õslakó is, akirõl a legalacsonyabb szellemi képességet tételezik fel, megértette az íjászat alapelveit és egészen kis íjat és mérgezett nyílvesszõket használt, hogy vadat lõjön. Joseph Jessop San Diego-i kaliforniai gyûjteményében láttam ezeket a kis /egy lábnyinál alig valamivel hosszabb/ íjakat. A nyílvesszõket, mint ennek a bámulatos gyûjteménynek a tulajdonosa mondta, a hajukban hordták a bennszülöttek. Akit az íj archeológiája érdekel, olvassa el a Badminton Library by Longmans íjászatról szóló kötetét. Több nép volt kiváló íjász, így a japánok, törökök, a szittyák és az angolok. Mások viszont vérmérsékletüknél fogva nem használták az íjat. A latinok, a peruiak és az írek sohasem voltak íjászok. A régi Angliába a normannok vitték be a híres hosszú íjat, amit viszont a Rajna hosszában letelepedett norsemenek-tõl örököltek. Ott nõttek a legjobb tiszafák azokban a régi letûnt idõkben, és vitán felül áll, hogy az ottani íjászat kifejlõdésére ez volt a legdöntõbb befolyással. A Hastings-i csata elõtt /1066, Hódító Vilmos gyõzelme/ a szászok rövid, gyenge íjakat használtak, mint minden más primitív nép. A legyõzött szászok minden fegyvertõl eltiltva, mint például a vadkan lándzsa, a kard, a fejsze és a tõr, az íjhoz nyúltak, mert ezt maguk is meg tudták csinálni. Lemásolták a normannoknál látott hosszú íjat. Ámbár az elsõ vadvédelmi rezervátumokat Hódító Vilmos létesítette Angliában, azért megengedte a szászoknak, hogy madarakra és kis állatokra vadásszanak földjein, és tompa nyilakkal amiknek ólom hegyük volt, célba lõjenek. Innen van, hogy az angol céllövõ vesszõt pile-nak hívják, mert a régi tompa nyílvégnek pilum volt a neve. Ha éles nyílhegyet találtak náluk, alkalmasat arra, hogy a király szarvasait megölje, nyomban felakasztották. Az ilyen vadorzó elleni bizonyíték a régi legenda szerint így szólt: A kutya húz, állása éles, Görnyedt a hátad, a kezed véres! Vagyis vadászkutyával, hátán az elejtett vaddal, vagy pedig véres kézzel találva, ami a nemrég kizsigerelt szarvasra utalt, a szászt nemigen érhette szerencse, mert felakasztották saját nyílhúrjára, a legközelebbi fára. Ilyen körülmények között a szenvedélyes vadászok szegénylegény módjára éltek és az íjászat nemzeti sporttá fejlõdött. Ezekben a napokban született a legendás hõs: Robin Hood. Melyik fiú nem izgult a róla és társairól szóló legendákon. Minden fiú csakúgy mint minden nemzet keresztül megy egy barbár korszakon, és életének ebben a szakaszában állandóan hallja az íj hívó szavát. Magam is lövöldöztem indián fiúkkal együtt íjakkal Texas és Arizona katonai állomásain. Megjátszottuk Robin Hoodot, magunk készítettünk íjász felszerelést amit állandóan magunknál hordoztunk. Kis nyulakra és madarakra vadásztunk velük és a szokásos vadembereknek képzeltük magunkat. De amikor a régi íjászatról szóló legendákat halljuk, a régi dicsõségrõl szóló beszámolók olyan mérhetetlenné válnak, hogy úgy kell õket fogadnunk mint a sokszor elmondott meséket: ahányszor elmondják, mindig nõnek. Úgy látszik mintha a távolságokat lábakban mérték volna, az öleket yardokban és minden mesemondó tett valamit az elõzõhöz a saját elképzelése szerint. Azt mondják, Robin ellõtt egy mérföldnyire is, íja olyan erõs és hosszú volt, hogy senki sem bírta megfeszíteni. A valóságban egy hatalmas hõs volt, mégis a balladák mint egy "könnyû legényrõl" emlékeznek meg, sõt még egy "zsák csont"-nak is említik. Ifjú korában a királyi szarvasokat 300 yardról lõtte, ami valóban pompás lövés. Az íjászat ezen virágkorából mindössze csak két íj maradt fenn. Ezek befejezetlen darabok, melyeket az 1545-ben elsüllyedt "Mary Rose" hajóban találtak. A hajót 1841-ben emelték ki a tengerbõl és akkor találták meg a két félig kész íjat, amelyek jelenleg a Towerben vannak elhelyezve, Londonban. Ezek 6 láb 4,3/4 hüvelyk /194,91 cm/ hosszúak, markolatuknál 1,1/2 hüvelyk /3,81 cm/ vastagok, karjaik átlagos vastagsága 1,1/4 hüvelyk /3,16 cm/. Ezek a méretek Badminton beszámolójából valók. Természetesen sohasem próbálták ki az erejüket, kb. 100 fontosra becsülték õket. Elhatároztam, hogy elkészítem ezeknek az íjaknak a rekonstrukcióját. Kiválasztottam egy nagyon finom erezetû tiszafa törzset és a közölt méretek szerint pontos másolatot készítettem. Ha ezt az íjat a standard nyílvesszõ hosszára, vagyis 28 hüvelyknyire /71,1 cm/ kihúztuk, ereje 65 font /29,47 kg/ volt és egy könnyû távlövõ vesszõt 225 yardra /205,73 m/ lõtt el. 36 hüvelyknyire /91,40 cm/ megfeszítve ereje 76 font volt és az elõbbi nyílvesszõt 256 yardra /234,08 m/ vitte el. Ebbõl láthatjuk, hogy bár úgy tûnik, mintha ezek a régi íjak túlságosan erõsek volnának egy modern íjász számára, mégis igen jól tudunk felettük uralkodni és éppen nem lõnek egy mérföldnyire. A legnagyobb távolságra egy Ingo Simon nevû modern íjász lõtt el egy török típusú íjjal 1913-ban Franciaországban. A lemért távolság 459 yard és 8 hüvelyk /419,7 m/ volt. Ez nagyon közel áll ennek a típusú íjnak a csúcsteljesítményéhez, és túlhaladja a tiszafából készített hosszú íjak csúcsteljesítményét. Ezzel szemben a hosszú íjakkal nehezebb vesszõket és keményebben lõhetünk. Mivel az íjászat gyors letûnõben van és ezzel együtt a tanulmányozni való anyag is hamarosan el fog tûnni, nagy számú íjnak állapítottam meg a lövõ képességét. Erre acélra a kaliforniai egyetem antropológiai múzeumának íj gyûjteményét használtam fel, mely amerika legnagyobb ilyen tárgyú gyûjteménye. A különbözõ múzeumokban az íjak ezrei álltak rendelkezésemre és ezek közül a legjobb állapotban lévõ és legerõsebb példányokat válogattam ki. Ennek a kísérletnek teljes jelentése az egyetem közleményeiben megtalálható /A Study of Bows and Arrows. University of California Publications Vol. 13. No. 9. pp. 329-414/. Itt csak annyit közlök, amennyi okvetlenül szükséges a felkutatott dolgokról. Az íjak mûködését és lövõ képességét egy Ishi által készített könnyû nyílvesszõvel próbáltuk ki, standardizáltuk. A vesszõ hossza 30 hüvelyk /76,2 cm/ volt súlya 310 grain /20,088gram/ és nagyon alacsonyra vágott tollai voltak. Ez valamennyi kipróbált nyílvesszõnél jobban hordott és 20%-al messzebb repült mint a legjobb angol nyílvesszõk. Nehogy egyéni hibám csúszhasson be, Mr. Comptonnal, aki igen erõs ember és harminc éve íjász végeztettem a lövéseket. Magam is ki tudtam húzni valamennyi íjat és ellenõriztem a lövéseket. Egy íjnak súlya és ellövõ képessége adja az értékét úgy vadászati, mint hadászati szempontból. Egy íj súlyának azt az erõt vesszük, ami teljes megfeszítéséhez szükséges. Ezt fontokban, vagy kilogrammokban mérjük. Az alábbi egy részletes lista a lemért és kipróbált íjakról. Mindegyik az eredeti és fellelhetõ példányok közül kiválasztott legerõsebb íj volt. Mindegyikkel legalább hatszor lõttünk, és itt a legtávolabbi lövés van közölve. Minden lövést 45 fok emelkedéssel adtuk le, a lehetõ legerõsebben megfeszített íjjal. Nem kíméltük az íjakat bármilyen öregek is voltak. Két darab el is tört a kísérletek alatt.

Indián íjak:

Íjak Súly Lõtávolság .

Alaszkai 80 font 36,2 kg 180 yard 164,6 m

Apache 28 " 12,6 " 120 " 109,7 "

Blackfoot 45 " 20,3 " 145 " 132,6 "

Cheyenne 65 " 29,0 " 156 " 142,6 "

Cree 38 " 17,0 " 150 " 137,2 "

Eszkimó 80 " 36,0 " 200 " 182,9 "

Hupa 40 " 18,0 " 148 " 135,3 "

Luisano 48 " 21,6 " 125 " 114,3 "

Navajo 45 " 20,3 " 150 " 137,0 "

Mohave 40 " 18,0 " 110 " 100,6 "

Csage 40 " 18,0 " 92 " 84,0 "

Sioux 45 " 20,3 " 165 " 150,9 "

Tomawata 40 " 18,0 " 148 " 135,3 "

Yurok 30 " 13,5 " 125 " 114,3 "

Yukon 60 " 27,0 " 140 " 128,0 "

Yaki 70 " 31,5 " 210 " 192,0 "

Yana 48 " 21,6 " 205 " 187,5 "  

Külföldi íjak:

Íjak Súly Lõtávolság

Paraguay 60 font 27,0 kg 170 yard 155,0 m

Polinéziai 49 " 22,0 " 172 " 157,3 "

Negritó 56 " 25,2 " 176 " 161,0 "

Andaman sz. 45 " 20,2 " 142 " 130,0 "

Japán 48 " 21,6 " 175 " 160,0 "

Afrikai 54 " 24,3 " 107 " 97,8 "

Tatár 98 " 44,1 " 175 " 160,0 "

Dél-Amerikai 50 " 22,5 " 98 " 89,6 "

Igroot 26 " 11,7 " 100 " 91,4 "

Salamon sz. 56 " 25,2 " 148 " 135,3 "

Angol céllövõ 48 " 21,6 " 220 " 201,0 "

Angol vadász 75 " 33,8 " 250 " 228,6 " (régi)

A fenti táblázatokból láthatjuk, hogy egyik primitív nép íja sem volt olyan erõs, mint a régi angol vadászíjak. A legnagyobb csalódást a tatár íj okozta, melyet bátyám B. R. Pope ezredes hozott Shansiból, Kínából. Azt hittem, hogy ezzel az igen erõs íjjal el fogunk lõni egy negyed mérföldnyire is, de minden félelmetes ereje mellett az ellövése lassú és lusta volt. A nyílvesszõ ami vele együtt jött, olyan volt, mint egy miniatûr dárda. Hossza 38 hüvelyk /96,52 cm/ volt, és az íj mindössze 110 yardnyira /100,58 cm/ lõtte el. Ha az íjjal lõni akartunk, mindkét kezünk és lábunk erejére szükség volt a megfeszítésénél. Speciális távlövõ nyílvesszõvel is kipróbáltuk, de alig emelkedett valamit a lõtávolsága. Sok kisérletezés és az irodalom /Balfour: Composite Bows/ áttanulmányozása után konstruáltam olyan szaruval kombinált íjakat, mint amilyen a törökökknek és az egyiptomiaknak volt. Kiválóan dolgoztak, a nagyobbik ereje 85 font /38,54 kg/ volt. Reméltem, hogy ezzel rekordot fogok javítani, de ismételt próbálkozások után is csak 291 yardig /266,08 m/ tudtam ellõni vele. Ez az íj mindössze csak 4 láb /121,92 cm/ hosszú volt, kitûnõ bölény íj lehetett volna lóhátról való vadászat esetére. Ha távolságot lövünk, egészen könnyû nyílvesszõt kell használnunk, de azt csak kísérletekkel tudjuk megállapítani, hogy milyen nagyságú, súlyú és alakú nyílvesszõ felel meg egy-egy íjhoz. Hét éves kísérletezésünk eredménye képpen azt valljuk, hogy az 5/16 hüvelyk /0,79 cm/ átmérõjû japán bambuszból készült, hasonló átmérõjû nyirfa elõrésszel készült vesszõ a legjobb. Az elõtét hossza 4 hüvelyk legyen. A rovátkát buxus fából készítsük. A vesszõ mindkét végét selyemfonállal kössük körül, és az egészet vonjuk be selakkal. Hegye az U.S.A. hadsereg conuszos alakú réz-nikkel puskagolyó köpenye. A tollak parabolikusan vágottak, 3/4 hüvelyk /1,87 cm/ hosszúak és 1/4 hüvelyk /0,62 cm/ magasak. A tollak egy hüvelyknyire vannak a vesszõ végétõl felszerelve és bagoly szárnyból valók. A vesszõ teljes hossza 30 hüvelyk /76,2 cm/, súlya 320 grain /21,88 gram/. A vesszõ igen merev. Ezzel mérsékelt hátszélben 301 yardra /275,23 m/ lõttem egy 5 láb 2 hüvelyk /157,48 cm/ hosszú paraguay-i vasfából készült hiokori hátrésszel ellátott, 60 fontos /27,21 kg/ íjjal.Ez az én legjobb távlövésem. Nem tanácsos tovább menni ebben a kérdésben. Maradjunk meg a mellett, hogy az angol tiszafából készült hosszú íj a legjobb a világon. Ámbár a kombinált török íjakkal messzebb tudnak lõni, de csak nagyon könnyû vesszõkkel. Nehezebb vesszõkkel nem lõnek el olyan messzire mint a hosszú angol tiszafa íjak, vagyis át tudnak adni sebességet, de nyomatékot nem, visszaugrásuk van, de erejük nincs. Ezek mellett a kisérletek mellett sok kisérletet végeztünk a nyílvesszõk röppályáiról és átütõ erejérõl is. Egy könnyû nyílvesszõ egy 65 fontos /29,47 kg/ erõs íjból kilõve 150 láb/sec sebességgel /45,72 m/sec/ halad. Ha 100 yardra /91,44 m/ lövünk, 8 fokos emelkedési szög alatt egy ilyen vesszõt, az olyan parabolát ír le, amelyiknek legmagasabb pontja 12-15 láb /3,65-4,87 m/. Repülési ideje 2,5 mp. Ha egyenesen felfelé lövünk, 350 láb /106,68 m/ magasra megy és 8 mp. alatt teszi meg az utat fel-le. Ezeket a kisérleteket úgy hajtottuk végre, hogy ismert magasságú sequoia fák felett lõttünk át. Ha egy uncia súlyú /28,349 g/ nyílvesszõt 75 fontos /34,01 kg/ íjból 10 yardra lõttünk ki, átütõ ereje 25 font volt. Ezt úgy állapítottuk meg, hogy parafin kockára lõttünk és a vesszõ behatolását leesõ súlyok behatolási mélységével hasonlítottuk össze. Ez az átütõerõ jelentéktelen a modern golyós puskák 3000 font erejû átütõerejéhez képest, mégis a széles acélhegyû nyílvesszõ nagyobb sebet tud ejteni, mint az ilyen puskagolyó, amint azt látni fogjuk. Egy standard angol céllövõ nyílvesszõ repülés közben minden 20 yard távolságra 6 teljes fordulatot végez hossztengelye körül, vagyis kb. 15-ször egy másodperc alatt. Ezt úgy állapítottuk meg, hogy két egymással selyemfonállal összekötött vesszõt lõttünk ki egyszerre ugyanabból az íjból. A fonal felcsavarodásának a száma mutatta a vesszõ fordulatainak a számát. Homokpadra lõve ez pontosan kimutatható. Ennél a rotációs mozgásnál sok függ a toll alakjától és nagyságától. A tompa hegyû nyílvesszõ 75 fontos /34,01 kg/ íjból kilõve az egy hüvelyk vastag fenyõfadeszkát teljesen keresztül viszi. Egy széleshegyû vadász vesszõ 2-3 hüvelyknyire megy keresztül rajta és csak azután áll meg. Ugyanez a vesszõ az állati szöveteken sokkal jobban áthatol, sõt csontot is kétfelé vág. Egy ilyen vesszõvel mindenféle állatot keresztül lehet lõni, kivéve a vastagbõrûeket. Ki akartam próbálni a keskeny lándzsahegy alakú nyílhegyet /ár alakú nyílhegy, bodkin point/ átütõerejét, amellyel az angolok a Crassy-i ütközetet megnyerték /1346 Franciaország/. Kértem a múzeumtól egy páncélinget, melyet a 15. században készítettek Damaszkuszban; 25 font súlyú és kitûnõ állapotban volt. Az egyik múzeumi segéd felajánlotta, hogy õ felveszi és úgy lõjek rá. Szerencsére nem fogadtam el és egy faládára húztam rá, amit zsákvászonba csavartam. Az udvaron lõttem rá 7 yard /6,4 m/ távolságról, olyan erõvel, hogy szikrázott az acél. A nyílvesszõ átütötte a páncéling egyik oldalát, keresztülment a hát legvastagabb részén, átütötte a hüvelyk vastag deszkát és kinyomta a páncéling másik oldalát. A segéd enyhén szólva elsápadt ezt látva. Egy ilyen nyílvesszõ 200 yardnyira kilõve, röppályája bármely pontján halálosan sebez. Mi vág jobban: az obszidián vagy az acélhegyû vesszõ? Ezt a kérdést a következõ kísérlet döntötte el. Olyan ládát szerkesztettünk, melynek szemben levõ oldala frissen lehúzott szarvasirhából volt. Belsejét marhamájjal töltöttük meg. Ez jelentette az állati szöveteket csont nélkül. Tíz yard távolságról egy obszidián és egy acélhegyû vesszõt lõttünk bele gyenge íjból. A két súlyra, tollazásra és nagyságra teljesen egyforma vesszõ - Ishi készítette mindkettõt - csak hegyében volt eltérõ. Ismételt próbák folyamán az acélhegyû 22 hüvelykre /55,88 cm/, az obszidián hegyû vesszõ 30 hüvelykre /76,2 cm/ hatolt be, tehát az obszidián 8 hüvelykkel mélyebbre, mint az acélhegyû. Az obszidiánból készült hegynek ez az elõnye kétségkívül a kissé fûrészes hegynek tudható be, épp úgy, mint a hullámos élû kenyér vagy bandázsvágó késeknél. Ugyanígy tapasztaltuk, hogy a reszelõvel élesített nyílhegyek jobban vágnak, mint a kõvel élesítettek. Az ok ugyanaz. Ha vadra lõttünk, azt tapasztaltuk, hogy vércsatornát nem érdemes belefaragni a nyílvesszõbe, mint azt némely természeti népnél láthatjuk, azért, hogy a vérzést elõsegítse. Nem a külsõ, hanem a belsõ vérzés az, ami jobban öl és a vércsatornának nincs sok értelme. Egy széleshegyû nyílvesszõ elég nagy lyukat vág ahhoz, hogy a vér kifolyhasson rajta, mindamellett, hogy majd minden lövésünk teljesen keresztül üti a vadat. Kónuszos, tompa vagy keskeny lándzsa alakú nyílhegyek nem olyan átütõ képességûek, mint a széles hegyek. Catlin az indiánokról írt könyvében mondja, hogy a Wandanok olyan ügyesen lõtték ki nyílvesszõiket egymás után, hogy legjobb íjászuk egyszerre nyolc nyílvesszõt tudott a levegõben tartani. Will Thompson, az amerikai íjászok veteránja, 1915 márciusában a Forest and Stream-ben nagyon határozottan azt írja, hogy amit Hiawatháról, a legendás hõsrõl mondanak, hogy oly messze tudott lõni és oly gyorsan, hogy egyszerre tíz nyílvesszõje volt a levegõben az egyszerûen lehetetlen. Thompson azt állítja, hogy soha nem volt és nem lesz olyan íjász, aki három nyílvesszõt tud egyszerre a levegõben tartani. Amikor ezt olvastam elhatároztam, hogy megpróbálom ezt az ügyességi lövést, és egy tucat könnyû nyílvesszõt készítettem, melynek széles rovátkájuk volt az íjhúr részére és a hátsó végüket kissé lapítva dolgoztam ki, hogy gyorsan a helyükre tehessem õket. Ezután kiterveltem, hogyan lehet a vesszõket fogni az íjat tartó kézben, és egy olyan fogási módot, amivel bár mind az öt ujj fogja a vesszõt, az mégis az íj jobb oldalán marad. Miután elõször a fogások pontos végrehajtásában, majd pedig a gyorsaságában gyakoroltam magam, sikerült elérnem, hogy egyszerre hét vesszõm volt a levegõben, mielõtt az elsõ a talajt elérte volna. A vesszõket függõlegesen lõttem felfelé. Néhány alkalommal majdnem sikerült nyolcat fellõnöm. Azt hiszem, hogy kis gyakorlattal ez, sõt talán még több is elérhetõ lett volna. Ez azt bizonyítja, hogy minden legendában van valami eleme az igazságnak. Az íjászok között mindig vita tárgyát képezte, hogy a tiszafának a belsõ vörös vagy a külsõ fehér része megfelelõbb-e íjkészítésre. Hogy kísérletileg tudjak meggyõzõdni errõl, két kis íjat készítettem, ugyanannak a tiszafának a belsõ vörös és a külsõ fehér részébõl. Mindegyik íj 22 hüvelyk /55,88 cm/ hosszú volt. Teljesen egyformára készítettem õket, és ha 8 hüvelyknyire/20,32 cm/ megfeszítettem õket, 8 font erejük volt. Egy kis vesszõt kilõve a fehér rétegbõl készített íj 43 yardra /39,31 m/, a vörös rétegbõl készített íj 66 yardra /60,34 m/ repítette el. Ezt megerõsítette Mr. Compton, aki mikor Barnes-nél Forest Grove-ban /Oregon/ dolgozott, a híres íjkészítõ mester utolsó betegsége alatt kezébe került egy ragasztott külsõ, fehér tiszafa rétegbõl készített íj. Barnes azt állítja, hogy ingadozva és gyengén lõtte el a nyílvesszõket, és mint lõszerszám hasznavehetetlen volt. Vettem két darab 12 hüvelyk hosszú tiszafát, egyiket a belsõ, másikat a külsõ rétegbõl. Satuba fogtam õket és mindegyiket meghúztam rugós mérleggel. A külsõ réteg 4 hüvelyknyire elhajlítva a függõlegestõl 8 fontot húzott. A belsõ réteg ugyanannyira elhajlítva 14 fontot húzott, tehát ez volt az erõsebb. Mikor 5 hüvelyknyire hajlítottam el az egyenestõl, eltörött, míg a külsõ fehér réteget derékszögben meg lehetett hajlítani anélkül, hogy eltörött volna. Ebbõl nyilvánvaló, hogy a külsõ fehér réteg hajlíthatóbb, a belsõ pedig erõsebb és rugalmasabb, szinte kiegészítik egymást. A vörös réteg az íj hasrészén megadja az energiát, a hátán lévõ fehér réteg pedig megvédi az eltöréstõl. A fehér réteg megfelel az ínrostból ragasztott hátrésznek, és bár kevésbé idõtálló, minden bizonnyal többet ad hozzá az íj röpítõ erejéhez. A mi kísérleteink azt bizonyítják, hogy sem az ínrost hátrész, sem a nyersbõr borítás nem ad hozzá semmit az íj röpítõ erejéhez. Ezek csak az eltörés ellen biztosítják az íjat, míg a külsõ tiszafa réteg vagy a hickory hátsó rész erõt is ad az íjnak. Az elõbb említett kísérletek alatt használt kis vörös tiszafából készített íjat erõsen felragasztottuk hátul ínrosttal és nyersbõrrel. Ekkor tíz font erõt képviselt, de csak 63 yardra lõtt el, vagyis 3 yardot rövidült a lõtávolsága. De a hátrészére ragasztott ínrost és nyersbõr lehetõvé tette, hogy tízhüvelyknyire megfeszítsük és ekkor 85 yardra ellõtt. Mikor 12 hüvelykre megfeszítettük, a markolatnál eltörött. Egy a fentihez hasonló kísérlet azt mutatta, hogy ugyanolyan méretû tiszafából a ritka erezetû /16 évgyûrû egy hüvelykben/ gyengébb volt, mint a sûrû rostú /35 évgyûrû egy hüvelykben/. Ebben az esetben is a gyengébb volt a hajlékonyabb és az erõsebb a törékenyebb. Bizonyára minden íjászban felmerült már a kérdés: hogyan repülne egy nyílvesszõ, ha az íjat mechanikai eszköz fogná és az elröppentés is mechanikai úton menne végbe? Egy ilyen szerkezet többféle kísérletet tenne lehetõvé és több kérdésre megfelelne, amelyek természetszerûleg minden íjász eszében megfordulnak. Ilyen mechanikus lövõ és elsütõ szerkezetet készítettünk az alábbi módon. A földbe leástunk egy oszlopot. Erre egy merev kart szereltünk keresztben és egy satuszerû elsütõ szerkezetet. Vastagon kipárnáztuk gumival, ami megengedett bizonyos rugalmasságot, és az íjat erõsen rácsavaroztuk erre a mechanikus részre. Pontos töltõ és elsütõ eljárást dolgoztunk ki, úgy hogy minden lövés ugyanannyira megfeszített íjból és ugyanazon idõtényezõk mellett lett végrehajtva. A kérdések a következõk voltak: Mennyire pontos fegyver az íj és nyílvesszõ, vagy ballisztikailag kifejezve mennyi a szórása? Minden golyólövõ tudja mire képes a fegyvere és egy íjásznak is tudnia kell, hogy mire számíthat a legkedvezõbb körülmények között. Ezért szélcsendes, nyugodt napon meglehetõsen állandó tényezõk mellett: ugyanazt a nyílvesszõt ugyanazon a röppályán ugyanazzal az íjjal és ugyanazon megfeszítés mellett egymás után tízszer lõttük ki és mindegyik lövés bele ment egy 6 hüvelyk /15,24 cm/ átmérõjû "bikaszembe", vagyis egyik sem ment ki a 6 hüvelyk átmérõjû belsõ körbõl. Más szavakkal egy íjnak tudnia kell 60 yard távolságra 6 hüvelyknyi pontossággal lõnie. Ez meglepõen nagy pontosság, mert egy nagyon pontos golyós puskának 100 yardra megengedett szórása 1,1/2 1,1/3 hüvelyktõl 3 hüvelykig változhat. Mennyire tér ki a kilõtt nyílvesszõ balra a célponttól? Mindig ugyanazzal az íjjal lõve, a 60 yard távolságra felállított céltáblára, azt láttuk, hogy a nyílvesszõ mindig balra megy el, ha az íj baloldalán tartjuk. Ez az elhajlás egy 50 fontos íjnál és egy 5 shillinges angol céllövõ veszõnél 6 és 7 fok között változik. Ha erõsebb íjat vagy könnyebb vesszõt használtunk, az eltérés növekedett. Hat fokot számíthatunk, mint normális elhajlást. Mi lenne a hatása, ha a vezértollat az íj felöl helyeznénk el a vesszõn? Ha a vezértollat az íj felé helyezzük, ez eltéríti a nyílvesszõt balra és alacsony lövést eredményez. Hat lövésbõl álló csoport elég közel volt egymáshoz. Mit látunk, ha különbözõ nyílvesszõket lövünk ki? Hogyan csoportosulnak ezek? Adna-e egy ilyen mechanizmus pontos adatokat a nyílvesszõk röppályájára vonatkozólag és segítene-e kiválasztani a legmegfelelõbb céllövõ vesszõt? Kilenc nyílvesszõt próbáltunk ki. Öt állandóan egy jól zárt csoportot alkotott, négy pedig állandóan kiment. Ezek is azonban ugyanabba az irányba és ugyanolyan távolságra tértek ki. Ezzel a szerkezettel ki lehetett tehát választani azokat a nyílvesszõket, amelyek egyformán tartják a röppályájukat. Mindemellett az is nyilvánvalóvá vált, hogy az eltéréseket a mechanizmus megnagyobbította, mert minden jó íjász éppúgy, mint minden jó golyólövõ ki tudja javítani a vesszõk hibáit célzásával. Mi a befolyása annak, ha hosszabb vagy rövidebb ideig tartjuk megfeszítve az íjat? Kísérleteink alatt átlagosan 5 másodpercig tartott az íj megfeszítése, a vesszõ elhelyezése és eleresztése. Ha ezt az idõt 15 másodpercre növeltük, azt találtuk, hogy lövési átlagunk 7,1/2 hüvelykkel alacsonyabb lett. Ez tehát azt bizonyítja, hogy a soká megfeszítve tartott íj fárad és veszít elröppentõ erejébõl. Mi az eredménye annak, ha a nyílvesszõk ugyanazok maradnak és az íj erejét /súlyát/ változtatjuk? Amint egy 65 fontos íjat tettünk a szerkezetbe, minden eddig észlelt reakció meg növekedett. Az oldalt való eltérések egészen 15 fokig emelkedtek és ennek megfelelõen minden individuális reakció meg növekedett. A nyílvesszõ repülése azt mutatta, hogy nincs meg a viszony az íj súlya és a nyílvesszõ között, ami nagyon fontos tényezõje a lõszabatosságnak. Irányzógépünk természetesen még növelte a hibákat. Ha a vesszõnek 2 uncia /56,69 g/ nyomása van az íjra, akkor ennek a nyomásnak megfelelõen balra fog repülni, ha az íjat mereven leszorítjuk. Amelyik nyílvesszõ 4 unciát nyom, ennek megfelelõen még jobban balra fog kitérni. Mikor az íjat kézben tartjuk, ehhez alkalmazkodunk és helyre igazítjuk a hibákat. Ugyanakkor a 4 uncia súlyú nyílvesszõ is egyenesebben fog menni, ha kézbõl lõjük ki. Függõleges hibák inkább a nyílvesszõ súlyától, a tollazás mikéntjétõl, a megfeszítés idejétõl, a feszültség fenntartásától és az ideg elpendítésétõl keletkeznek. Még sok megoldatlan ballisztikai problémája van az íjászatnak, ami a modern tudomány kísérleteitõl várja a feleletet. A céllövészeti felszerelés terén, valamint a lövészetben magában is tág tere van a javításoknak. Mi azonban inkább a vadász, mint a fizikus szemével nézzük az íjászatot.

V. Hogyan kell készíteni az íjat?

Minden íjász készítse el a maga felszerelését. Ha nem tudja maga elkészíteni, nem soká fog tudni lõni, mert állandóan szüksége van felszerelése javítására. Céllövõ íjakat és nyílvesszõket lehet venni sportüzletben, de vadászfelszerelést magunknak kell készítenünk. Továbbá ha valaki maga készíti el íját és nyílvesszõit, jobban megérti azokat. De még a legügyesebb mechanikai készséggel megáldottnak is sokat kell próbálkoznia, amíg képes lesz jót és használhatót alkotni. Én már több mint száz tiszafa íjat készítettem és mégis kezdõnek érzem magam. A kezdõ arra számítson, hogy az elsõ két íját el fogja rontani, de a harmadikkal már fog tudni lõni. Nagyon sok féle íj van és mivel sokféle íj közül az angol hosszú íj a legkiválóbb, annak az elkészítését fogjuk leírni. A tiszafa a legkiválóbb íj anyag az egész világon. Évezredekkel ezelõtt kipróbálták. Valóban csodálatos fa. De tiszafát szerezni nehéz, és ha már szereztünk, akkor nehéz belõle íjat készíteni. El fogom mondani, hogyan lehet hozzájutni, hogyan kell dolgozni vele, és hogyan lesz belõle egy olyan vadászíj amilyet most használunk és amilyet valószínûleg õsapáink is használtak. Késõbb majd elmondom, mivel lehet helyettesíteni, ha nem lehet hozzájutni. Amerikában a legjobb tiszafa anyag Oregon és Cascade Mountaine-ben és Kaliforniában a Sierra Nevadában és a Coast Ranges-ben található. Ha az erdõhivatalhoz fordulunk, minden bizonnyal összeköttetésbe tudunk kerülni valakivel, aki kivágja a szükséges fát. Mivel én Kaliforniában lakom, magam szoktam kivágni a szükségletemet. Leírás a tiszafákról és lelõhelyükrõl Sudworth Forest trees of the Pacific Slope /A Csendes-óceáni lejtõ erdei fái/ címû munkájában található. Ezt az Állami Nyomtatvány Hivatalból, Washingtonból meg lehet kapni. Magam Mendocino megyében Brascomb közelében és Humboldt megyében a Van Duren River Grizzly Creek-jénél szoktam kivágni. Gyönyörû anyagokat kaptam az utóbbi megyébõl Korbel mellõl. A tiszafa egy örökzöld fa, melynek levelei a sequoiához és a lucfenyõhöz hasonlítanak. Hegyek között szûk kanyonokban és patakok partján nõ. Szereti az árnyékot, a vizet és a magasságot. Kérge alul vörös, felül pikkelyes vagy pelyhes. Ágai felfelé irányulva nõnek ki a törzsébõl, emelkedõ szögben, nem hajlamosak a lefelé irányulásra, mint a sequoiáé és a lucfenyõé. A tiszafa nemei elkülönítettek. A nõ fának õsszel vörös zselatinos bogyója van, a hímnek pedig kis toboza. Érdekes, hogy medvés vidékeken a nõnemû fák kérgén gyakran látni hosszú karmolásokat. Medvék nyomai, akik szeretnének felmászni a bogyókért. Néhány szaktekintély azt is mondja, hogy a nõstény tiszafa sárgább és durvább szemcsézetû mint a hím és nem szolgáltat olyan jó íjnak való faanyagot. Megpróbáltam, hogy igaz-e ez és bizony egyes jó medvekarmolásos nõstény tiszafán kiváló íjnak való ágakat találtam. Mindenesetre a legjobb faanyag az, amelyik sötét színû és sûrû erezetû. Ezt leginkább olyan fákon találjuk, amelyeknek egyik fele elpusztult. Úgy látszik, hogy a rothadás edzi meg a fa épen maradt részét és a természet ezzel pótolja az elveszett részeket, hogy itt sûrûbbé teszi az erezetet. Az is régi tapasztalat, hogy a 900 méteren felül nõtt tiszafák többet érnek, mint az alacsonyabb régiókban nevelkedettek. Ha vadászíjnak való ágat keresünk, az ágak legalább 6 láb /182,8 cm/ hosszúak legyenek és ágaktól, csomóktól és hibás részektõl mentesek. Sokszor száz fát is végig kell nézni, amíg egy jó ágra akadunk, aztán meg jön egy fa, amin fél tucat kiváló íjnak való ág is van. Nincsen hibátlan tiszafa, de nincsen hibátlan íj sem, én még legalábbis nem láttam. De mindegyik tiszafában van egy íj, csak tudnunk kell, hogy hogyan kell kivenni belõle. Ez az íjkészítés titka. Mûvészre van ehhez szükség, nem mesteremberre. Mielõtt bárki is kivág egy fát, mérlegelnie kell, van e hozzá erkölcsi joga. A tiszafa az istenek ajándéka és azért nõ, hogy íj legyen belõle. Ha azt látod, hogy valamelyik fában egy jó íjat találtál, vágd ki! Ha kidõlt és szemeddel megállapítod legjobb részét, úgy vágd ki belõle, hogy hasábod legalább 7 láb /213,3 cm/ legyen! Hasítsd szét a törzset fa vagy vasékkel úgy, hogy a kiválasztott rész 3-6 hüvelyk /7,62-15,24 cm/ széles legyen! Most ennek a hasábnak vágd ki a középsõ részét kb. 3 hüvelyk vastagon! Gondosan végezd ezeket a mûveleteket, ne tégy kárt a kéregben! Ezek után tedd a hasábot árnyékba! Hamarosan szállítanod kell, fûrészeld laposra a végeit, fesd be repedés ellen és takard be zsákvászonba vagy ponyvába! Ha már otthon vagy, tedd ki a pincébe száradni! Ha gyorsan kell elkészítened az íjat, akkor tedd a fát egy hónapra folyóvízbe, azután szárítsd árnyékos helyen újabb hónapig és készen van a további mûveletre! Nem lesz olyan jó, mintha 3-7 évig érlelted volna, de jól fog lõni. Az nap, amikor levágtad a fáról, akkor is lõne, de követné az íjhúrt és nem állna olyan egyenesen, ahogy megkívánjuk. Minden bizonnyal nem úgy fogja elröppenteni a nyílvesszõt, mint egy levegõn érlelt fa. A régi íjászmesterek azt mondják, hogy télen vágjuk a tiszafát, amikor a fehér részben nincs élet, vagy mint Barnes, a Forest Crove-i íjászmester szokta mondani: "Nyáron vágott tiszafa a halál magvát tartja magában" Tapasztalataim szerint ez nem egészen így van. Teljesen meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a fa fehér része teljesen kimosható a fenti módon. Kemencében szárított fa nem jó íjkészítésre. Túl merev. De ha egy hónapig árnyékban tartottuk, akkor elõnyére fog válni a meleg padlás. Azt a részét válaszd ki, amelyik vágás közben a kéreg felé hajlik! Mivel az íjat majd az ellenkezõ irányban kell megfeszíteni, ez a természetes görbület egyenesebb íjat fog eredményezni, vagy ahogyan az íjász mondaná, a markolatnál reflexe kissé. Ha nem tudsz 6 láb hosszú hasábhoz jutni, akkor egy széles hasáb kell, amelyik legalább 3,1/2 láb /106,6 cm/ hosszú. Ebben az esetben ezt ketté kell hasítani és halfarok kötéssel kell a két darabot a markolatba erõsíteni. Céllövõíjnak az elõnyére válik, de vadászíjat soha ne készítsünk így! A hõmérsékletváltozások, a nedvesség és a kemény használat azt követeli, hogy egy darab fából készüljön. Nem szabad törnie. Lehet, hogy az életed függ tõle. Mielõtt valamely tudományba belekezdesz, igen hasznos, ha mindenek elõtt a tárgy anatómiáját tanulmányozod. Az íj részei az idõk folyamán szentesített nevekkel bírnak és így hangzanak: Vannak olyan íjak, amelyek egy darabból állnak, olyanok, amelyek két külön darabból vannak és a markolatnál vannak összedolgozva, és olyanok melyeknek külön hátrészük van. Ezekre hátul még egy külön fa réteg van ráragasztva. Végül vannak összetett íjak, melyek több különféle anyag, úgymint fa, szaru, ínrost és enyv felhasználásával készültek. Az íjnak az a fele, amelyik az íjhúr felé néz, az íj hasa, a másik fele pedig az íj háta. Egy íjat soha sem szabad hátrafelé - a hasától elfelé - feszíteni, mert eltörik. Az íj közepe az íj markolata. Van két vége, melyek vagy a fába metszett, vagy pedig szaruból, csontból, fából, ínrostból vagy fémbõl készült húrtartókkal van felszerelve. Ezek az íjhúr megtartására szolgálnak. Az íj markolata és két vége közötti részek az íj karjai. Amelyik íj leeresztve hátrafelé hajlik, az egyenes vonal mögé, az reflexel, amelyik továbbra is az íj hasa felé hajlik, az követi az íjhúrt. Az oldalirányú eltérést ferdeségnek hívják. Egy tiszafa íj legyen olyan hosszú, mint az íjász, aki használja, esetleg valamivel rövidebb. A mi vadászíjaink 165-170 cm hosszúak. Az íj súlya alatt azt az erõt értjük, ami megfeszítéséhez szükséges. Egy vadászíj súlya legyen 50-80 font között. Nem szabad 50 fontosnál nehezebb íjjal kezdeni, viszont ajánlatos könnyebbel kezdeni. Egy évet végig lõve, már a 60 fontosnak is tudsz parancsolni, ha elég erõs vagy. A mi átlag íjaink 85 fontosak. Van közöttünk olyan, aki tudna vadászni 85 fontos íjjal is, de egy ilyen erõsségû fegyvert nehéz ellenõrzés alatt tartani állandó használat mellett. Vannak tiszafák, amelyek hasonló méret mellett erõsebbek a többinél. Minél sûrûbb erezetû és minél nehezebb fajsúlyú a fa, annál rugalmasabb és aktívabb, és annál erõsebb az íj. Vegyünk szép, sötét vörös színû tiszafa hasábot, amelynek 1/4 hüvelyk /0,62 cm/ vastag külsõ fehér rétege és vastag gesztenyeszínû kérge van! Készítsünk belõle íjat! Ha a hasáb felsõ végén megszámoljuk az évgyûrûket, azt találjuk, hogy negyven körül van egy hüvelykben. Ishi mindig ahhoz ragaszkodott, hogy ez legyen az íj felsõ karja. Nekem viszont az a véleményem, hogy mivel ez a vége sûrûbb erezetû és az erõsebb, tehát ennek kell lennie az alsó karnak, mert amint látni fogjuk, ez a kar valamivel rövidebb, nagyobb feszítésnek van kitéve és ez az, amelyik hamarabb tönkre megy. Azt tervezzük, hogy olyan íjat fogunk készíteni, amelyik olyan erõs lesz, amennyire csak összeegyeztethetõ a jó lövés követelményeivel és majd késõbb csökkentjük méreteit és erejét a mi kívánságunknak megfelelõen. Nézz végig a hasábon és becsüld meg, vajon lehet-e két íjat kihozni belõle! Ha három hüvelyknél vastagabb és végig egyenes, akkor fûrészeld ketté hosszában! Fogd az egyik darabot satuba, gondosan tisztítsd le a kérgét vonókéssel! Vigyázz, nehogy megsértsd a fehér réteget ez alatt a mûvelet alatt! Hasábodat vágd le 6 láb hosszúra! Nézz rajta végig és gondosan figyeld meg, hogyan hajlik és csavarodik a hát síkja! Ha meglehetõsen egyforma, akkor húzz egy egyenes vonalat végig a fehér külsõ rétegen! Ez lesz az íjad háta. Most húzz a két oldalán 1,1/4 hüvelyknyire /3,16 cm/ egy-egy párhuzamos vonalat, melyek lefelé és felfelé a markolati résztõl, a közepétõl 1 lábnyira/30,48 cm/ végzõdjenek! Innen ezt a két külsõ vonalat enyhe ívben vezesd le az íj két végéig, ahol már csak 3/4 hüvelyk /1,87 cm/ vastag legyen! A további munkálatoknak ezek a vonalak lesznek az alapjai, és elég nagyok ahhoz, hogy biztos lehetsz a felõl, hogy erõs fegyverhez fogsz jutni. Vonókéssel és kaparóacéllal faragd le a fát eddig a vonalig! Az íj hátának óriási hajlítást kell kiállnia, tehát az erezetet semmiképpen sem szabad megbontani, legfeljebb nagyon óvatosan szabad lesimítani reszelõvel. Az íj körvonala ezen a részen marad amilyen volt a fán: egy lapos ív. Fordítsd meg az íjat a satuban úgy, hogy a belsõ réteg kerüljön felülre és úgy igazítsd, hogy síkja vízszintes legyen! Vonókéssel vékonyítsd el a fát mindaddig, míg a közepén 1,1/4 hüvelyk vastag nem lesz és ez fokozatosan vékonyodik a két vége felé, ahol már csak 1/2 hüvelyk lesz a vastagsága! Nagyon óvatosan, nehogy túl mélyen vágj vagy részecskéket kiszakíts belõle. Az íj hasának keresztmetszete teljes román ív legyen. Sok vita volt már ennek a résznek a keresztmetszetérõl. Egyesek a gótikus ív csúcsos körvonalát, mások viszont a nagyon alacsony ívet tartották a legjobbnak. Az elsõ egy gyors, élénk elröppenést ad, ami kívánatos lehet egy céllövõíjnál, de hajlamos az eltörésre. Az utóbbi kellemes, lágy és tartós íjat ad, mely nem törik könnyen, de hajlamos rá, hogy kövesse az ideget. Válaszd a boldog középutat! Az íj hasának kifaragása a legfinomabb munka és több ügyességet kíván, mint az összes többi munka együttvéve. Mindenek elõtt a fa erezetét kell követni. Ha a hát csavarodik és hullámzik, a te vágásodnak is ugyanazt kell tenni. Az erezet menetét nem szabad elrontani, az íjnak tökéletes fokozatossággal kell vékonyodnia a végekig. Ahol csomó vagy bütyök mutatkozik a fában, ott több anyagot kell ráhagyni, mert különben azon a ponton gyengébb az íj. Ha a csomó nagyobb és nem tudod kikerülni, legjobb kifúrni és megfelelõ nagyságú jól megenyvezett keményfa szeget tenni a helyére. Egy csomó, egy tyúkszem eltörik, de a beillesztett idegen fa állja a feszítést. Ha ez az ék nem nagy és nem esik egyik karnak sem a közepére, nem rontja el az íjat. Ha faragás közben éles mélyedést találsz az erezet vonalában, olyat, amelyik kifejezetten mélyedést alkotna, hagyj egy-két réteggel több erezetet, mint amennyit a körvonal kívánna, mert egy konkáv keresztmetszet nem állja olyan jól a feszítést, mint egy egyenes. A következõ méretek az én "Öreg rettenetes" /Old Horribile/ nevû kedvenc vadászíjamról valók, mellyel igen sok vadat ejtettem el. Szélessége a markolat felett 1,1/4 hüvelyk /3,16 cm/, vastagsága 1,1/8 hüvelyk /2,85 cm/. Hat hüvelykkel feljebb a szélessége még mindig 1,1/4 hüvelyk, a vastagsága 1,1/16 hüvelyk /2,69 cm/. Tizenkét hüvelykkel a markolat felett a szélessége 1,1/8 hüvelyk /2,85 cm/, a vastagsága 7/8 hüvelyk /2,21 cm/. Huszonnégy hüvelykkel a markolat felett 15/16 hüvelyk /2,37 cm/ széles és 3/4 hüvelyk /1,87 cm/ vastag. A húrtartónál 1/2 hüvelyk /1,27 cm/ széles és 1 hüvelyk vastag. Mikor az íjat durván kifaragtuk, a legközelebbi teendõ, hogy két végén a csúcsához közel két ideiglenes rovátkát vágjunk. Legjobb patkányfarok reszelõvel bereszelni az íj két oldalát 1/8 hüvelyk mélységben. Most fel tudod ajzani az íjat és ki tudod próbálni a görbületét. Ezeknél az elsõ kísérleteknél nagyon erõs íjhúrra van szükség, kb. 90 szál 12. számú lenfonálból /U.S.A. számozás/ kell készíteni. A húr elkészítését késõbb fogom elmondani. A húrt igen nehéz rátenni az új, erõs vadászíjra és okvetlenül segítségre van szükség. Ha nincs segítséged, fogd az íjat satuba és miután a húrt ráerõsítetted az alsó karra, húzd fel a felsõre is úgy, hogy közben az íj másik vége falhoz vagy egy szilárd oszlophoz nyomódjon és így hajlítsd meg mindaddig, míg rá tudod csúsztatni a húrt a húrtartóra! Ha segítséged van, az húzza lefelé a felsõ húrtartót, magad pedig ajzd fel az íjat! A régi idõkben, ha egy íj idáig elkészült, kipróbálták görbületét, vagy ahogy az öreg Sir Roger Ascham mondta "compass körül fogták", ami azt jelenti, hogy tökéletesre hajlították a megfeszítéssel. Az ehhez való szerszám egy három láb hosszú, két hüvelyk széles és egy hüvelyk vastag deszka volt, aminek az egyik végén "v" alakú bevágás volt, hogy abba az íj markolatát beletehessék. A deszka egyik oldalán 2 hüvelyknyire egymástól kis rovátkák voltak, egészen 28 hüvely /71,1 cm/ távolságig. Ezekbe akasztották az íjhúrt. Fektesd a felajzott íjat a padlóra, a feszítõ deszka "v" alakú részét tedd rá a markolatra és állítsd fel a feszítõt! Tedd egyik lábadat a deszkához közel az íjra és húzd fel az íjhúrt kb. 12 hüvelyknyire /30,48 cm/ a markolattól! Ha az íj hajlását eléggé szimmetrikusnak találod, feszítsd meg az íjhúrt még néhány hüvelykkel tovább! A tökéletes ívnek az íj közepén kissé laposnak kell lennie. Ha valamelyik kar vagy rész nem hajlik szimmetrikusan, ezt a részt gondosan gyengíteni kell. Vékonyítsd le a kérdéses pont fölött az íjat, azután újra próbáld ki! Nagyon óvatosan kell az íjat mind jobban megfeszíteni és nem szabad egy-két másodpercnél tovább megfeszítve tartani. Végül mégis a két kar meglehetõsen szimmetrikusan fog hajlani, az íj egész hosszában egyenletesen osztva el a feszültséget. Nagy tapasztalat kell ezekhez a munkákhoz. Ha krétával egy tökéletes formát felrajzolunk a padlóra, akkor ehhez igazíthatjuk az íjat. A tökéletes íj közepén egy kissé merev és az alsó kar egy árnyalattal erõsebb, mint a felsõ. A valódi lövési pont 1,1/4 hüvelykkel felette van az íj mértani középpontjának, a kéz magától értetõdõen ez alatt van. A markolata tehát mivel 4 hüvelyk hosszú, 1,1/4 hüvelykkel felette, és 2,3/4 hüvelykkel alatta lesz, ez teszi azt, hogy az alsó kar valamivel rövidebb és ezért kell valamivel erõsebbnek lennie. Ennélfogva, amikor az íjadat megfeszíted, szimmetrikus lesz, de amikor csak fel van ajzva, a felsõ kar görbülete nagyobb, mint az alsó karé. Az íj, amit így készítettél, 80 fonton felül fog húzni, még akkor is, amikor már teljesen a húrhoz igazodik. Ez szükséges is, hogy legyen mibõl tovább redukálni. Ezt kaparóvassal, reszelõvel, végül pedig zsebkéssel, üvegpapírral és acélgyapjúval végezzük. Arra kell törekedni, hogy íjad minden része együtt mûködjön és egyformán vegyen részt az óriási megterhelésbõl, mert ha valahová több jut az óriási megterhelésbõl, elõbb-utóbb el fog törni. Thomas Warning angol íjkészítõ mester mondotta, hogy egy teljesen megfeszített íj nyolc esetbõl hétszer eltörik. És igaza van. Feszítsed meg az íjadat jobban, mint a standard 28 hüvelyk /71,1 cm/ csak 3 hüvelykkel és máris eltörik. Tehát még inkább lehet mondani, hogy egy teljesen megfeszített íj 9/10 esetben eltörik. Az is igen fontos, hogy az íj markolatánál merev legyen, mert akkor a lövésnél nem ugrik vagy rúg, mint ahogy a gyenge markolatú íjak szoktak. Végeinél, kb. az utolsó 8 hüvelyknél az íj legyen könnyû. Ezt úgy érjük el, hogy a hátát gyengén lekerekítjük és a szélességét csökkentjük. Ez élénkséget ad az íjnak, amit ostorszerû végnek mondunk. Vadászíjnál, ha a végei kissé merevek, nem baj, mert megbízhatóbb és ez elõrébbvaló, mint egy briliáns elröppenés. Ekként kell dolgoznod az íjon, míg végül kipróbálhatod és lõhetsz vele. Igen jó, ha egy ember nagyságú tükör elõtt felhúzod és megfigyeled a vonalát, azután megfeszíted és megfeszítteted a barátaiddal is és megbíráljátok. Tény az, hogy míg egy íjnak a kidolgozásánál a tényleges munka nem több mint nyolc óra, addig teljes kézhez szoktatása és igazítása hónapokat vesz igénybe. Az íj elkészítése, épp úgy, mint a hegedûé, mûvészi munka. A legjobbat csak a legnagyobb gondossággal tudjuk kihozni. Épp úgy, mint a hegedû, az íj is csupa hajlított vonalból van felépítve, nincs benne egy egyenes vonal sem. Több íjamnak teljes elkészítéséhez három-négyszeri átdolgozás is kellett. Az "Öreg Rettenetes "elõször 85 fontos volt. Vékonyítottam, rövidítettem, ostorosítottam, újra meg újra átdolgoztam, hogy a fa minden részecskéjét mûködõ összhangba hozzam. Minden jó íj a szeretet munkája. A te íjad most készen van lövésre, de mielõtt kipróbálod állapítsuk meg az erejét! Ajzd fel, tedd vízszintesen satuba úgy, hogy a húr feléd nézzen! Végy egy rugós mérleget, ami legalább 80 fontig mér és akaszd be a horgát az íjhúrba! Húzd addig, amíg a mérõvesszõ 28 hüvelyket nem számol az íj hátától a húrig! Amit akkor mutat a mérleg, az a te íjadnak a súlya. Kényelem szempontjából terveztem egy olyan rudat, ami megkönnyíti a mérést, mert egyszerre lehet leolvasni róla a hüvelyket és a súlyt. Ha még mindig úgy találod, hogy íjad túl erõs, akkor tovább kell gyengíteni. Kezd elölrõl a kaparóacéllal és a reszelõvel, simíts ki minden olyan egyenetlenséget, amit csak lehet és vidd le a súlyt 65 fontig, mint legalsó határig! Ajzd fel és mérd meg újra és újra, amíg el nem jutsz oda, ahova akartál! Ha túlságosan le találtad volna könnyíteni az íjat, vágj le a végébõl 2-4 hüvelyket, erõsebb lesz és jobban fog lõni. Minden tiszafa íj veszít az erejébõl hosszabb használat után, így a te íjadnak is 5 fonttal erõsebbnek kell lennie, mint amennyi a végcélod. Ha egy íjat száraz, meleg helyen hosszabb ideig pihenni hagyunk, néhány év alatt megnövekszik az ereje. Tapasztalataink szerint az állandó használatot az íj 3-5 évig bírja. Minél hosszabb az íj, annál hosszabb az élettartama. Néhány eltörik, néhány megrokkan, míg mások tiszteletteljes öregkort érnek meg. Vannak olyan tiszafa íjak, amelyeket évezredekkel ezelõtt készítettek. Ha lõnének velük, ezek természetesen eltörnének. Sok száz éves íj egyes alkalmakkor még használható. Úgy becsültem, hogy egy íj átlagosan százezernél valamivel több lövést bír el, azután már elkezdi az öregedés különbözõ jeleit mutatni. Készítsd íjadat olyan szépre, szimmetrikusra és rugalmasra, amilyenre csak lehet! Ne legyen benne sem holt, sem túlfeszített rész, dolgozd el a legnagyobb gonddal, amíg megközelíti az ideálodat! Simítsd le üvegpapírral és fejezd be acélgyapjúval! Ha a kidolgozott fát egy pillanatra vízbe mártjuk, vagy csak a felületét benedvesítjük, ettõl kissé újra felszálkásodik. Ha mármost ezt újra ledörzsöljük, akkor gyönyörû csont sima és fényes lesz. Most jön a húrtartók felrakásának ideje. Azok nélkül is jól lõ az íj, de így sokkal biztosabb. Idõtlen idõk óta szaruból készült húrtartókat szoktak a karok végére tenni abból a célból, hogy a húrt ráakasszák. Készítettünk már nyersbõrbõl, keményfából, alumíniumból, vapiti agancsból, szarvas agancsból, bivalyszarvból, papír fíberbõl és tehénszarvból. Az utóbbi a legjobb. Mészárosunknál biztosítsunk magunknak néhány szarvat. Fûrésszel vágjuk le a végét 3-4 hüvelyknyi hosszan! Fogd a satuba, és fúrj bele egy 1/2 hüvelyk széles /1,27 cm/ kónuszos lyukat! Egy fél hüvelyk vastag fúróval, melyet a megfelelõ hosszúságban kónuszosra dörzsölünk, készítheted el. Ebbe a lyukba enyvezz bele egy rövid fadarabot, hogy be tudd fogni a satuba, amíg dolgozol rajta! Amint az enyvezés megszáradt fogj egy reszelõt és alakítsd ki a húrtartó bütykét, amit leírni igen nehéz, de lerajzolni annál könnyebb! Ferde irányú rovátkának kell lennie rajta, amibe az íjhúrt lehet majd akasztani. A felsõ karra készített bütykön még egy külön lyukat is kell fúrnod, amibe azt a szíjat kell belefûzni, ami az íjhúr akasztójában van belekötve és azt a célt szolgálja, hogy a leeresztett íjhúr le ne csússzon a felsõ karról. Vadászíjnak a húrtartói erõsek és rövidek legyenek, 1,1/2 hüvelyknél /3,81 cm/ semmi esetre se legyenek hosszabbak, mert erõs használatnak vannak kitéve. Vastagabbra és szélesebbre is készítsük, mint a céllövõ íjak húrtartóit. Ha a húrtartókat durván kidolgoztad, akkor tedd be õket forró vízbe, hogy le tud venni a fogantyúról. Faragd le az íj végeit úgy, hogy a hegyük gyengén hátra felé mutasson, de még ne tedd fel õket véglegesen! Most adjuk az íjnak a külön nyersbõrbõl készült hátrészt! A közönséges tiszafa íj, ha eléggé védve van a külsõ fehér réteggel, nem kíván külön védelmet. Mivel azonban sok íj eltörött a kezünk-ben, megfogadtuk Ishi tanácsát és biztosítéknak egy bõrréteget tettünk a hátára. A bõrt, ami erre a célra használtunk az ipar tisztított borjúbõr néven ismeri és dobok, pergament készítésére, mûvégtagok bevonására használják. Nem sokkal vastagabb, mint az írópapír. Két, három láb hosszú /91,54 cm/ és két hüvelyk /5,08 cm/ széles darabra van szükség. Egy óra hosszat áztassuk meleg vízben! Ez alatt felpuhul. Közben durvítsd fel az íjad hátrészét! Fogd be satuba és kend be a hátát vékonyan meleg aszta-los enyvvel! Mikor a nyersbõr meglágyult és megpuhult, fektesd le sima felével egy deszkára és a felesleges vizet távolítsd el belõle! Gyorsan kend be mind a két darabot meleg enyvvel, a felesleget távolítsd el ujjaiddal és rakd fel õket az íjra! A markolatnál tedd õket egymásra 2-3 hüvelyknyi darabon. Simítsd el õket az íj végei felé, simogasd és nyomkodd ki alóla a légbuboré-kokat és a felesleges enyvet! A markolatnál csavard körül durván zsineggel, hogy a bõrök vissza ne csússzanak és a végei felé tegyél ugyan így! Vedd ki a satuból és gondosan csavard körül egyik végétõl a másikig gézzel! Tedd félre egy éjjelre, hogy száradjon! Ha megszáradt, vedd le a gézt és a zsineget, vágd le az egyenetlen széleket és az egymásra takart darabokat is kapard simára! Mikor eljutottál eddig, a külsõ részt kend be nagyon vékonyan enyvvel és ezzel az egész készen van a végsõ simítások-ra. Miután az íj hegyeit kónuszosra vágtad és a húrtartók a bõr felragasztása elõtt pontosan ki lettek próbálva, a szokásos folyékony enyvvel felragaszthatod a húrtartókat. A markolat hátrészére enyvezz egy 1/8 hüvelyk /0,31 cm/ vastag, 1 hüvelyk /2,54 cm/ széles 3 hüvelyk /7,62 cm/ hosszú lekerekített végû fadarabot! Az íj markolatát csavard körül erõs horgászzsinórral és gondosan bujtasd el úgy a kezdõ, mint a befe-jezõ véget! Egy kevés enyvvel vagy folyékony sellakkal kend le, hogy szilárdan tartsa a kötést! Néhányan a disznó, vagy egyéb bõrbõl való borítást szeretik, de a jó zsinórcsavarás biztosab-ban tart és nem izzasztja a kezet. A markolat 4 hüvelyknyi helyet foglal el, amibõl 1,1/4 hüvelyk /3,16 cm/ a középpont felett és 2,3/4 hüvelyk /6,95 cm/ a középpont alatt van. Szegd be a zsinórcsavarást egy félhüvelyknyi bõrrel! Áztasd be vízbe és metszd le a széleit rézsútosan! Kend be enyvvel, csavard az íj körül és a hátán ragaszd végeit az alatta levõ bõrre! Egy kis bõrdarabot az íj baloldalára is szok-tam ragasztani, hogy megvédjem az íjat a vesszõ dörzsölésétõl. Ezt hívják nyíllapnak és gyöngyházból, vagy csontból is szokták készíteni, de a bõr jobb. Ezeket a részeket be kell csavarni ideiglenesen zsineggel, amíg meg nem száradnak. Az íjat ezután üvegpapírral és acélgyapjúval simítsd telje-sen simára és ezzel készen van a lakkozásra. A kristály lakk védi legjobban az íjat. Nem enged hozzá nedvességet, két hátránya azonban van. A sok hajlítástól megre-pedezik és túl fényes. Egy vadászíj, pedig ha túl fényes megijesz-ti a vadat. Gyakran elõfordult, hogy a nyulak és szarvasok min-daddig nyugodtan álltak, míg az íj el nem lett pendítve. Akkor azután megugrottak, idejében ahhoz, hogy megmeneküljenek a nyíl-vesszõtõl. Elõször azt hittük, hogy a nyílvesszõt látják, késõbb jöttünk rá, hogy az íj villanásától ijedtek meg. Az íjakat be lehet festeni zöldre vagy drappra, de mi szeretjük látni a fa természetes erezetét. Befejezéskor én legszívesebben elõször sellakkal bekenem a hátbõrt, a fogantyút és a bõrözést. Mikor ez megszáradt, a fát forró lenmagolajjal bekenem. Ugyan azt az olajos ruhát használom, a közepébe egy marék vattát fogva, ami át van már itatva alkoholos sellak oldattal. Ezzel gyorsan bedörzsölöm az íjat. Többszöri olajozással és sellakozással kitûnõ francia politúrt kapunk, ami tartós és elasztikus. Hagyd néhány napig száradni, azután dörzsöld be az egészet padlóviasszal és gyapjú ruhával fényesítsd ki! Vadászatra mindig vigyél magaddal egy kis üveg lenmagolajat és naponta töröld át vele az íjadat! Én egy rész cédrusolajat szoktam keverni egy rész lenmagolajhoz. Az elõbbi illata megadja a kellemét az utóbbi használatának. Ha nem használod az íjadat, akaszd fel egy szögre, vagy fogasra az íjhúr felsõ végénél fogva! Ne állítsd sarokba, mert az meghajlítja az alsó kart! Száraz, meleg szobában tartsd és óvd a horzsolásoktól! Gyakran viaszold az íjat meg az íjhúrt is! Viseld gondját, mint egy barátnak, hiszen fegyvertársad! A tiszafát helyettesítõ anyagokról. Ahol nem lehet tiszafá-hoz jutni, az amatõr íjász változatos helyettesítõ anyagok között válogathat. Biztosan és legkönnyebben lehet a hickoryhoz hozzájutni, de ez elég gyenge anyag. Úgy gondolom, hogy a disznó-dió, vagy a simahéjú a legjobb változat. Arra kell törekedni, hogy egy darab sarjhajtásra, fehér külsõ rétegre tegyünk szert és ezt repeszteni kell, hogy egyenes erezetû anyagot kapjunk. Ezt ki lehet dolgozni ugyanolyan méretre, mint a tiszafát, de az íj lassú és nehézkes lesz. Lesz egy javíthatatlan tendenciája arra, hogy kövesse az íjhúrt. Nem szükséges a hátát megerõsíteni, mert sohasem fog eltörni. Az osage narancs, a szeder, a Szt. János kenyérfa, a fekete dió külsõ réteggel együtt, a vörös cédrus, a boróka, az alma, a kõris, a szilva, a nyírfa azok a részben nálunk is megtalálható anyagok, amikbõl íjat szokás készíteni. A lándzsafa, a citromfa és az osage narancs mellett a tenesse vörös cédrus a legjobb, hickory hátsó borítással. Menj el egy fakereskedõhöz és válassz ki egy tiszta, hibát-lan cédrus pallót, a lehetõ legegyenesebb erezettel! Vágj, vagy repessz ki belõle egy hat láb hosszú, két hüvelyk széles és egy hüvelyk vastag darabot! Simítsd le egyenesre és a két hüvelyk széles oldalát durvítsd fel reszelõvel! Szerezz ugyanilyen méretû fehér szemcsézetû hickoryt! Ennek is reszeld meg az egyik ol-dalát, azután folyékony, forró enyvvel ragaszd össze õket! Csava-rokkal, téglákkal vagy súlyokkal fogd össze õket szorosan! Néhány nap múlva elég száraz lesz ahhoz, hogy dolgozni lehessen vele. Ettõl kezdve a további megmunkálás éppúgy történik, mint a tiszafánál. A hickory hátlap ugyanazt a szerepet fogja játszani, mint a tiszafa fehér rétege. A cédrusnak kellemes, lágy ellövése van és a hickory hátlap törhetetlenné teszi. Az így készült íjat 2-3 hüvelykenként len vagy selyem fonal-lal körül kell csavarni, ugyanúgy, mint a horgászbotokat és többször kell lakkozni, hogy a nedvesség ellen jól meg legyen védve. Hogyan kell készíteni az íjhúrt? Az íjhúr nélkül az íj halott, tehát hozzá kell fogni készíteni. A régi íjászok ínrostból, bélhúrból és nyersbõrbõl készítették az íjhúrokat, de a modern íjászok ezeket mind elhagyták. Az állati eredetû szövetek mind megnyúlnak, ha nedvességet kapnak vagy melegnek vannak kité-ve. A selyem jó anyag húrnak, de nem tartós és nem olyan erõs, mint a lenfonál. Összehasonlító próbákat végeztünk különbözõ anyagokkal, hogy megállapítsuk, melyik a legmegfelelõbb íjhúr készítéshez. A 3. számú orvosi varróbél megfelel a hegedû "D" húrjának. Ezt vettük standard átmérõnek és különféle anyagokból készítettünk viaszolt húrokat és rugósmérlegen megmértük a szakítási pontjaikat. Lószõr 15 font / 6,79 kg/ Gyapot 18 " / 8,15 kg/ Macskabél 20 " / 9,17 kg/ Selyem 22 " / 9,97 kg/ Ír len 28 " /12,69 kg/ Kínai fû fíber 32 " /14,50 kg/ Ez utóbbit azonban nem lehet a piacon beszerezni és így néhány más fíberrel együtt nem aktuális. Mi ír lent, vagyis cipészfonalat használtunk. Ezt a 12. Barbour számúból. Minden szála 6 font szakítású, tehát ha 50 szálat dolgozunk össze, akkor 300 fontot /136 kg/ fog kibírni. Egy céllövõíjnak jóval könnyebb húrja lehet, mint egy vadászíjnak, mert ennél a gyors ellövés a fontos, de vadászaton a biztonság szükséges! Mi tehát az íj minden egyes fontjára egy szálat számítottunk. Az íj húrját Mr. Maxson tervezte és írta le az American Archery /Amerikai Íjászat-ban. Néhány kisebb változtatást eszkö-zöltünk rajta, hogy a technikát egyszerûsítsük. Alább adom a leírást. Jó, ha a fonalat kézbe vesszük olvasás közben. Ha egy 65 fontos íjhoz akarsz húrt készíteni, akkor ennek 60 szál fonalból kell állnia. Ennek három ága lesz, mindegyik ágban 20 szál fonallal. Az elsõ ágat úgy mérd ki, hogy 16 hüvelykkel /40,64 cm/ legyen hosszabb, mint az íjad! Hajtsd és húzd vissza a fonalat a kezdõpontig és így tovább duplázd a fonalat a gombo-lyagról mindaddig, míg a 20 szál nincs együtt! Eleinte úgy kell elrendezned, hogy mindegyik rövidebb legyen egy fél hüvelykkel, mint az elõzõ és ezáltal a húr vége felé keskenyedik. Mikor 20 szálat így összevertél egy kötélbe, akkor erõsen viaszold be, úgy hogy a tenyeredben tartott viaszon erõsen végig húzod a közepétõl a végekig minden oldalon! Most ennek az ágnak a nagyobbik részét csavard fel ujjaid körül és így készíts egy kis tekercset belõle, amit nyomj össze! Körülbelül 24 hüvelyknyit hagyj belõle szabadon! Így megrövidítve könnyebb lesz vele dol-gozni a következõ mûveletnél, amikor kötélbe csavarod. Készítsd elõ a másik két ágat is pontosan ugyan így, mint ezt! Ezeket is csavard fel egy-egy összenyomott tekercsbe, mint az elsõvel tetted. Azután tedd félre! Most, hogy a hurkot vagy a szemet is el tudod készíteni, szükséges lesz a húrt ezen a részen vastagítani. Tehát készíts még egy ágat 20 szálból, 6 láb hosszú-ra! Vágd el 6 darab 12 hüvelykes darabra! Most ezeknek is hurkold meg a végüket, hogy ezek is olyan elkeskenyedõk legyenek, mint az elõbbiek. Ezeket is viaszold be jó alaposan! Most vedd fel az egyik eredeti zsinórodat és ennek a keske-nyedõ végéhez tedd oda az egyik kis darabot, mégpedig úgy, hogy az utolsó lábnyi hosszúság mellett feküdjön végig! Viaszold a kettõt össze. Ugyanígy tégy a másik két ággal is. Most fogd a három ágat össze a bal kezedbe úgy, hogy 9 hüvelyknyire /22,86 cm/ legyél a végüktõl. Jobb kezeddel fogd meg az egyik ágat ehhez a ponthoz közel, azután csavard a hüvelyk és mutató ujjad között, magadtól elfelé, jó szorosan és ugyanakkor a bal kezeddel húzd magad felé! Folytasd ezt a processzust, egymást követõen mindegyikkel és azt fogod látni, hogy kötelet készítesz! Mikor a kötél 3 hüvelyk /7,62 cm/ hosszúságot eléri, akkor elég hosszú lesz már ahhoz, hogy visszahajtsad és hurkot alkoss. Duplázd vissza úgy, hogy az ág szabad végei párosítva és viaszozva legyenek, a húr három fõ ágával! Rendezd õket úgy, hogy megfelelõen csavarodjanak egymásra és egyenlõen legyenek elosztva! Most pedig ülõhelyeden vedd át íjad felsõ karját a jobb térded alatt és a bal fölött, és tedd az újonnan készített hurkot a húrtartóra! Újra kezd el csavarni, mindegyik ágat magadtól elfele, miközben magad felé húzod õket. Folytasd mindaddig, míg 8 hüvelyket lefogyasztottál! Ez alatt az eljárás alatt látni fogod, hogy mennyire okos dolog volt a felesleges ágvégeket felcsavarni és karikába összenyomni, mert ennek köszönheted, hogy most nem keverednek össze. Így készült a felsõ hurok. Ennél a mûveletnél csavard szét az épp elõbb említett kis karikákat és nyújtsd a húrt végig az íjon kibontva és a három ágat egyenesre húzva! Fogd meg õket 3 hüvelyknyire íjad alsó húrtartója alatt! Ennél a pontnál tedd oda az alsó hurok részére szánt rövid dara-bokat! Úgy kell õket oda fektetni, hogy három hüvelykkel túl érjen a húron, a maradék pedig a keskenyedõ vég hosszában feküd-jön. Viaszold õket szorosra. Tartsd a három hosszú ágat együtt mialatt a végsõ kiegyenlítõ húzást megadod nekik! Kezd itt és csavard a második hurkot, magad felé húzván mindegyik ágat amint magadtól elfelé csavarsz, míg a kötél itt is eléri a 3 hüvelyk hosszúságot! Ezt duplázd meg, vagyis hajtsd vissza saját magára, párosítsd a vékonyodó végeit a 3 hosszú ággal és viaszold össze õket! Csúsztasd a felsõ hurkot le az íjon és akaszd be az alsó húrtartóba! Tedd jobb térdedet az íj fölé a húr alatt és igazítsd a hurkot erre a húrtartóra, míg dolgozol! Adj a húrnak elég lazítást! Kezd el újra a csavarozó és húzó mûveletet vigyázva, hogy a három ág össze ne keveredjen, míg a húr alsó végét csavarod össze! Mikor 8 hüvelyk hosszú, vedd le a hurkot és ajzd fel az íjat! Ez el fogja venni a kötélrõl az összeugrásokat. Viaszold át teljesen, azután vedd le az alsó hurkot, csavard az egész húrt az elõbbi mûvelet irányába, mígnem eléggé megrövidül arra a hosszúságra, ami az íjadnak megfelel! Ismét tedd rá a húrt a húrtartóra, azután végy egy darab vastag papírt, hajtogasd össze és dörzsöld vele erõsen a húrt, míg az kerek és jól viaszolt nem lesz! Ha a húrokat megfelelõen helyezted el, az utolsó csavarás-nak a húrnak 1-2 hüvelykes komplett rotációját kell elõidéznie! Vigyázz nehogy a túlságosan szoros csavarás által az íjhúr saját magát elvágja! Ha a húr túl hosszú vagy rövid lenne és a csavarással nem tudod kijavítani, el kell oldoznod az utolsó hurkot és kijavítani a hibát. Ezeket a hurok töveket gyakran körül szokták csavarni zsákcérnával. Részben azért, hogy vékonyítsák a formájukat, másrészt hogy erõsítsék õket. Az egész hurkot ennél a pontnál csavarjuk be ugyanazzal a fonallal, hogy az elrágódástól és az elviselõdéstõl mentve legyen! Most pedig a húrnak a közepét és a nyílvesszõ helyét kell körültekerni viaszolt selyemmel, len vagy gyapot fonallal, hogy az elkopástól megvédjük. Mi rendszerint kb. 2 yard hosszúságú vörös szõnyegcérnát vagy cipõtalp varrócérnát használunk, jól beviaszoljuk és duplán vesszük. A kettõzött végével kezdünk és a szabad végekkel körül-csavarjuk a húrt jobbról bal felé. Ennek a csavarásnak a kezdõ pontja 2,1/2 hüvelyknyire legyen a húr közepe felett! Mikor a rátevõ helyhez, vagyis oda érsz, ahova a vesszõ rovátkáját kell illesztened, ha azt akarod, hogy a vesszõ 90 fokot alkosson a húrral, de úgy, hogy ugyanakkor az íjat a markolat legkiemelkedõbb részén keresztezze, csomókat kell kötnöd a becsa-varáshoz használt fonalra! Azután egy félhüvelyknyit megint csavarj körül és ismét köss néhány csomót! Azután ismét folytasd a csavarást, le egészen 4-5 hüvelyknyire és fejezd be azzal, hogy a fonalat az utolsó három-négy saját csavarása alá visszabujtatod és csak azután húzod szorosra! Egy így elkészített rátevõ pontnak két elõnye van: az elsõ az, hogy amikor sötétben teszed fel a vesszõt az íjadra pontosan érzed, hogy hova kell tenned a vesszõ rovátkáját és így a szemed a vadon tarthatod. A második elõnye az, hogy a két csomó nem engedi a vesszõt ide-oda csúszkálni mikor bokros terepen cserke-lünk. Azt találtuk, hogy ha méhviaszkot melegítjük és kb. 1/4 rész gyantát teszünk hozzá, az tapadóssá válik. Forró, vagy nedves idõjárás esetén elõnyös a húrt alkoholos sellak oldattal bedörzsölni. Enyvet vagy egyéb kemény szárító anyagot tartalmazó keveréket úgy látszik, nem szabad alkalmazni, mert a húrt szakadékonnyá teszi. Paraffin, talkum por vagy egy darabka faggyúgyertya jót tesz a rátevõhelynek is meg az íjak hegyének is, mert könnyû ellövést idéz elõ. Az ilyen anyagból való és így kezelt húrra nemigen tud a köd és az esõ befolyással lenni. A jól kezelt és jól kent íj tekinté-lyes mennyiségû vizet kibír, de a vesszõk meglehetõsen szenved-nek. Néhány naponként viaszold az íjhúrt, vadászatra pedig mindig vigyél magaddal egy külön tartalékot! Az íjhúrok általában a rátevõhelyen szoktak elszakadni. Itt vannak ugyanis a legnagyobb mértékben igénybe véve, itt kell a legnagyobb megerõltetést és hajlítást elviselniük. Ezért ezt a részt gyakran át kell viaszolni. A szakadás fenyegetõ közeledtét mutatja, hogy egyenlõtlen körvonalat lehet észrevenni az ágak között a betekert rész alatt. Tedd félre mielõtt valóban elsza-kad! Ha a csak felajzott íj húrja és egyik húrtartója közé rugós mérleget iktatunk, meglepetéssel tapasztaljuk, hogy az íjhúr akkor van a legnagyobb feszültségnek kitéve, amikor az íj csak felajzva van nem pedig megfeszített állapotban. Az 56 fontos íj húrja 64 font terhelést mutat felajzva. Amint a nyílvesszõt rátesszük és a húrt megfeszítjük, ez a feszültség fokozatosan alább hagy, amíg 26 hüvelyknyire megfeszítjük. Akkor a mérleg ismét 64 fontot jelez. Abban a pillanatban, amikor ellövés után az íj ismét a helyé-re ugrik, ez a feszültség óriásira nõ meg. Ha a vesszõ nincs a helyén, a húr ilyenkor könnyen elszakadhat. A húr feszültség növekedése a vesszõ rátevõpontján a meg-feszítés alatt a különbözõ íjaknál más és másféle képpen jelent-kezik. Mikor a vesszõt rátevõpontján a húrra tesszük, akkor általában 6 hüvelyknyire van áthúzva az íjon. Mármost ugyanannak az 56 fontos íjnak a feszültsége minden hüvelyknyi további meg-feszítésnél 2-3 fontot emelkedik. Amikor az íj megközelíti a teljes megfeszítési pontot, ez a súly akkora mértékben növeke-dik, hogy minden hüvelyknyire 5-6 fontos feszültség növekedés esik. Ennek a feszültségnövekedésnek a mértéke az egyes íjaknál a bennük rejlõ különbözõ tényezõk hatására más és más. Ennek az emelkedésnek a mértéke adja meg az íjnak a karak-terét. Az az íj, amelyik eleinte lágyan húz, az utolsó darabban pedig nagyon merev, sokkal gondosabb lövést fog kívánni, hogy a röppálya hosszúságot pontosan megkaphassuk, mint az, amelyiknek a feszülése egyenletesen oszlik meg. A hátra feszülõ /reflex/ íjak keményebbek, mint azok, amelyek követik a húrt. Egy elszakadt húr eltörheti az íjat. Láttam, amikor Wallace Bryant egy gyönyörû íját vesztette el ily módon. Aldreitnek kiváló alkotása, egy több mint 50 éves gyönyörû spa-nyol tiszafa íj repült szét darabokra, mert egy alattomos húr elszakadt a közepén. Zömök vadászíjak nincsenek annyira kitéve ennek a balesetnek, de azért biztosítsd magadat, hogy mikor vadászatra indulsz legyen veled tartalék íjhúr. A viasz azt jelenti az íjásznak, mint a szurok a tengerész-nek. Használd gyakran és mindig legyen két húrod az íjadhoz.

VI. Hogyan készítsük a nyílvesszõket?

A nyílvesszõk készítése nagyon régi mûvészet és ehhez mérten nagyon sok tapasztalati módszert és elvet tartalmaz. A nyílves-szõknek megszámlálhatatlan típusa és ugyanennyi készítési módja van. A nyílvesszõ készítésének kiváló módját találhatjuk meg Jackson American Archery /Amerikai Íjászat/ címû könyvében. Ez céllövõvesszõkre vonatkozik. Miután több bennszülött metódust és az összes e tárgyú irodalmat áttanulmányoztuk, az alábbi munkamenetet fogadtuk el standard vadászvesszõ készítésre. Az elsõ szükséges dolog maga a vesszõ. Megpróbáltuk a követ-kezõ anyagokat: nyírfa, juharfa, hickory, tölgy, kõris, nyár, hárs, vörös cédrus, tiszafa, fûz, mogyoró eucaliptus, bodza, lucfenyõ és bambusz. A nyírfát találtuk a legjobbnak, mert a legmerevebb és a legszívósabb, valamint a súlyánál fogva is a legjobban megfelel vadászvesszõnek. A douglas fenyõ és a norvég fenyõ jobb a céllövészetben, a bambusz pedig a távlövészetben. A nyírfa vagy a hickory deszkát 1/2 hüvelyk /1,27 cm/ átmérõjû pálcákra hasogasd vagy fûrészeld szét és gyaluld vagy esztergáld körül a megfelelõ vastagságúra! Vágd le 28 hüvelyk /71,1 cm/ hosszúra, esetleg egy hüvelykkel hosszabbra vagy rövidebbre, karhosszúságodnak megfelelõen! Közben jól figyelj, hogy minden vesszõnek a legegyenesebb erezetû és a legegészsége-sebb része legyen meghagyva fejnek! Ha a hosszúság megvan, végy egy kaparóvasat és simítsd le a vesszõ utolsó 6 hüvelyknyi részét valamivel vastagabbra, mint 5/16 hüvelyk /0,79 cm/! Most következik az egyengetés. Hosszában végignézve az egyes vesszõkön megállapítod, hogy hol vannak esetleges görbületek. Ha túl gorombák lennének, akkor gázláng felett óvatosan melegítsd meg és igazítsd ki õket. Jó, ha ehhez a munkához kesztyût húzol! Ha a rendellenesség kisebb, akkor melegítés nélkül is helyre igazíthatod. Ez alatt az eljárás alatt a jövendõbeli nyílvesszõ erejét is megbecsülheted. Ha nem tud kiállni kissé erõsebb hajlítást, nem kár érte, ha eltörik. Ha túlságosan hajlik, akkor is tedd félre! A legközelebbi teendõ a rovátkák elkészítése. Vadászvesszõk-nek nem kell sem szaruból, sem csontból, sem pedig alumíniumból vagy fíberbõl készült rovátka. Fogd be a satuba a vesszõ véko-nyabbik végét és három összekötözött fémfûrészlappal vágd be 1/8 hüvelyk vastagon és 3/8 hüvelyk mélyen! Fejezd be a munkát gondos reszeléssel. Mikor valamennyit berovátkoltad, dörzsöld át üveg-papírral és gömbölyítsd le a berovátkolt végét! Ezt a munkát úgy szoktam megkönnyíteni, hogy a vesszõket esztergapadba fogom és a kezemben tartott üvegpapírral csiszolom megfelelõre. Mikor befe-jezted, az átmérõje középen valamivel 3/8 hüvelyk alatt lehet, a rovátkolt végén pedig 5/16 hüvelyk. Most jelöld meg a tollak és a kötés helyét! A rovátka aljától egy hüvelyknyire rajzolj egy vonalat körbe a vesszõn! Itt lesz az alsó kötés. Öthüvelyknyire ettõl csinálj egy másikat, ez lesz a tollaké, e fölött egy hüvelykre egy másikat ez lesz az elsõ kötés és még egyet e fölött egy hüvelykre, ez lesz a festett szalag! Most jönnek a tollak melyeket már rég elõkészítettél. A legjobbak a pulykatollak, és ami azt illeti nem is fogunk beszél-ni másról. Karácsonytájban van a beszerzési idejük. Ekkorra jó viszonyba kell kerülnöd a baromfikereskedõvel és egy láda puly-kaszárnyat félre tetetni vele. Ezeket fejszével tõkén vágd le úgy, hogy 6-7 nagy evezõtoll maradjon meg! Tedd félre õket valami molyellenes szerrel együtt addig, amíg szükséged lesz rá! Persze, ha nem tudod megszerezni a pulykatollakat, amikor szükséged van rá, akkor liba vagy kacsatollak is megfelelnek. Kalapszalon tulajdonos meg tudja mondani, hogy hol juthatsz lúdtollhoz, de ez elég drága szokott lenni. A nyílvesszõkhöz való tollakat vágni kellemes téli esti foglalkozás, a tûz mellett. Egy valódi íjásznak mindig kellemes idõtöltés mikor felszerelésén és eszközein dolgozik és közben gondolatai a tavaszi lövéseken járnak. Miközben a vesszõket készíti, elgondolkozik, hogy milyenek lesznek a vesszõk és me-lyiknek mi lesz a sorsa. El fog-e szállni úgy, hogy soha többet nem találjuk meg, vagy pedig gyakorló lövések százait fogja kiállni, esetleg ez lesz a szerencsés, amelyik leteríti az erdõ nemes szarvasát. Én már sokszor vettem fontolóra, amikor a vesszõt a kezembe vettem, hogy ezzel szarvast fogok lõni és elõ is for-dult többször, hogy be is teljesedett. Máskor meg "Ezzel medvét fogok lõni" és néhánnyal meg is tettem! Így kell megfelelõ mennyiségû tollat vágnod. A munka menete a következõ: Válassz ki egy jó, tiszta tollat! Vedd a két tenyered közé! A toll szárnyait a hegyén válaszd kétfelé! Húzd szét hatá-rozott mozdulattal a csévét és szakítsd kétfelé a közepén! Ha véletlenül egyenlõtlenül repedne, akkor fogd a jól kiélesített zsebkésedet és vágd egyenesre! Legyen egy rugós csiptetõd, amilyennel a gallérokat akasztod fel, vagy amilyen az újságokat fogja össze a könyvkereskedésben! Egyik végére szerelj egy biztonsági tût és ezt akasztd be a térdeden a nadrágodba! Ez lesz a satu, ami tartja a tollat, amíg dolgozol vele. Tedd a csévének a vastagabbik végét a csiptetõbe és faragd le annyira, hogy 1/32 hüvelyknyi /0,18 mm/ vastag legyen! Ezt pontosan és egyenletesen vágd le úgy, hogy a toll szárnyai merõlegesen álljanak rá! Egy hosszú ollóval vágd le a csévének oldalra kiálló részeit mindkét oldalon! Ezután lehetõvé válik, hogy kiegyenesítsük. Most vágd durván formára a tollat, 5 hüvelyk hosszúra, 1/2 hüvelyk magasra az elején és egy hüvelyk magasra a végén! Úgy elõl, mint hátul hagyj egy-egy hüvelyknyit a csévébõl! Erre a munkára késedet nagyon élesen kell tartanod, ha jól benne vagy a gyakorlatban, 2-3 perc alatt készre vágod a tollat. Donnan Smith, aki kitûnõ íjász és vesszõkészítõ, tervezett egy rugós csipeszt, ami a tollat fogja a munka alatt. Ez egy erõs iratfogó, amire alul és felül egy-egy vékony acéllemez van ráfor-rasztva. A lemezeknek pontosan olyan alakjuk van amilyenre a tollat akarjuk vágni. Mikor hosszában ketté hasította a tollcsévét, a tollat teljesen és szorosan befogja fél csévével felfelé. Vagy egy éles késsel, vagy egy gyorsan forgó csiszolókõ-vel vagy üvegpapírral levékonyítja a csévét a kívánt mértékben. Azután megfordítja és ugyancsak a csévéig befogva újra a csipesz-be teszi a tollat és az elõbb említett fémlemez mellett pontos alakra vágja. Csodálatos módszer. Néhány íjász deszkán vágja a tollat, csak úgy késsel szemmérték szerint. James Duff a jól ismert amerikai íjászfelszerelés készítõ, Peter Muirnál a híres skót íjászfelszerelés készítõnél tanulta. Ha be akarod festeni a tollat, gyapjú festéshez való festéket használj! Kb. 10% ecetet adj a vizes oldathoz és hevítsd fel olyan melegre, hogy ujjad éppen kibírja! Áztasd meg a tollakat ebben a meleg vízben, keverd néhány percig, azután rakd ki a napra vagy egy darab papírra száradni! Vörös, narancs és sárga a használatos szín, mert segítenek megtalálni az elve-szett vesszõket, de minden festett szín hajlamos rá, hogy ned-vesség esetén megfogja a ruhát. Ha a megfelelõ mennyiségû tollat elõkészítetted, akkor elkezdheted a vesszõk feltollazását! Válassz ki 3 hasonló színû és erõsségû tollat a madárnak ugya-nabból a szárnyából! Egy kis pálcával futtass le mindegyiknek a csévéjén egy kis folyékony enyvet, és tedd félre! A vesszõ tenge-lyével párhuzamosan húzz három párhuzamos vonalat ugyancsak enyvvel! Ezekbõl az, amelyik a vezértollnak a helye lesz merõle-gesen álljon a rovátkának a közepére! A másik kettõ egyenlõ távolságra legyen ettõl! A kezdõ jól teszi, ha ezeket a vonalakat bekarcolja késsel! Most jön a nehéz feladatok egyike: felrakni a tollakat. Sok módot és eszközt kitaláltak már és a céllövõvesszõknél nincs jobb, mint egyszerûen kézzel felragasztani õket. Néhányan csiptetõket használnak, mások tûket, ismét mások fonallal megkötik a tollak végét, azután alájuk enyveznek. Mi a legrégebbi módszert használ-juk, amit az öreg szász nyílvesszõkön láttunk, amiket Hollandiá-ban a Nylander hajóval mentettek meg és sok angol képen is le lett festve. Ez az, hogy a tollakat egy darab fonallal körülköt-jük, ami spirálisan végig kanyarog a toll csévéi között. A rovátkától 6 hüvelykkel feljebb helyezd el a tollak csévéinek vastagabbik végét az enyves vonalon! Fogd a vesszõt a bal hónod alá, míg a bal hüvelyk és mutató ujjad, valamint a középsõ ujj biztosítja a tollakat amint azok a helyükön vannak! Fogj egy orsó fonalat a jobb kezedbe, a fonal végét pedig a fogad közé és kezd el lekötözni a tollak csévéit a vesszõre! Amint a csavarulatokkal haladsz, ha kell igazítsd a tollakat! A toll zászlói között kb. 1/2 hüvelyknyire legyenek a csavarulatok. Erre a célra a fércelõ cérna a legjobb. Mikor elérkeztél a fenékhez, illetve a rovátkás végéhez, csavard körül néhányszor a tollat a fonallal és erõsítsd meg egy fél hurokkal! Vigyázz, hogy a tollak egyenesen és párhuzamosan álljanak a helyükön! Egy dolog felõl légy biztos: és pedig arról, hogy tollaid kissé a konkáv oldal felé fussanak tágulóan és alulról nézve teljesen észrevehetõen szûküljenek a rovátkás vége felé! Ez biztosítja a jó kormányzóké-pességet. Tedd félre és hagyd száradni! Mikor mind megszáradt, vedd le a fonalat és vágd le a kiálló csévéket úgy, hogy 3/4 hüvelyknyi darabok maradjanak, és hogy keskenyedjenek, lejtõsödjenek a végük felé! A következõ lépés a tollak megkötése a helyükön. Erre olyan keskeny selyemszalagokat szoktunk használni, amivel a cukros do-bozokat szokták átkötni. Ha ez nem volna, akkor gépselyemmel tennénk ugyanezt. Vágd el kb. 1 láb hosszúra, tégy egy kevés enyvet arra a helyre, ahol kötözni akarsz és a hónod alatt for-gatva a vesszõt tekerd fel rá a kötözõanyagot a kiálló csévékre! A kötözõanyag legyen jól elsimítva és megenyvezve! A rovátkáig terjedõ kötés védi a fát a repedéstõl. Mikor megszáradt, késsel és üvegpapírral simítsd le teljesen és fejezd be úgy, hogy egy csepp higított enyvet ecsettel végigfuttatsz a toll tövén, hogy ezáltal kétszeresen biztossá tegyük! Most következik a nyílvesszõk festése. Ne annyira a vidám színek miatt fessünk, mint inkább azért, hogy a vesszõket tartósabbá tegyük, könnyebb legyen megtalálni õket és meg tudjuk különböztetni, hogy melyik kié! Kínai fermillion és fényes na-rancs azok a színek, melyek legjobban feltûnnek a fû és az aljnövényzet között. A tollak között keskeny ecsettel fessél! Ha selyemszalagot használsz, aminek élénk színe van, -az enyimé zöld - akkor a tekerést nem kell befesteni. Gyakran befestjük a rovátkás véget is különbözõ színekkel, hogy mikor a vesszõt elõvesszük a tegezbõl, errõl megtudhassuk, hogy milyen hegye van. A nyílvesszõ dresszét különbözõ színû festett karikákkal adjuk meg. Az én általam használt színek, a vörös, a zöld és a fehér. Két-három réteget tehetünk fel és többféle színû gyûrûket, amik közé fekete elválasztó gyûrûket festhetünk. A festést, ha csak nincs eszter-gapadunk úgy könnyû elvégezni, hogy két támasztékot alkalmazunk. Az egyikben bevágás vagy egy drótszál van, amibe bele lehet illeszteni a rovátkát és fogantyúval forgatni, míg a másikkal biztosítjuk a forgást. Így karszékre feltéve, a tûz mellett forgathatod, ecsetedet fixen neki tarthatod és könnyen, egyenle-tesen festheted a köröket. Itt én még egy fogást alkalmazok, ami abból áll, hogy a rovátka fölött, a vezér toll mögött, egy kis fehér gyöngyöt erõsítek fel, ami az íjhúron lévõ csomókkal együtt elõsegíti azt, hogy a sötétben bármikor, fél szemem a vadon tartva, tapintás segítségével rá tudjam tenni a vesszõt a húrra. Amikor a festés megszáradt, lakkozd be egész hosszában a vesszõt, vigyázva, hogy a tollakhoz ne érjen! Idejében üvegpapí-rozd meg a vesszõt és lakkozd le még egyszer! Dörzsöld le acél-gyapjúval és padlóviasszal fényesítsd ki! Ha ezzel készen vagyunk következnek a nyílhegyek. Három féle nyílhegy van nálunk használatban. Az elsõ tompa hegy. Úgy készül, hogy a vesszõ végét 1/2 hüvelyk hosszúságban cinezett vékony dróttal körülcsavarjuk és leforrasztjuk. Azután lyukat fúrunk a hegyébe és belecsavarunk egy 1 hüvelykes kerek fejû facsavart. Ezt a fajta vesszõt használjuk gyakorlatozáshoz, amikor bádogdobozokra és más rögtönzött célra lövünk. Ez azon kívül, hogy jó gyakorlóvesszõ, megfelel üreginyulakra, madarakra és egyéb apró vadra. A második típus lágy acélból készült és kb. 1/16 hüvelyk vastag. Fémfûrésszel 1 hüvelyk hosszú és fél hüvelykes szakállas lándzsa alakúra vágjuk. Van egy nyele alul, ami ugyanolyan hosszú és 3/8 hüvelyk széles. Ezt a vesszõ hegyén lévõ rovátkába tesszük, amit ugyanabba a síkba fûrészeltünk be, mint a hátsó rovátkát. Azután körülcsavar-juk cinezett dróttal, amit összeforrasztunk. A vesszõnek a vége fokozatosan csúcsosodik amint találkozik a nyílhegy hasonló elkeskenyedõ részével. Ez egy igen erõs és tartós kis hegy, ami sok használatot kibír. Madarakra, mókusokra és más kisebb vadakra használjuk. Valamennyi fajta között legtöbbre becsüljük a régi angol széleshegyû vesszõket. Kis méreteken kezdve, fokozatosan emeltük a súlyát, nagyobbítottuk a méreteit, erejét és vágóképességét úgy, hogy most olyan nyílhegyeket használunk, melyek 3 hüvelyk hosszúak, 1,1/4 hüvelyk szélesek és valamivel kevesebb, mint 1/32 hüvelyk vastagok, valamint 1 hüvelyk hosszú köpûjük van. Súlyuk 2 uncia. A pengéket rugóacélból készítjük. Miután megedzettük az acélt, átlósan megrovátkoljuk fémfûrésszel, amit azután satuban háromszögletesre tudunk törni. Hidegvágóval kivágjuk a szálakat szakállnak. Reszelõvel és carborundum kõvel kés élességûre fen-jük. Lágy, hidegen húzott acél ugyan olyan jól megfelel, mint a rugóacél, de nem tartja az élét. Vaskereskedésben beszerezhetõ másfél hüvelyk szélességben és 1/32 hüvelyk vastagságban és sokkal jobban lehet vele dolgozni, mint az edzett acéllal. Azután veszünk olyan acél vagy sárgaréz csövet, aminek az átmérõje megfelel a nyílvesszõnk vastagságának. Üllõn ellapítjuk, lere-szeljük a sarkokat és 1,3/4 hüvelyk hosszúságúra levágjuk. Ez lesz a köpû. Egy nyílhegyet szakállával felfelé satuba fogunk, a köpût rászorítjuk úgy, hogy a nyílhegyet fogja. Kis lyukat fúrunk keresztül a köpûn és a nyílhegyen, egy rövid vasdrót szegecs lesz ide erõsítve. Azután gázláng fölött tartjuk és a nyílhegy és a köpû közét kitöltjük olvasztott csapágyfémmel. A felhevített nyílhegyet vízbe mártjuk és késõbb reszelõvel és csiszolóvászonnal befejezzük. Körülbelül 20 percnyi idõ kell egy acélhegynek az elkészítéséhez. Minden íjásznak el kell tudnia készíteni a sajátját. Sokkal nagyobb tisztelettel fogja õket kezelni. Nagyon kevés iparos tudja elkészíteni, és ha tudja is, az ára magas. Gyõzõdj meg róla, hogy nyílhegyeid egyenesek és rendben vannak-e! Úgy illeszd rá a vesszõre, hogy elõbb a vesszõ végét vágd olyanra, hogy a köpût rá tud tenni! Azután olvassz fel egy kis ferrule cementet és illeszd rá a vesszõre a hegyet ugyanabban a síkban, amiben a rovátka van! Ha nincs ferrule cement, aminek minden sportszer üzletben lennie kell, akkor jó a rágógumi, de még jobb a kaucsuk, szurok és pikkely sellak egyenlõ részben összeolvasztva. Hevítsd ezt fel úgy, mintha pecsétviasz volna és a nyílhegyeket is hevítsd fel! Tedd fel ezekkel a ragasztókkal: ritkán jön le! A vadonban gyakran használjuk a fenyõgyantát. Enyvet is lehet használni, de nem olyan jó. Mikor már ebben a stádiumban vagyunk, a legközelebbi teendõ a tollak levágása. Elõször gyengéden húzd végig a kezedben és simítsd ki az esetleges egyenetlenségüket és erezetségüket, azután egy hosszú ollóval vágd le úgy, hogy az elülsõ végük 3/8 hüvelyk, a hátsó végük 1 hüvelyk magas legyen! Én még a tollaknak a vesszõ vége felé esõ részét is levágom átlósan. Ezáltal a toll szárnyának végébõl kb. félhüvelyknyit vágok le, nehogy az ujjak-nak útjában legyen mikor a vesszõt rátesszük a húrra. Mr. Arthur Young hosszú parabola alakúra vágja a tollait, még pedig egy olyan sablonnal, amit késpengébõl hajlított meg a kívánt alakra. Nézd át a nyílvesszõidet! Nézd meg, hogy egyenesek-e, hogy a tollak rendben vannak-e és csak azután lõdd ki õket, hogy a repülésüket megfigyeld! Számozd meg õket, hogy nyílván tudd tartani képességüket! Egy ilyen vesszõnek a súlya másfél uncia /4,25 dkg/. A kis szakállas nyílvesszõinket gyakran egész hosszukban vörösre festjük. Mivel ezeket többnyire bozótos helyen használ-juk, könnyen elvesznének. Az élénk színük azonban gyakran megmen-ti õket az elveszéstõl. Egy vadászvesszõ elkészítéséhez kb. egyórai idõre van szükség, és ha elveszik, annak keresése is kb. annyi idõt vesz igénybe. Az elveszett vesszõk megtalálása gyakorlat dolga. Ne felejtse el Dassanio tanácsát: Kezdõ koromban, ha egy nyílvesszõm elveszett, gyakran kilõttem egy másikat, amelyik ugyanolyan röptû volt, ugyanabba az irányba, ugyanolyan módon, csak sokkal jobban megfigyeltem és így mindkettõt a szerencsére bíztam és gyakran megtaláltam mindkettõt. Valóban, ha egy nyílvesszõt hosszú keresés után sem találtál meg, hagyd abba jó kedvvel a keresést és gondolj arra, hogy újat készíteni is egy egész kellemes munka! Ajánld fel az íjászat tudományának, feltételezve, hogy aki valamikor megtalálja és ujjával próbálgatja a szakállának az élét, meg fogja tudni mi az íjászat romantikája! Ha egy nyílvesszõ beleáll egy fába vagy fagyökérbe, akkor nagyon óvatosan mozgasd ide-oda, amíg meg nem lazul, hogy azután ki tudd húzni! Ha van egy kis fogónk, az nagyon jó szolgálatot tehet ilyenkor. Ha túl mélyen állt bele a fába, akkor vadászk-ésünkkel távolíthatjuk el. A tompa hegyû vesszõk - bird bolts, ahogy Shakespeare nevezte õket - a legjobbak arra, hogy az ágak között kúszó állatokat vagy ágon ülõ madarakat lõjünk velük. Tegezünkben állandóan vigyünk magunkkal több könnyû vesszõt, amit sas nyilaknak hívunk, mert valóban arra készítjük õket, hogy sasra lõjünk velük! Egyszer, amikor szarvasra vadásztunk, láttuk, hogy egy szar-vastehén és a borja ivott. Közben egy gyönyörû szirti sas vágott le és felragadva a megrémült borjút, magával vitte. Mr. Comp-tonnál és nálam is lévén néhány "sasnyíl" néhányat odalõttünk az erõlködõ madárnak. Annyira közel lõttünk hozzá, hogy a sas elen-gedte a borjút, leejtette, az pedig anyjával együtt elvágtatott. Gyakran lövünk sólymokra és sasokra a levegõben. Ahhoz, hogy ott elérhessük õket, nagyon könnyû vesszõkre van szükség, amikkel már volt is néhány szép lövésünk. Erre a célra 5/16 hüvelykes vesszõket használunk, amiket rövid, alacsony parabolára vágott tollakkal szerelünk fel. Kicsiny kb. egy hüvelyk hosszú szakállas hegyet teszünk rájuk. Az ilyen vesszõket sötétzöldre, esetleg kékre vagy feketére festjük, hogy a madár ne lássa meg könnyen a feléje közeledõ vesszõt. Nagy sport odalõni valami öreg, lusta ölyvnek, amint lõtá-volba kerül. A közönséges nyílvesszõt meglátja, és ha közel lõsz hozzá, lebukik. Lefelé repül, ezt egy oldalra lendüléssel fejezi be, azután "rákapcsol" és elhagyja a tájat. Amint körös-körül csavargatva fejét megnézi mi zavarja õt, egy idõs gentlemanra hasonlít, akit mindennapi nyugodt életében megzavartak. Komikussá válik, ahogy az ijedelem megfosztja méltóságától. A sas nyílvesszõket jól lehet használni magas lövésekre, átlõni nagy canyonokon, elzavarni a fecsegõ kékmátyást a fenyõ tetejérõl és elõbb-utóbb mégis csak eltalálunk vele egy repülõ sast. Még egyfajta nyílvesszõt szoktunk készíteni, amit flu-flunak hívunk. Thompson már többször említett könyvében olvashatunk egy nyílvesszõrõl, amit indián társa készített, és ami röptében fütyü-lõ hangot adott. Õk nevezték el ezen az euphonikus néven. Úgy készítjük, mint a szokásos csavarhegyû tompa vesszõket, csak vágatlan tollal látjuk el. Kitûnõen használható apróvadra bokros területen, mert ha hibázunk, nem repül át a szomszéd államba, hanem megáll. Szabály szerint ezek rövid távolságra jól tartják az irányt. Mikor a vesszõ rovátkáját befejezzük, jó egy lapos tûresze-lõvel annyira eldolgozni, hogy kissé szorosan álljon majd az íjhúron, és ha az íjra rátett vesszõvel cserkelünk nem egykönnyen mozdul el a helyérõl. Míg a rovátka bejárata pontosan megfelel a húr vastagságának, addig az alját reszeld tágabbra egy gömbölyû tûreszelõvel! Miután a nyílvesszõkkel már tettünk néhány lövést és a tollaik már elrendezõdtek, újra megnyírjuk, egyengetjük õket, hogy végérvényesen rendbe jöjjenek. Ha azt látjuk, hogy a hegyek túl szélesek ahhoz, hogy kifogástalanul repüljenek, akkor valami-vel keskenyebbre lehet csiszolni õket. Vadászat alatt jó, ha van nálunk egy kis lapos reszelõ, hogy lövés elõtt megélesítsük vele a nyílhegyet. Reszelt élük legyen, mert ez jobban vág, mint a köszörült! A tegezben kopik a nyílhegy éle, mivel mozgás közben összedörzsölõdik. Idõrõl-idõre dörzsöld be nyílvesszõid fa és fém alkatrészeit cédrus és lenmagolajjal, mert ezzel tisztán tartod és megóvod a nedvességtõl! Mikor az íjász vadászatra indul, legyen vele egy táskában néhány tartalék toll, nyílhegyek, cement, enyv, lenfonál, viasz, paraf-fin, üvegpapír vagy csiszolóvászon, fogó, reszelõ és olló! Ezek-kel sok vesszõt meg tud menteni, amelyek túlságosan tönkre menné-nek ahhoz, hogy lõni lehessen velük. Néhányan egy olyan könnyû fadobozban szállítják a vesszõt, amelyben mindegyiknek meg van a maga helye és így nem ütik, verik, dörzsölik egymást. Semmi sem olyan jó egy nyílvesszõnek, mint sokat lõni vele, és semmi sem árt neki annyit, mintha tegezben tartják. A nyílves-szõ röppályája az élet szimbóluma. Magas céllal száll el az íjból, repül a magas kék ég felé és úgy látszik, mintha halhatat-lan volna. Életének dala kellemes zene a fülnek. Felfelé haladó ívének suhanása ígéret az örökös elõrehaladásra. Kecsesen az egyenesbe hajlik, de már nem annyira reményteljesen. Azután alig észrevehetõ kiingás után lefelé mutat és növekvõ sebességgel közeledik a földhöz, ahol egy mély sóhajjal a talajba süllyed. Kiadott energiája megreszketteti és megadja magát az elkerülhe-tetlen végnek.

VII. Az íjász felszerelés

Az íj és a nyílvesszõk mellett az íjásznak szüksége van még tegezre, vízhatlan íjtokra, karvédõre és egy íjászkesztyûre vagy ujjvédõkre. A tegezt mi rendszerint cserzetlen szarvasbõrbõl készítjük. A bõrt alaposan megtisztítjuk, kinyújtjuk, megszárítjuk, a közepén kétfelé vágjuk és mindegyik felébõl készítünk egy-egy tegezt. Egy olyan négyszöget szabunk ki, amelynek két oldala 24- 24 hüvelyk, a nagyobbik vége 12 hüvelyk és a kisebbik 9 hüvelyk. Oly módon szabjuk ki, hogy a szõrszálak a keskeny végétõl a széles felé fussanak /fordítva/. Ezután vízben áztatjuk, míg megpuhul és szappannal tisztára mossuk. Ezzel egyidejûleg egy 3 hüvelyknyi átmérõjû kerek darabot vágunk ki szívós nyakbõrbõl. Háromélû szûcsvarrótûvel és erõsen viaszozott fonallal vagy még jobb, ha béllel összevarrjuk a bõr hosszabbik oldalát, egyszerûen egymásra fogva. A szõrös oldal legyen belül, míg varrunk. A vékonyabbik végére varrd rá a kerek aljat! Dugj bele egy botot és hajtsd vissza a peremét kb. 1 hüvelyk szélességben! Ezt akkor tudod szépen megtenni, ha a szõrt ezen a ponton lenyírod. Ez a visszahajtás mereven tartja a tegez száját, miáltal az mindig nyitva van. Most tedd rá a tegezt egy faformára, hogy azon száradjon meg! Az enyém olyan, mint egy csizmasámfa. Két részes és egy vékonyabb harmadikat lehet beledugni és kivenni, ha szükséges. Mikor a tegez megszáradt, kb. 22 hüvelyk mély lesz, felül 4 hüvelyk átmérõjû és enyhén kónuszos. Most vágj egy 8 hüvelyk hosszú és másfél hüvelyk széles szarvasbõrt! Hajtsd befelé a szõrös oldalát, azután erõsítsd a tegezre varrószíjjal! A tegez fenekére tegyél egy darab filcet vagy megfelelõ méretû szõnyegdarabot, hogy a nyílhegyek ki ne szúrják a bõrt! Ha nem vagy elég szerencsés, hogy szarvasbõröd legyen, bármilyen más eléggé kemény és merev bõrbõl is elkészítheted a tegezt, sõt, még vitorlavászonból is. Ezt azonban tanácsos befesteni vagy belakkozni, hogy merevebb legyen. Tizenkét széleshegyû nyílvesszõ fér el egy ilyen tegezben. Derékszíjra akasztva lógjon jobb oldalon úgy, hogy járás közben ne érintse a lábadat, lövés közben pedig könnyû legyen kivenni belõle a vesszõt! Ha kell, elõre lehet csúsztatni. Futás közben jobb kézzel megfogjuk a tegezt, nem csak azért, hogy ne akadályozzon a mozgásban, hanem azért is, hogy a vesszõk ne zörögjenek és ki ne essenek. Mikor valamire cserkelünk, akkor füvet, vagy mohát szoktunk a tegez szájába dugni, hogy a vesszõk ne mozogjanak, és ha mégis mozognának, a zörejt lefojtsuk. Néha, mikor bozótos helyen futunk vagy megyünk keresztül, a tegezt átvetjük egy szíjon a bal vállunkon. Így nem lesz útban. Hogy nyílvesszõinket szárazon tudjuk tartani, a tegezre vízhatlan muszlinból készítettünk huzatot. Ez elég nagy ahhoz, hogy a vesszõket szárazon tartsa. Egy drótkarikát varrtunk bele, valamivel bõvebbet, mint a tegez szája. Ez meggátolja a tollak összegyûrõdését. Az íjak részére is kell tok. Ezt erõs ponyvából, vagy hasonló anyagból állítjuk elõ. Felül zsinórral lehet összehúzni, alul pedig bõrözve van. Ha több íjat csomagolunk össze, akkor mindegyik egy külön gyapot huzatot kap és csak azután tesszük a közös tokba. Vadászatra a ponyvából készült tokot visszük szívesebben. Ezt mindig vidd magaddal, mert különben bárki eltörheti az íjadat. A karvédõ bõrbõl van és a bal karra csatoljuk, nehogy az íjhúr lövéskor megüsse a kezünket. Némely íjász könnyen el van nélküle, míg mások akár lövési stílusuk, akár pedig anatómiai adottságuk miatt nem tudnak meglenni nélküle. A karvédõ nemcsak sérülés ellen véd, hanem a lövés tisztaságát is elõsegíti, mert a kabát ujját összefogja. Egyébként vadászkabátod ujjára is rávarrhatsz egy darab bõrt, ami véd is és a kabátujjat nem hagyja összegyûrõdni. Ha valaki egy-két lövést tesz kesztyû nélkül, nincs baj, de ha a nélkül akar hosszabb ideig lõni csakhamar abba kell hagynia, mert ujjai nem fogják bírni. Kétségtelen, hogy a régi íjászoknak nem kellett kesztyû vagy egyéb védelem. Tudjuk azonban, hogy némelyek egy darab bõrt vettek a kezükbe, hogy védjék. A kesztyû sokkal modernebb dolog és elsõsorban a céllövészek kedvelik. Mi azt találtuk, hogy vadászaton meleg és ezért ujjvédõket készítettünk. Legjobb disznóbõrbõl vagy kordovánból csinálni. Vastagsága 1/16 hüvelyk legyen és olyan formára vágott, hogy vége az ujj hegyének tenyér felöli részét fogja magába a második izületig, és a bütykön hagyjon egy ovális nyílást. Legjobb, ha papírból méretet veszünk és azután vágjuk ki. Vágj egyidejûleg három darabot, áztasd meg vízben és varrd meg õket! Legjobb, ha elõször finom árral lyuggatod ki és azután viaszos fonallal összevarrod. Amikor a hegyéhez érsz, varrj vissza még egyszer ugyanazokon a lyukakon! Ez cikk-cakkos varrást eredményez, ami elég erõs és tetszetõs is. A végeket szorosan kell megvarrni, hogy az ujjakat megóvjuk a sérüléstõl, és hogy a piszkot is távol tartsuk. Míg a bõr nedves, húzd az ujjaid hegyére és nyomkodd, húzkodd helyre! Szorosan a helyén tartva hajlítsd meg ujjaidat az izületeknél! Ez nem csak arra jó, hogy az ideget jobban tudd fogni, hanem ujjainkat is megvédi. Mikor már megszáradtak számozd meg õket, hogy tudd melyik ujjadra valók és azután tégy a belsejükbe egy kevés enyvet, kívülrõl pedig viaszold be! Ezzel használatra készek. Minden íjásznak két készlete legyen, nehogy valamelyiket elvesztvén ne tudjon lõni! Használaton kívül tartsd a zsebedben, vagy zsinórozd hozzá a karvédõd csatjaihoz! Régebben egy csuklóra kötött szíjra erõsítették hosszú szíjacskák segítségével. így megóvták ugyan az elvesztéstõl, de kellemetlen volt és a mozgást is nagymértékben akadályozta. Idõrõl-idõre olajozd ezeket az ujjhegyeket és vigyázz, nehogy rongyosak vagy foszlottak legyenek! Ha a belsejükben van egy kevés ragasztó, akkor elég, ha az ujjaid hegyét benyálazod mielõtt beleteszed és így már nem csúsznak le olyan könnyen. Szoktunk ragtapaszt is használni erre a célra. A régi idõkben, amikor még nem voltak zsebek, az íjász derekára erõsített táskában hordta apró holmijait. Most is célszerû, ha van egy 6x8 hüvelykes szarvasbõr táskánk. Ujjvédõimet, tartalék húromat, viaszt, reszelõt ruhába csavart uzsonnát sokszor magam is ilyen táskában hordok. Íjával, tegezével és tarsolyával a mi modern íjászunk beléphet a Sherwood Forest erdõbe.

VIII. Hogyan lõjünk

Az elsõ az íj felajzása. Ennek helyes végrehajtása a következõ: Fogd meg a jobb kezeddel az íjat a markolatánál úgy, hogy az alsó vége alul legyen a felsõ meg felül, a háta pedig feléd nézzen! Helyezd az alsó végét a jobb lábfejedhez, bal tenyeredet tedd az íj hátára a felsõ húrtartó alá! Tartsd bal kezedet mereven bal oldalon úgy, hogy a jobb könyököd szilárdan a jobb csípõdön legyen és húzd meg az íj markolatát azáltal, hogy tested jobb felé elcsavarod! Így a húr még jobban megtágul és bal kezed ujjaival a hurkot fel tudod tolni a helyére a húrtartóba. Ne próbáld erõltetni a húrt és vigyázz, nehogy az ujjad alá kerüljön! A munka fõ részét a jobb kezeddel végezd el úgy, hogy az íjat mereven a bal karod felé húzod! Az íj markolata és a húr között felajzva 6 hüvelyk a megfelelõ távolság. Ezt úgy szoktuk ellenõrizni, hogy öklünket a markolatra tesszük és hüvelykujjunkat felfelé tartjuk. Ez a régi "ököl" méret, íjász mérték, amivel rönköket is szoktak mérni. /Hasonló a "marok" lómértékhez, csak az 4 angol hüvelyknek felel meg./ Vadászíjak lehetnek ennél alacsonyabb megfeszítésûek, mert tovább szoktuk õket felajzva tartani. A céllövõíjak tisztábban lõnek, ha a húr magasabban van. Vedd íjadat a bal kezedbe! Jobb kezeddel végy elõ egy vesszõt a tegezbõl és az íj bal oldalán tedd a markolatra! Bal mutatóujjaddal fogd át a vesszõt, nehogy leessen, míg jobb kezed hüvelykujjával a vesszõ rovátkájához nem értél! Told a vesszõt elõre úgy forgatva, hogy a vezértoll merõlegesen legyen az íjadra! Amint a vesszõ tollas része túlhaladt a húron, a hüvelykujj még mindig fogja a vesszõt, csúsztasd többi ujjadat a húr alá és illeszd rá a húrra a rovátkát! Az eddig vízszintesen tartott íjat vedd függõlegesre és bal mutatóujjadat vedd le a vesszõrõl! A vesszõ ujjaid bütykein feküdjön anélkül, hogy oldalról támogatnád! Most helyezd ujjaidat lövésre kész állapodba! A régi angol ellövési mód a legjobb. Ez abból áll, hogy három ujjunk van a húron. Egy a vesszõ felett, kettõ pedig alatta. A húr az utolsó izület és az ujjhegy közötti távolság felénél van. A hüvelykujjnak nem szabad a vesszõhöz érnie, begörbítve a tenyerünkben tartandó. A gyermekek szokásos módja, vagyis a hüvelyk és mutatóujj közé fogni a vesszõt, egy vadászíjnál ahhoz sem volna elég erõs, hogy felére megfeszítsük az íjat. Állj fel nem túl nagy terpeszállásba úgy, hogy lábaid 8-10 hüvelyknyi távolságra legyenek egymástól, a sarkad a cél felé mutasson! A lövés iránya a sarok irányával azonos, tehát a törzs és a lábfejek irányával derékszöget képez. A két sarok középpontja, a nyílvesszõ hegye és a céltábla egy vonalban van. Egyenesítsd ki magad, merevítsd meg a hátadat, ki a mellet, be a hasat, fejedet fordítsd teljesen a cél felé, nézz rá és bal kezeddel tested elõtt tartva az íjat, jobb kezeddel húzd az állad felé és feszítsd meg! A nyílvesszõt a cél pontos irányában húzd úgy, hogy mikor teljesen megfeszítetted, a vesszõ hegye bal kezedet érintse, jobb mutatóujjad pedig az álladat, a jobb szemed alatt a jobb könyök folytatólagos meghosszabbításában! Az álladnak ezen pontja a szemed alatt, állandó pont. Sohasem változik, akár közelre, akár távolra lövünk. A vesszõ alsó vége mindig az állig legyen húzva, sohasem a szemig vagy a fülig! Így a szem a vesszõ egész hosszán végig pillant és egy vonalban tartja. Az íjat tartó kéz emelhetõ vagy süllyeszthetõ aszerint, hogy közelebbre, vagy távolabbra lövünk. A bal kart tartsd mereven, de nem túl kinyújtva és könyökben megfeszítve! A könyöknek egész kis meghajlítása nagyon tiszta húrmunkát ad és tiszta visszapattanást a lövésnél. A vesszõt úgy ereszd el, hogy jobb kezedet még jobban hátra húzod miközben ujjaid lecsúsznak a húrról! Ezt olyan ügyesen és erõsen kell csinálni, hogy sem erõveszteség ne álljon elõ, sem pedig az irányból ne húzzuk ki a vesszõt. Itt két nagy hibát szoktak elkövetni: az egyik az, hogy elõreengedik csúszni a vesszõt egy kissé az ellövés elõtt, a másik pedig az, hogy a jobb kéz elmozdul az arctól az eleresztés pillanatában. Tartsd ujjadat begörbítve és kezedet az álladnál! A jobb kéz összes ujja vegye ki részét a rája esõ munkából! Mindenkiben meg van a hajlandóság arra, hogy engedje a mutatóujjat bliccelni és sok munkát hárít a gyûrûsujjra. Ha a nyílvesszõ hajlandóságot mutat arra, hogy eltávolodjon az íjtól, akkor hajlítsd el tíz fokkal az íj felsõ felét jobbra és húzz többet a jobb mutatóujjaddal! Még jobban hajlítsd be az íjhúrt húzó ujjaidat úgy, hogy amint a nyílvesszõ a mutató és a középsõujj közé van fogva és ezek kiegyenesednek az ellövéskor, a húr nyomása alatt a vesszõ az íjhoz nyomódjon, nem pedig tõle elfelé! Az íj kényelmesen nyugodjon a bal kezedben és a megfeszítés kezdeténél könnyedén legyen tartva! A hüvelykujj tövénél lévõ bütyök pontosan az íj közepénél legyen, a kéz pedig egyenesen álljon a csuklónál! Mikor megfeszíted az íjat, gyõzõdj meg róla, hogy a nyílvesszõ egyenes vonalban jön-e hátrafelé a céltól, mert máskülönben az íj elcsavarodik a kézben és a nyílvesszõt eltéríti! Mikor teljesen megfeszítetted, rögzítsd a bal kezed fogását anélkül, hogy a legkevesebbet is változtatnál az íj helyzetén, keményítsd meg a bal karodat olyanra, mint egy tölgyfának az ága, merevítsd meg mellizmaidat és tedd magadat a lábujjaidtól a fejed búbjáig meghajlíthatatlanná! Tartsd fel a jobb könyököd és szegezd tekinteted a célra! Pendítsd el íjadat egyenes vonalban hátra vitt kézzel! Minden izmodnak a legnagyobb feszültség alatt kell lennie, bármely gyengeség elronthatja a nyílvesszõ röptét. Vadászatnál, vagyis amikor vadra lövünk, a két szemmel való célzást kell megszoknunk. Mikor a vesszõ rovátkáját a jobb szem alá húzzuk, azt kell figyelni vele, hogy a nyílvesszõnek a hegye egy vonalban legyen a céllal, de ezt a jobb szem indirekt úton végzi. Mind a két szem nyitva van, mindkettõ látja a célt, de csak az egyik, a jobb figyeli a nyílvesszõ hegyét, a bal nem törõdik vele. Látásodat úgy kell egy pontra beállítanod, hogy minden más elhomályosodjon! Csak két dolog létezzen: a cél és a nyílhegy! Körülbelül 60-80 yardnyira célozva úgy látszik, hogy a nyílvesszõ hegye érinti a célt a célzás alatt. Rövidebb távolságra az íjásznak a távolságot az alá a pont alá kell becsülnie, ahova a nyílvesszõ hegye mutat. Nagyobb távolságra pedig föléje, hogy a röppálya a célban végzõdjön. Ha a nyílvesszõ balra repül, annak az lehet az oka, hogy az ellövés közben hagytuk, hogy a vesszõ egy kissé elõrecsússzon, vagy az íjat tartó bal kar gyöngült meg, vagy megfeszítéskor nem a szem alá, hanem az áll közepéhez húztuk a vesszõ rovátkáját. Ha a vesszõ zörög az íjon, amikor a húrt lependítjük, vagy elinduláskor keményen csapódik az amiatt van, hogy szorosan áll az íjhúron, vagy az elpendülés elõrecsúszó, esetleg gyenge. Mindig húzd ki a vesszõt egészen a hegyéig! Ha a nyílvesszõ alacsonyan vág be és minden más rendben van annak az az oka, hogy nem tartottad fenn állandóan a feszültséget vagy lejjebb engedted az íjat tartó bal karodat. A nyílvesszõ elröppenését követõen még egy másodpercig tartsd fenn a testhelyzetedet! Bal karod keményen kinyújtva, jobb kezed az állnál, jobb könyök vízszintesen. Ez bizonyítja, hogy a lövés alatt is fenn tartottuk a megfelelõ testhelyzetet. Sem rántó, sem lendítõ, sem vetõ illetve lódító mozdulatot nem szabad végezni! Minden mozzanat simán és meggondoltan játszódjon le! A vesszõ úgy repüljön el a húrról, mint egy madár! Sem rezegnie, sem pedig hajladoznia nem szabad! Minden az éles és elpattanó elengedésen múlik. Megfigyelve a jó lövés szükséges elõfeltételeit, semmi sem biztosít jobban tiszta, igazi nyíllövést, mint a legnagyobb feszültségre való törekvés a nyílvesszõ elröppenésekor. A mellkas mérsékelten legyen tele levegõvel, a hátizmok legyenek a helyükön és minden izom legyen megfeszítve! Minden összefoglalva, az egész aktust a legnagyobb elevenség és erõ jellemezze! Aki az íjjal való lövésben a lehetõ legjobb útmutatáshoz akar jutni, az olvassa el Sir Roger Ascham: Toxophilus és Horace Ford:Archery címû könyveit! A céllövés annyiban különbözik a vadra való lövéstõl, hogy az íjász céllövéskor alá vagy fölé céloz a középsõ körnek, a bikaszemnek. A nyílvesszõ hegye erre a célpontra irányul. Ha eleresztjük, akkor a vesszõ nem a látási vonalon repül végig, hanem hajlított röppályát leírva a középsõ körbe vágódik, nem pedig oda, ahova a hegyét irányítottuk. A mezei íjász tanuljon meg pontosan távolságot becsülni! Állandóan gyakorolja a lelépett távolságok becslését úgy, hogy bármely tereptárgyról meg tudja mondani, hogy milyen távol van! Vadászaton mielõtt lõne, ezt gyorsan meg kell tennie agyában. Mi majd minden lövésünk elõtt elõször bemondjuk a yardok számát magunkban. Ha erõs oldalszél van, azt bele kell kalkulálni a lövésbe. 60 yardig azonban a szél okozta eltérést nem kell számításba venni, ezen felül azonban 3-4 lábnyi eltérést bele lehet számítani a célzásba. Céllövészetnél a szelet okvetlenül számításba kell venni. Vadászaton csak a vad becserkészésénél gondolunk rá annyiban, mint a szagok hordozójára, mert a mi távolságaink messze alatta vannak a száz yardnak. A mi nehéz vadásznyílvesszõinkre ezekrõl a távolságokról nincs nagy befolyása a szélnek. Nem számít, hogy milyen régi íjász valaki, mert állandóan csiszolni, javítani kell a technikáját. Emlékszem arra a levélre, amit egy öreg íjásztól kaptam, aki több mint ötven éves gyakorlatra tekinthet vissza. Elmúlt már hetven éves és volt egy 35 fontos íja. Arról panaszkodott, hogy érzése szerint ellövési technikájában hibák vannak, de azt hiszi kis gyakorlással ezeket a hibákat sikerül küszöbölnie. Azóta már eltávozott a "boldog vadászmezõkre", még mindig kissé gyengébb formájában, mint amire törekedett. Még egy íjas vadásznak is jót tesz, ha céllövészeten csi-szolja formáját. A vadat tudományosan tanulmányozni kell, ahogy ezt Horace Ford, a valaha élt legjobb céllövõ formulába öntötte. A céllövészet javítja a vadászaton való lövést, másfelõl azonban a vadászat rontja a céllövészetet. Az nehéz íjak erõs reakciókhoz szoktatják az izmokat és ezek megszokva a nehéz munkát, nehezen igazodnak a könnyebb íjakhoz és vesszõkhöz valamint a céllövészet nagyobb távolságaihoz. A vadász úgy szerez gyakorlatot, hogy terepen jártában mindenféle célra lõ, 5 és 200 yard között. Egy bokor, eldobott papírlap, virág vagy valamilyen árnyék a füvön jó célpont arra, hogy gyakoroljon. A nyílt mezõk, árnyékos erdõk, hegyek, völgyek mind-mind jó gyakorló területek. Egy formás, magányos bokor szarvast jelent és oda lõ neki. Gyakorolja magát a futásban és hirtelen megállásban, az azonnali lövésben. Akár fáradtan is bírnia kell íját megfeszíteni és kilõni vesszõit, egyiket a másik után. Felajzatlan íjjal mi is sokszor gyakoroltuk azt, hogy vezényszóra megálltunk, felajzottuk íjainkat, elõvettünk a tegezbõl egy vesszõt, feltettük a húrra, megfeszítettük és lõttünk. Mind ezt maximum 5 másodperc alatt. A meggondoltság azonban a legkívánatosabb. Menjen ki több íjász egyszerre a terepre, járjanak amerre a kedvük tartja, közben pedig lõjenek különbözõ célokra. Pompás gyakorlat! Meghatározott irányba lõni sokkal könnyebb, mint bizonyos távolságot pontosan eltalálni. Éppen ezért sokkal könnyebb a gurított gyümölcskosár fedelet 60 yardról eltalálni, mint látszik. Sokszor szórakoztunk és szórakoztattuk barátainkat az efféle ügyességi gyakorlatokkal. Lõttünk földbe szúrt lécekre és földobott tárgyakra is. Az utóbbit sem olyan nehéz eltalálni, mint amilyennek látszik. Egy kis bádogdobozt 10-15 yardról feldobva 15-20 láb magasra és majdnem mindig eltaláltuk, csak azt a pillanatot kellett kivárnunk, amikor a holtpontra ér. Lengetett célra lõni jó gyakorlat a futó vagy repülõ vadra való lövéshez. Az a lövési forma, amikor egyenesen felfelé lõjük ki a nyílvesszõt, hogy estében bizonyos célt eltaláljon, nehéz. Nagyon jó gyakorlat viszont a szél erejének megismerésére. Ugyancsak tanulja meg az íjász, hogy milyen szögben ellõtt nyílvesszõi milyen messzire mennek. Erdõben, oldalra kinyúló faágak felett ellõni szintén kiváló gyakorlat. Ebben az esetben lõjünk térdelõ testhelyzetbõl, így alacsonyítva a vesszõ röppályáját elkerülhetjük a vesszõ fennakadását! Térdelve lövésnél a jobb térd legyen a földön, a bal pedig kissé kinyújtva oldalt, hogy ne legyen útjában a húrnak és az íjnak! Ha az íjat nem használjuk, de fel van ajzva, akkor bal kezünkben visszük úgy, hogy a húr van felfelé, az íj felsõ vége pedig elõre. Se vállunkra ne vegyük, mint a furkós botot, se a hátunkon keresztül ne vessük, mint a karabélyt. Lóhátról lõni nem lehetetlen csak balra kell lõni és mind a lónak, mind a lovasnak bizonyos gyakorlatra van szüksége. Meglepõ, hogy íjjal milyen pontosan lehet lõni sötétben. A leghomályosabb körvonal is jó célt fog szolgáltatni az íjásznak. Szomorú, amikor az ember hibázik. Megrögzött optimistának kell lennie ahhoz, hogy el tudja viselni a sok hibázás morális feszültségét. Valóság az, hogy nagyon sok íjász karrier omlik össze a kezdet kezdetén, mert a kezdõ megunja a sok hibázást. Könnyûnek látszik, pedig valójában nagyon nehéz eltalálni a célt. De ne hagyd magad! Gyakorolj, gyakorolj és gyakorolj, végül is eléred célodat! A legszerencsésebb az mindenesetre, mikor valaki fiatalon elkezdi az íjászatot. Ne hidd, hogy mi sohasem hibázunk. A legmegalázóbb pillanatainkat a rossz lövések idézik elõ. Éppen mikor egy várakozásteljes gyülekezetnek akarjuk megmutatni mit tudunk akkor hibázunk szörnyû ostobán. De ennek is megvan az értelme, mert hozzászoktat bennünket a vereséghez. Meglepõ jelenség, hogy vadra pontosabban lövünk, mint táblára. Vadász körülmények között sokkal közelebb vág be nyílvesszõd, mint a céltáblán. Tanulmányozd állandóan a tiszta, pontos lövést, elemezd hibáidat, hogy javítani tudj magadon! A legaprólékosabb gondosság és a legnagyobb igyekezet eléri jutalmát a nagyobb pontosságban. Az, aki a szívével lõ az íjában, az el fogja találni a célt.

IX. A vadászat alapelvei

Az emberi élet korahajnalán az õsember fegyvereket készített a körülötte élõ vadállatok ellen. Bunkó, fejsze, lándzsa, kés és hurok védelmezte, vagy ezek segítségével szerezte meg a vadat. Hogy távolabbra is elérjen, elkészítette az íjat. A vadászat eszközeivel nyerte el uralmát az egész világon. Ma már nincs rá szükség, hogy vadállatokkal küzdjünk meg, és arra sincs szükségünk, hogy vadászva szerezzünk élelmet. A vadászszenvedély azonban megmaradt. A vadászat szeretete még mindig izgalomba hoz bennünket és a ködbe veszõ múlt vízhangja harsan fel a vadász kiáltásában. A vadászat szeretetét átszövi az erdõk, mezõk, hegyek és völgyek szeretete. Ezeket szereti a sportember és a vadászat még fokozza ezt. Semmi esetre sem az öldöklés vonzó a vadászatban, hanem az ügyességnek és a ravaszságnak a próbája. A tûzfegyverek gyors kifejlõdésével a vadászat sportszerûségének elvesztése felé halad. A vad elejtése kezd túl könnyûvé válni, kevés benne a dicsõség és még kevesebb a gyõzelem érzése, mint hajdan. A vadak védelme a fegyvertartás korlátozását követeli. El kellene hagynunk a nagy erejû és nagy pontosságú gyilkoló eszközöket és vissza kell térni az íjhoz. Ebben egy szép és regényes fegyvert tisztelhetünk. Aki íjjal lõ, az saját energiáját és erejét adja. A repülõ nyílvesszõ mögötti erõ az íjász ereje. A lövés pillanatában minden izmát a végsõkig kell megfeszítenie, kezének mozdulatlannak kell lenni, idegeinek teljes ellenõrzés alatt, szemének pedig tisztának és élesnek kell lennie. A vadászaton saját ügyességét állítja szembe zsákmánya ösztönös ravaszságával. Tettre készen, óvatosan kell megfelelõ távolságra megközelítenie a vadat és mikor elküldi mély hangon zúgó vesszõjét és eltalálja a szarvast, gyõzött. Gyõzött a fegyver, és gyõzött az idegek harcában. Ez egy nemes sport! Az íjászatnak nem minden temperamentum felel meg. Valaminek kell lennie a mélyebb emlékezetben, ami vonzza az embert az íj felé. Egy elképzelés nem tesz valakit íjásszá. Azon kevesek, akik túlteszik magukat a kezdeti nehézségeken és legyõzik azokat, egész életükre eljegyzik magukat az íjjal. A valódi íjász mikor kimegy a határba, a gyönyörûségek földjére lép. Harmat csillog a leveleken, a bokorban rigó dalol, lágy szellõ lengedez, az egész természet õt üdvözli, ahogy mindig is üdvözölte a vadászt a világ kezdete óta. Íjával a kezében, lágyan zörrenõ vesszõvel a tegezében, vadászkürttel a hátán, kutyával a lábainál. Mi többet várhat az élettõl az ember? Amerikában a mi fülünk is hallotta a repülõ nyílvesszõ mély zúgását és a húr édes pendülését Will és Maurice Thompson The Witchery of Archery címû mûvében. Will és Maurice Thompsonnak olyan hálával tartozunk, amit nehéz megadni. Az õ meséjük Florida Everglades-ben töltött "õsemberkedésükrõl" annyira bájos, hogy tündérmesékkel határos. Mi, akik ma íjjal lövünk az õ fantáziájuk gyermekei vagyunk, utódai varázslataiknak. Az amerikai íjászat atyjai felé hódolattal és tisztelettel fordulunk. Ernest Thompson Seton a másik nagy patrónusa az íjászatnak, és mi, akik az õ "Two Little Savages" /Két kis vadóc és erdõlakók címen jelent meg két kötetben/ címû könyvét olvastuk, örökre hálásak vagyunk neki. Nem csak a természet ébresztõ érintését adta nekünk, hanem az íjat és a nyílat is hû környezetbe, egy természetes háttérbe helyezi. Mikor Arthur Young, Will Compton és én elkezdtük az íjas vadászatot, írtunk Will Thompsonnak, hogy csatlakozzon hozzánk. Mivel annyira kiváló alakja sportunk történetének, úgy gondolom, hogy helyén való közölnöm egyik levelét. Kedves Dr. Pope! A Sunset Magazine, amelyik az ön bájos beszámolóját tartalmazza Ishirõl és az önök vadászkalandjairól, és az a nagy halom fénykép az átlõtt szarvasról, fürjrõl, üreginyúlról rendben megérkezett és az enyém, most, holnap és az egész életen át. Ön nagyon szerencsés volt, hogy íjász sikereit olyan helyen aratta, ahol le tudta fényképezni õket. Valóban sokat adnék érte, ha lennének fényképeim fivéremmel elért eredményeinkrõl, amelyeket az Okefinokee mocsár vaddús és rejtelmes mélyén értünk el. Úgy gondolom, hogy régen elküldtem Önnek a Forest and Stream két számát, amelyben legszebb vándorlásom történetét írtam meg. Ha nem tettem volna, akkor kölcsön fogom adni az egyetlen példányomat, amivel rendelkezem. Írja meg! Boldog vagyok, nagyon boldog, hogy Önök fiatal atléták íjjal a kezükben csapázzák a vadat. Íjjal, az ember legromantikusabb fegyverével. És majd minden értékes holmimat oda tudnám adni, ha Önökkel mehetnék, az Önök által választott vadbirodalomba, ahol figyelnék és várnék egy csapa mellett, míg Önök fiatalok keresz-tüllopakodnának a vadak titkos labirintusain és hallgatnám a karcsú szarvas könnyed lépteit, amint felvervén felém közeledik. Látni a vágyott lény lágy, lebegõ közeledését, látni magasan hordozott könnyed fejét, amint gyorsan hátrafordítja oda, amerrõl a gonosz közeledtét várja, aki felzavarta õt páfrány fekhelyérõl. Érezni amint erõs íjam belefekszik kezembe, mert a kemény húr megfeszül, érezni az elengedett húr pendülését, az íj rántását, látni a repülõ vesszõ hosszú pályáját és hallani azt a csaknem beteggé tevõ becsapódást, amint a vesszõ célba talál. Senki sem képes elképzelni mennyire szerettem az erdõket, a folyókat, a vadak csapdáját, vékony lábak nyomát, a finom orrokat, a mohón hallgatózó nagy füleket, a nyájas szemeket, és a végtelen és félig befejezett színeket és formákat. Barátjuk és halálos ellenségük voltam. Annyira szerettem õket, hogy vágytam, hogy elejthessem õket. De sokkal többet biztosítottam számukra, mint a nyílt esélyt. Hányat elhibáztam, míg egyet eltaláltam! Hányszor szisszent el a kegyetlen nyílvesszõ éppen a széles fülek mellett! Hányszor csak a lenyírt tollak szálló gomolyaga jelezte ártalmatlan útját az én legjobb nyílvesszõmnek! Mily gyakran megtörtént, hogy a szárnyak csattogása felelt nyilam csettenésére, amint az a faágba vágott a rajta ülõ fajd lába alatt! Oh, le bon temps, que de siecle de fer! Tudassa velem, küldtem-e "Mélyen az Okefinokee mocsárban" címû írásomból! Egy költeményt csatolok, amit régen a Forest and Stream hozott, és más folyóiratok is leközöltek. Ön, úgy gondolom érezni fogja az íj szeretetét és a természet szeretetét csakúgy, mint az elveszett testvérem utáni kiáltást, ami végig kíséri az egész verset, mint egy hosszú zokogás. Küldjön nekem bármit, amit leközöl, mert tudom, hogy gyönyörködni fogok benne! Szeretetem Önnel és egy kézszorítás íjász társaimnak. Will Thompson     A polgárháború után, amelyben mindketten részt vettek, a Confederációs hadseregben, és amelyben Maurice megsebesült, visszatértek déli hazájukba, megtört egészséggel, redukált életkörülményekkel és a kormányrendelet által megfosztva tûzfegyvereiktõl. Az íjhoz fordultak, annyira természetesen, mint ahogy egy fiú játszani kezd. Tapasztalataikon kívül az egyszerû szépség lírai könyve: The Witchery of Archery,/Az Íjászat Varázsa/ az, ami mindnyájunk kincse lett. Az õ tetteikrõl való beszámolók eredményeképpen alakult meg a National Archery Association /Nemzeti Íjász Szövetség/, amely 1879-ben tartotta elsõ versenyét Chichagoban. Ezt a sportot azóta ápolják lelkesedéssel. Maurice késõbb kitûnõ író lett, Will pedig törvényszéki ügyész, az amerikai íjászok dékánja, és költõ lett. Megengedettnek tartom, hogy Will Thompson egyik versét leközöljem, amit személyes barátságunk során kaptam tõle.

Ének egy nyílvesszõrõl

Florida zöld völgyeibõl hallottam egy dalt Lágyat, mint tenger habjainak mormolása Édesebbet, mint a madárdal, mint a csobogó patak, Tisztábbat, mint a szél, mely fúj a hegyormokon. Csodás zene kavargott fel emlékeimben Feszülés, mely szépségével szívemet túlárasztja Oly végtelen vággyal, hogy könny ül szememen. Oh, álmok dala, ami magát már soha nem hallatja, Szavak nélküli, emlékeket felkavaró ének, Halk, mint az örökre elhagyott szerelem! A nyíl dala az íjász fegyverén: Elzengett réges-rég a szép Floridában. Maurice bátyám emlékére  

A Thompson fivérek figyelmük legnagyobb részét a madaraknak szentelték. Nemcsak vadásztak, hanem a Florida partjain levõ bõséges madáréletet is tanulmányozták. Az íjásznak állandóan tanulmányozni kell az állatok természetét és annak megnyilvánulásait, mielõtt eredményt tudna felmutatni. A mi legelsõ tréningünkön Ishivel, õ elõször nézni és látni tanított bennünket és csak azután lõni. "Keveset menni, sokat látni", ez volt a jelszava. A jobbra-balra tekintõ szem és a nesztelen léptek az ismertetõ jelei az erdõ vándorának. Az íjász utazásának ideális módja az, hogy legyen egy hátizsákja, abban egy könnyû hálózsák és egy hétre való élelem. Nálam ez kávét, cukrot, kondenzált tejet, szárított gyümölcsöt, rizst, lisztet jelent. Ezenkívül liszt, sütõporral keverve. Szalonna, vaj, fûszerek. Ez könnyebb, mint 10 font /4,5 kg/. Kenyérzsákban nyíljavító szerszámok, személyes holmik, az egész kevesebb, mint 20 font, egy könnyû teher. Ha kutyád van, tanítsd meg, hogy a szárított húst kis nyeregtáskában maga hordozza a hátán, mint ezt Dan Beard ajánlja. És ekkor két tucat nyílvesszõvel a tegezedben és az íjjal elõtted a világ. Mindenhol van hús, lõhetsz. A tábortûz és a kutyád, társaid az éjszakában, és hajnalban, az egész világ elõtted van. Boldog élet! Mikor Ishi elkezdett velem lõni, egyik íjász a másik után jelent meg, hogy hozzánk csatlakozzon. Az elsõk között volt Will Compton, érett évek embere és tele tapasztalatokkal. A síkságon nevelkedett, és a Sioux indiánoktól tanult meg íjjal lõni. Tizennégy éves korában lõtte elsõ szarvasát íjjal. Ettõl kezdve szarvasokat, vapiti szarvasokat, antilopokat, mindenféle madarat és még bölényt is lõtt ezzel az egyszerû fegyverrel. Így mikor közénk állt, õ már egy patinás vadász volt. Mikor japán íjászok látogatták meg a Panama kiállítást, akkor találkozott elõször Arthur Younggal, aki sokat próbált tapasztalt puskás vadász volt. Barátság fejlõdött ki köztük és Compton megtanította Youngot az íjászatra. Compton, Barnesnek az íjkészítõnek az üzemében dolgozott Forest Grove-ban és késõbb elment a Cascade hegységbe, hogy íjnak való tiszafát vágjon eladásra az angol íjászoknak. Az 1914-es háború ebben megakadályozta, és így nekünk korlátlan mennyiségû tiszafa állományunk volt. Mi hárman összetartottunk, és Ishivel jártunk vadászni utolsó betegségéig és haláláig. Ezután megkezdõdött a komoly munka. Mi nem csak gyönyörködtünk az íjjal való vadászatban, hanem eredményeink is jobbak és biztatóbbak voltak hármasban. Californiában sok vad van. Sokféle kisebb állat is van, és nincs jobb tréning a cserkelésre, mint lõtávolba megközelíteni a ravasz és óvatos földimókust vagy az üreginyulat. Ezeken minden íjásznak gyakorol-nia kell magát, mielõtt nagyobb vadra akar menni. Végtelen türelem és gyakorlat szükséges ahhoz, hogy valakibõl jó íjász legyen. Meg kell szereznie a jogot arra, hogy életet olthasson ki az által, hogy szorgalmasan tanul, állandóan gyakorol. Együtt vadásztunk és sok zsákot megtöltöttünk vaddal. A haszontalan földimókusban pompás pecsenyét fedeztünk fel, jobbat, mint a csirke. Inkább azt mondhatnánk, hogy újra felfedeztük, mert az indiánok már régen tudták ezt. Ezekre úgy vadásztunk a nyílt mezõkön, hogy kúszva megközelítettük odujaikat, felemelkedtünk és olyan közelrõl lõttünk, amilyen közelrõl csak tudtunk. Egy napon Young és én 24 darabot lõttünk íjjal. Egy másik alkalommal Young egymaga lõtt 17 darabot. Az utolsó 5 darabot hiba nélküli szériában lõtte 5 vesszõvel, és ezek közül a mókusok közül az utolsó 42 lépésnyire volt. Üreginyulakat legjobb társaságban vadászni. Itt a megijesztett nyuszi szokásos futásával elugrik, csak azért, hogy egy másik íjásszal találkozzon, aki lövésre kész íjával mozdulatlanul vár rá. Íjjal rendben lévõ dolog álló vadat lõni, ami viszont sörétes puskával nem illik. Kezdettõl fogva úgy találtuk, hogy az íj humánusabb fegyver, mint a puska. Minden vadászt bele számítva, minden hazavitt állatra, legyen az bármi a fürj és szarvas között, legalább két sebzett esik, ami észrevétlenül múlik ki valamely rejtekhelyen szörnyû fájdalmak között. /Nem valami jó bizonyítvány az amerikai vadászokról!/ Ennek illusztrálására Mr. Young elmondta nekem az õ eredményeit földimókusokra kisgolyós puskával. Annyira gyakorlott, hogy elképzelhetetlen nála más, mint fejlövés. Egy nap fiával együtt 36 mókust találtak el. Ezekbõl 16 elmenekült és eltûnt a kotorékban, hogy ott pusztuljon el késõbb sebeiben. Íjjal ez másképpen van. Bár a vesszõ ölõképessége /mkg-okban is/ megfelel egy long rifle-ének, a vesszõ mégis megfogja a kis állatot, hogy ne menekülhessen el. Gyakorlatilag egyet sem vesztettünk el vadászatainkon. Különös jelenséget tapasztaltunk. A nagyobb állatokkal könnyebben végez a nyílvesszõ, mint a kisebbekkel. Akár a mell, akár a hasüregbe kapott lövés mindig halálos a szarvasra, míg egy üreginyúl esetleg addig viszi a vesszõt, míg egy akadályozó bozót meg nem állítja menekülése közben. Úgy látszik, hogy elsõrendû életszerveik kisebbek lévén, kevesebb az esélyük a halálos sebesülésre. A golyó becsapódhat egy állat agyvelejébe, kitéphet egy csomó testszövetet, de kicsiny vérzést idéz elõ. Egy nyílvesszõ okozta nagy vágás és a belsõ vérzés borzalmas ugyan, de ha nem azonnal halálos, hamarosan meggyógyul és kevés bajt csinál. A nyílvesszõ okozta fájdalom nem nagyobb, mint amit a golyó idéz elõ. Mókusra és üreginyulakra való vadászatunk csak elõgyakorlat volt a nagyobb vadakra, de még késõbb is ezzel töltöttük üres óráinkat és sok jó falatot hozott tábori bográcsunkba. Sok fürj, fogoly, préricsirke és fajd repült egy tollas vesszõvel átlõve a mi tarisznyánkba. Compton és Young is lõtt repülõ libát és kacsát, de nem tudtunk versenyezni Maurice Thompsonnal, aki 98 vesszõvel 16 kacsát lõtt húzáson. Néhány mulattató incidens is történt mikor madarakra vadásztunk. A kékmátyást nagy zsiványnak tartjuk, mert ránk kiabál a fa tetejérõl és ezért lõjük is mindig. Compton egyszer egy majdnem 100 yardnyira a földön ülõ madárra lõtt. Épp akkor emelkedett a levegõbe, mikor a vesszõ eltalálta. A farkába állt bele a könnyû madárvesszõ. Mintegy 100 yard átmérõjû kört írt le a levegõben és kimerülten éppen Compton elé hullott le, aki felvette, kihúzta a csak éppen bõre alá fúródott vesszõt és feldobta a madarat a levegõbe. A mátyásmadár a méltatlankodás és szidalmak záporát pergetve repült el. Halat is lehet lõni íjjal. Sok okos, öreg pisztrángot, ame-lyek valamely árnyékos víznek a mélyén tanyáznak, anélkül, hogy a kíváncsiság zavarta volna õket hozott az íjászok vesszõje a serpenyõbe. Elmondom, hogy a hal lövés hogyan hozott egyszer szerencsét nekünk, azon kívül, hogy húsunk is lett. Young és én medvére vadásztunk. Hosszú, fárasztó és eredménytelen nyomozásunk volt. Úgy látszott, hogy minden medve eltûnt és mi pisztránglövéssel kezdtünk el szórakozni egy nyugodt, csendes patakocskában. Egyik nyílvesszõjét a túlsó partba lõve, Young kis nekifutással nagyot ugrott és átért a túlsó partra. A tõzeges talaj leszakadt a lába alatt és hátra bukfenccel esett bele a hideg hegyi vízbe. Íj, nyílvesszõk, távcsõ, fényképezõgép és ember egy gomolyagban merült a bizonytalan vízfelszín alá. Harsogó nevetéssel emelkedett fel a vízbõl, hûséges íjával a kezében, tegezével az oldalán, nyílvesszõk nélkül de tele vízzel. Miután az összes vízbe esett holmit kihalásztuk, tovább ballagtunk. Hamarosan medve nyomokat fedeztünk fel és végül megszereztük a medvét is. Young azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy ez az incidens ilyen biztosan meghozza a medvét, már sokkal elõbb a víz alá bukott volna. Sokszor kérdezték, hogy mérgezzük-e nyílvesszõinket. A legtöbben gyenge ölõképességûnek tartják a nyilat, néha csak egy finomabb kínzóeszköznek, és fogalmuk sincs rombolóerejérõl. Igaz, hogy eleinte gondoltunk méregre, különösen a puma íjainknál. Be is kentük õket ragasztószeres sztrichninnel, de sohasem használtuk õket. Fiziológiai kísérleteim a curare-val, a dél-amerikai nyílméreggel, aconitinnal a japán aino méreggel és buffogennel a közép-amerikai méreggel meggyõzött arról, hogy a sztrichnin a leghatásosabb. Nem árt a húsnak, ahogy a vér felhígítja, olcsó, hatásos és készen lehet kapni. A buffogent egy tropikus varangyos békából. a Buffo nigrából állítják elõ a bennszülöttek úgy, hogy egy izület bambuszba zárják a szerencsétlen békát és lassú tûz fölött hevítik. A lecsepegõ nedvet összegyûjtik. Erõs hatású anyag, olyan, mint az adrenalin és a sztrichnin. A Salamandrin egy kivonat, amit a közönséges vizikutya áztatott bõrébõl nyernek. Nagyon erõs toxikum. De mi utáltuk ezeket a dolgokat. Hamarosan rájöttünk, hogy nyilaink elég erõsek ezek nélkül is, és nem tartottuk õket sportszerûnek. Ezért elvetettük az ötletet. Ishi ismerte ezeknek a mérgeknek az alkalmazását, de nem használta. Az õ törzse a következõ módon nyert nyílmérget: csörgõkígyót mérgesített és egy szarvasmáj darabot haraptatott meg vele. Ezt késõbb elásták és ott hagyták, míg meg nem rothadt. A nyílhegyeket ezzel dörzsölték be. Ez crotalinnak és ptomainnak nagyon halálos adagolású keveréke. Legjobban szerettük a fényes, tiszta, késpenge élességû széles nyílhegyeket valamennyi közül. Az íjász is a cserkészés alapelvei szerint közelíti meg a vadat, vagy pedig les rá. Tehát csendesen vadászik, de még finomabban kidolgozva, mint a puskás vadász. Az íj ölõképessége 10 és 100 yard között van. Kisállatokra 10-40 yard, nagyvadra pedig 40-tõl 80-100 yardig. Az a távolság ameddig az apróvad bevárja az embert, függ a tereptõl, ellenségeinek számától, és attól milyen gyakran járnak arra vadászok. A fürj és az üreginyúl engedi megközelíteni magát 20-30 yardra. Megtanulták, hogy ez a távolság megvédi õket a rókától és a vadmacskától. Ez egy teljesen fair távolság minden ember és minden fegyver, de különösen az íj számára. A legtöbb apróvad, de fõleg az üreginyúl eléggé kíváncsi ahhoz, hogy az elsõ megugrás után megálljon. Bokor vagy egyéb fedezék alól lesik, hogy ki és mit csinál. Ilyenkor íjjal nagyszerûen eltalálhatjuk õket. Sokszor azonban a kéz mozdulata, vagy az íj vagy a nyílvesszõ villanása miatt újra megugranak és menekülnek. Ilyenkor két íjász együttmûködve sokat segíthet egymás-nak. Egyik leköti a vad figyelmét, a másik lõ. A mormota szemtelen és óvatos és ebbõl kifolyólag nehéz lõni. De alig van valami, amiben több komikus fordulat és helyzet adódhat elõ, mint egy olyan délutánban, amit a mormoták falujában töltünk. Miután eszeveszetten odújához rohant és hátuljával eltûnt benne, szemtelenül felemeli fejét és az íjászra szegezi csillogó szemeit. Ekkor azután megkezdõdik a versengés: ki a gyorsabb? Az íjász lõ, a mormota lebukik. Ez így folytatódik addig, míg vagy minden vesszõ elfogy, vagy mégis csak talál valamelyik. Emlékszem egy déli órára, amikor is egy kõrakás mögül egy tucat mormotát lõttünk. A fürjlövés nagy gondosságot kíván, de igen jó tréning az íjász számára. Az õrségen álló kakas minden közeledésre figyelmezteti csapatát, de õ maga gáláns cél az íjász részére. Láttam, amint Compton 50 yardról szúrt a nyilára egy ilyen kakast, míg a megzavart csapat könnyû célt nyújtott két másik íjásznak. Szégyenkezve mondom, hogy gyakran beszálló fáikon lõttük ezeket a madarakat, hogy egy jó vacsorát biztosítsunk magunknak. Az íjászok együttmûködését a legnagyobb óvatossággal kell végrehajtani, nehogy egymást lõjék. Mielõtt íjunkat elpendítjük, mindig tudnunk kell, hogy nyílvesszõnk hol fog megállni. Ezzel sok szerencsétlenségnek vehetjük elejét. Fürj vadászat közben egyszer Compton egy ágon ülõ madárra lõtt, elhibázta, Young pedig, aki a bozót másik oldalán volt egy koppanást hallott a jobb felén. Pontosan a mellette levõ ágban állt meg a nyílvesszõ a szív magasságában. Ez valamennyiünket arra késztetett, hogy lövés elõtt gondolkozási szünetet tartsunk. Nézz körül mielõtt lõsz! Míg az apróvadat mérsékelt taktikával és ravaszsággal tudunk szerezni, addig a nagyobb és óvatosabb állatok vadászata mûvészi ügyességet követel meg. A szarvas, ami még mindig bõven van és bölcsen védelmezik a vadásztörvények, ugyancsak próbára teszi a vadász ügyességét és tudományát. Hogy jól tudjunk szarvasra cserkelni, ahhoz kinn a természetben kell tanulmányozni életmódját és azonkívül nagyon ajánlatos elolvasni Van Dyke: The Still Hunter címû mûvét, ahol minden problémát tárgyal a szerzõ. Nekünk itt columbiai fekete farkú szarvasunk van. Minden esetre csak a bakokat lõjük, /Ezek az un. deer-ek, amibõl háromféle van Amerikában: a white tailed deer, a black tailed deer és a mule deer - fehér farkú, fekete farkú és öszvérszarvas kisebbek mint a mi nemes szarvasunk és így mi is átvehetjük a hímekre a bak nevet. Amerikában csak a vapiti és a jávorszarvas hímjét hívják bull-nak, bikának / mert suták, ahogy nekem egy öreg erdész mondta, "nem szarvasok". Csak éhezõ embernek szabad meglõ-ni a gidát! Nálunk a bakokat õsszel lõjük, mikor agancsaikat fényesre csiszolták és a párzási idény még nem kezdõdött el. Ebben az idõszakban nyugodtan élnek a sûrûségben vagy pedig a magasabb kilátó dombokat keresik a hegyhátakon. Többnyire éjjel legelnek és akkor lehet találkozni velük, mikor vízre vagy pedig mikor nappali hálóhelyeikre vonulnak. Az öregebbek nagyon nyugod-tan feküsznek és ritkán mennek messzire helyüktõl. Néha, ha nagyon meleg van inni mennek. A fiatalabb bakok már vakmerõbbek, és úgy látszik, mintha azt hinnék, hogy erejükkel és bölcsessé-gükkel mindenhova el tudnának jutni. Ezért a villás, vagy két éves bak gyakrabban kerül terítékre, mint az öregebb. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a civilizáció jelenlegi napjaiban is találunk szarvast Californiában a legnagyobb városainktól már 20 mérföldes körzetben is. Mi azonban mégis inkább vonattal vagy autóval elutazunk 50-300 mérföldre és ott vadászunk. Azokat a helyeket keressük, amelyek a legháborítatlanab-bak. Itt a vad többnyire zavartalanul él. Valamelyik állomástól vagy végsõ kocsmától lovakkal megyünk a hegyekbe, vagy pedig a Coast Range és a Sierra Nevada magasabb régióiba. Valamely védett ponton tábort ütünk és gyalog becserkeljük a környezõ vidéket. Hajnalban és napnyugtakor a legjobb cserkelni szarvasra. A vadászok felkelnek hálózsákjaikból, gyorsan isznak egy kis kávét cakes-el és elindulnak, mert a hajnali derengésre már a helyszínen kell lenniük. Csendesen és mindenre készen lépnek be a szar-vasok birodalmába. Minden fedezetet kihasználva, nesztelenül, és ha csak lehet, széllel szemben mennek. Minden árnyékot, színeltérést megfigyelnek, miközben elõre haladnak. Ahol vadváltók vannak, ott azokat követik, ha pedig fenyõtûk szõnyege borítja a talajt, akkor ezen lopakodnak a lehetõ legzajtalanabbul közben feszülten figyelve az erdõ hangjaira. Sokszor a szarvas elugrás figyelmeztet, hogy bár óvatosan vadászunk, de még óvatosabb a szarvas. Ha pedig a vadász látta meg a szarvast elõbb, akkor a vadász kúszik valami megfelelõ helyre, megbecsüli a távolságot, dörzsöli a szemét és elõkészíti idegeit a legnagyobb próbára. Megfeszíti erõs íját, mígnem a szakáll megböki ujját. Azután elpendül a húr, egy ütés, egy ugrás és a menekülés zöreje. Hagyj idõt a szarvasnak, hogy elfeküdjön és kimúljon, azután találd meg! Meglepõ látvány, hogy a feléjük lõtt nyílvesszõket félelem nélkül állják a vadak. Az íjásznak speciális privilégiumai vannak, mert a természet eszközeit használja. A süvítõ vesszõ nem egyéb a vadnak, mint a mellette elhaladó madár. Mi bajt tud okozni? Az álló ember csak egy érdekes tárgy a tájban, nincs zaj, ami riadót idézzen elõ. A legtöbb állat inkább kíváncsi, amíg meg nem ijed. De vannak kevésbé kíváncsiak is. Ilyen a vadpulyka is. Indián stílusban ezt így fejezik ki a vadászok: Szarvast látni Injunt. Szarvas mondja: Látom Injunt, nem tuskó, nem tuskó, Injun. Injun lõni. Pulyka látni Injunt. Azt mondani: Én látni Injun. Pulyka elmenni. Szarvas vadászaton nem kell kutya, csak a sebzettek felkutatására van szükség egy jól betanított vérebre. Kutyát a szarvas után engedni nem szabad csak, mint már mondtam, sebzettet keresni. Csak a kutya orrára van szükség, nem pedig a kutya lábára. Mivel egy kutya nem tud megfelelni minden körülmények között, specialistákat kell tartanunk. Egy jó medvés kutya vagy pumás soha ne kóstoljon szarvashúst, és ne kövesse annak nyomát. A jó mosómedvés kutya ragadjon a mosómedvére és ne törõdjön az üreginyúllal. Jó, ha az íjásznak a szarvasra használt kutyája jelzi a szarvast, de utána mennie csak akkor szabad, mikor már megsebesült. Minden kutyának jönnie kell a kürtszóra. Mindenek felett pedig ott van a sportnak a lelke, a szelleme. A föld illata, a mély bíborszínû völgyek, az erdõs hegyolda-lak, az édes tiszta szél, a fák lombjainak titokzatos suttogása, mind-mind hívják a vadászt. Mikor meghallja a vadászkürtöt és a kutyák csaholását, majd kiugrik a szíve, megmarkolja jó tiszafa íját, felcsatolja tegezét és belép a kalandok regények birodalmá-ba.

X. A mosómedve, a vadmacska, a róka és a farkas

Valamennyi ravasz állat közül a mosómedve koma a legokosabb, és ha nem volna olyan szemtelen és olyan elbizakodott, kevesebbet fognának belõle, mint a coyote-ból, aki szintén igen okos gentleman. A mosómedve vadászat éjszakai mulatság és minden ügyes ifjú és sportember élvezheti, ha van egy jó mosómedvés kutyája. Az a jó mosómedvés kutya, amelyikben nagy a sportszellem és minden pillanatban kapható a verekedésre. Nekünk van egy speciálisan erre a célra tenyésztett kutyánk, amelyik az angol rókakopónak a leszármazottja. Ez a kutya valóságos csoda a maga nemében. Ámbár nem túl sok idõt töltöttünk el mosómedvével, mégis mindegyikünknek van egy jó csomó Procion Lotor irhája. Egy-két esetleg több jó kutyát vegyünk magunk mellé, amelyek tele vannak ambícióval és lelkesedéssel, és még sötétben vágjunk neki valamelyik szakadék aljának a mosómedvék után! Lámpa, íj a kézben, tompa nyílvesszõk a tegezben, eresszük el a kutyákat és a mulattság elkezdõdhet! Készülj el rá, hogy szederindán, össze-vissza keveredett iszalagon kell keresztülvergõdnöd és fára kell másznod! Közben a kutyák rettenetesen el vannak foglalva a szimatolással, össze-vissza járják az aljnövényzetet, elõre-hátra keresztezik a patakot a szakadék fenekén, beleszagolnak az odvas fákba és mindenképpen a felcsigázott érdeklõdés és igyekezet jeleit mutatják! Hirtelen megváltozik a hangjuk. Rövid, csattanós ugatás, inkább vakkanások, amiket eddig hallottunk, amik a várakozás teljes izgalmának a jelei voltak, de most már az erõs felcsendülõ ugatás azt bizonyítja, hogy szimatot kaptak. Mintha kilõtték volna õket, úgy rohannak. Csörtetés a bozótban, ugatás, mi követni akarjuk, de lemaradunk. Lenn a patakmederben, iszapban, sárban, kiálló kövek között, kidõlt fatörzseken keresztül rohanunk. A kutyák hangja kórussá vegyül. Némelyik magas, vonításszerû, a másik mély, némelyik meg, mint a harang. Ebbõl a fortissimóból tudjuk, hogy a kutyák már fára zavarták a mosómedvét. Az izgalom ránk is átragad, minden erõnket igénybe veszi a törtetés, hogy minél elõbb a helyszínen legyünk. Magasan egy fán, egy kihajló ágon megpillantjuk az árnyékszerû testet és a villogó szemeket: az ott a mosómedve. A kutyák nem engednek. Fára mászni nem tudnak, de minden áron szeretnének, tehát le kell hozni a zsákmányt. Valaki egy zseblámpával rávilágít a mosómedvére. Frank Fergusson a bajnok, megfeszíti íját és egy tompa nyílvesszõt odaküld a mosómedvének. Tompa puffanás jelzi, hogy talált de az állat nem esik le. A következõ vesszõ sziszegve elrepül, tehát nem talált. A harmadik lövést egy éles csattanás és egy felhördülés jelzi. Fejlövés volt. Egy zuhanó test, a kutyák odarohannak és azután mindennek vége van. Néha a mosómedve az, aki kezdeményez. Bátran bejön a táborunkba éjjel és ellop egy ízletes sonkát, megeszik egy font vajat, szóval teljesen megérdemli, amit ezért kap. Teddie-t és Dixie-t, két hû kutyámat egy alkalommal mosómedve vadászat közben majdnem elveszítettem. Az eset így történt: A reggeli köd felszállt éppen a patakról mikor elindultunk. A kutyákat hamarosan elengedtük és azok felvették a nyomot. Átmentek egy patakon, egy kidõlt fatörzsön, fel az erõs hegyoldalra. Ott elvesztettem õket a dzsungelben. Rohantam utánuk, közben meg-megálltam egy pillanatra hallgatni az ugatásukat. Nagyon sebesen haladtak fel a meredeken és így még az ugatásukat sem hallhattam. Egyszerre azonban messze, balról hallom a hangjukat, és így fáradt lábaimba új erõt préselve rohanok abba az irányba. Még magasabbra érek, az õserdõn keresztül és valami jajgatásra leszek figyelmes. Ott van valahol, halványan hallani, de pontosan meghatározni nem tudom, mert a patak és a fák zúgása zavar. Hosszas bukdácsolás után végre rátaláltam Dixie-re. Szegény kis kutyám, amelyik még csak nem régen került ki a kennelbõl és csak most kezdett dolgozni, ugyan csak helyben volt hagyva. Jól megnéztem és simogatva megkérdeztem, hogy hol van Teddie. Alighogy kimondtam, a föld alól erõs küzdelemnek a zaja hallatszott, de nagyon halkan. Egy fa tövénél megtaláltam a bevezetõ nyílást. A hangokból megállapítottam, hogy Teddie a mosómedve torkát szorongatja és a végét várja. De õ maga is nagyon gyengének látszott. Amint bekiáltottam az üregbe, hogy Teddie-t bátorítsam a mosómedve hatalmas rándítással kiszabadította magát és rohant kifelé a lyukból. Minden méltóságomat félretéve, nagy sietséggel hátráltam a lyuktól éppen idõben, hogy a legdühösebb és legkikészítettebb mosómedvének, amit valaha is láttam, egy tompa nyílvesszõt lõjek hátulról a füle tövébe, amint mellettem elrohant. Ezzel meg is szabadítottam minden földi nyomorúságtól. Odamenten hozzá és amint lábammal felfordítottam láttam borzalmas sebeit. A nyaka és a szügye összemarcangolt bõrnek és húsnak volt a keveréke. Azután mélyen belenyúltam a lyukba és kihúztam belõle a teljesen kimerült Teddie-t, aki hamarosan visszanyerte a szabad levegõn rendes légzését. Nagyon ki volt merülve és borzalmas sebei voltak. A mosómedve súlyosan megharapta a hátsó lábai között végig az egész alsótestén. Kis pihenõ után lementem velük a patakhoz, ahol a sebesült hõsök megfürödtek. A vén gazember mosómedvével a vállamon mentünk vissza a táborba, hogy a gratulációkat fogadjuk. Ilyen a tipikus mosómedve vadászat. Néha nem sebesülnek meg ennyire a kutyák, de általában nem egykönnyen adja meg magát a mosómedve. Fergussonnak és az õ foxterrierjeinek nagyobb tapasztalata van a mosómedvék körül, mint nekünk, mert õ prémjükért rendszeresen vadászik rájuk. Csapdával is fogja õket a piac számára és úgy találja, hogy a könnyû íjból lõtt tompa nyílvesszõnek csodálatos hatása van a csapdában vergõdõ mosómedve elnémítása céljából. Rókával nehezebb találkozni. Az õ üzleti órái éjszaka vannak, de gyakran meghosszabbítja õket úgy, hogy az esti és hajnali szürkületbe nyúlnak. Életem egyik szerencsés és legszebb jelenete játszódott le elõttem egy esti szarvas cserkészésen. Este volt, ködös árnyékokká mosódott össze minden. Két csendes kecses róka bukkant fel elõttem egy kis dombocska mögül. Mögöttük egy vörös sziklafal emelkedett ki, és ezen nagyon szépen kirajzolódtak körvonalaik, amint egy pillanatig ott álltak meglepetten. Hamar kaptam az íjamat és a közelebbihez odaröppentettem egy nyílvesszõt. Hibáztam, mert ahogy félhomályban szokás, nagyra becsültem a távolságot. 40 yard volt, nem pedig 50, amint én gondoltam. Félig ijedten, de azért megriadtan néztek rám egy pillanatig, de aztán sarkon fordulva végtelen könnyedséggel átugrottak egy három láb magas bokron és eltûntek. Ebben az ugrásban megkaptam azt az izgalmas meglepetést, amit elvesztettem, amikor hibáztam. Ilyen könnyed kecsességet sohasem láttam. Minden erõlködés nélkül emelkedtek, a bokor felett a farkukkal vízszintesre irányították magukat, mint egy léghajó és úgy szálltak az akadály fölött. Ennek a szép ellensúlynak egy utolsó lefelé görbülete lágyan a földre tette õket a bokor túlsó oldalán anélkül, hogy bármit is vesztettek volna sebességükbõl, eltûntek. Elõször tudtam ekkor megérteni, hogy miért van a rókának az a gyönyörû, hosszú könnyû farka. Csodálatos! Gyakran megtörtént velem, hogy amikor késõn este mentem haza a táborba, róka emelkedett ki a távoli sötétségbõl és egy panaszos vakkantást adott le rám. Ha rávilágítottam volna, könnyen meglõhettem volna, de sajnáltam ezeket az ártatlan kis állatokat. De mégis, valóban ártatlanok? Kis zsiványok inkább! A valóságban bizony csinálnak károkat, amikor kirabolják a madárfészkeket és megfogdossák és megeszik a fürjeket és az üreginyulakat. Kutyákkal, lóháton azonban sokat vadásztunk rókára. A foxterrier és a black and tan terrier kiválóak rókázásra. Ezek a kis kutyák sokkal könnyebben mozognak a bokrok és aljnövényzet között, mint a nagyobb kutyák. Gyönyörûen kinyomozzák és vad hajszával ûzik a rókát. Mi meg utánuk, míg az erõsen szorított róka egy utolsó sebes iramot csinál egy nagy vörös fenyõ felé, egyenesen a csupasz törzsre ugrik és megy felfelé, mint egy mókus, lihegve az erõlködéstõl. Amint közeledünk még magasabbra hág és mérgesen néz le az alant ugató kutyákra. Ki gondolta volna, hogy a róka tud fára mászni? /A vörös róka nem tud, de a szürke róka igen./ Mintegy 20 lábnyira jutott a föld fölé és mi mind láttuk ezt. Néha csak úgy ráztuk le õket, ha kisebb fára menekültek. Ez nagyon fontos azért, hogy a kutyák végezhessenek vele kedvükre, nehogy elveszítsék vadász ambíciójukat, azért, mert nem volt elég alkalmuk a viaskodásra. Máskor meg felmásztunk a fára, hurokkal lehúztuk, átkötöztük a száját, hogy ne tudjon harapni, felakasztottuk összekötött négy lábánál fogva a nyeregkápára, hazavittük megmutatni a gyerekeknek a táborba, és azután szabadon eresztettük. Vagy pedig mint a fenyõfás róka esetében, szépen odalõttünk egy széles hegyû nyílvesszõt és ezzel megoldottuk minden életproblémáját. Télen a csapda és a tompa hegyû nyílvesszõ ad újabb gallérokat a nõk nyakába. Az erdõk és a mezõk tele vannak vadászokkal. A héja rabol, a gyilkos nyest és menyét sohasem hagyja abba a gyilkosságot, a madár lesi a kövér kukacot és ugró férget, a róka, a macska, a farkas állandóan élelem után járnak, ugyanúgy mi is. Egy kora reggeli cserkészeten egy fürjcsapat repült fel elõttünk, de olyan messzirõl, hogy nem mi voltunk az okai a felrebbenésüknek. Compton és Young az íjra helyezett vesszõkkel közel kúsztak ahhoz a vadrózsa bokorhoz, amelyikbõl a fürjek kirepültek. Ott amint lehajolva figyeltek, meglátták egy hiúznak a foltos lábát, amint lágy mozdulatokkal, nesztelenül húzott a fürjek felé. A lábak fölé célozva, ahol a testnek kellett lennie, Young odalõtt egy vesszõt. Egy tompa becsapódás, egy hördülés és egy állati test tépte keresztül magát a ropogó ágak között. A másik oldalon tört ki, de alig 20 yardnyira Comptonnal találkozott. Mint a villám repült Compton nyila, amire felbukfencezett és karmaival tépte a füvet. Young nyila bár tompa hegyû volt, behatolt a hiúz mellkasába és megölte. Lefényképeztem. Lusta, álmos macskákkal, mint amilyen a hiúz és a vadmacska, nem ritkán találkozunk útjainkon. Mindig készen állnak arra, hogy kárt okozzanak, bármennyire is ártatlannak látszanak. Gyakran látjuk õket amint egyik sûrûbõl átváltottak nyílt terepen keresztül a másikba, és ha ott lõtávolon belül voltak, a vadász üdvözlõ nyilát kapták az oldalukba. Sokszor elhibáztuk õket, de nem is az a legfontosabb, hogy eltaláljuk õket, hanem az hogy nyíllal köszöntsük. Miután megtanultuk Ishitõl, hogy hogyan kell õket hívni, hívás segítségével is lõttük õket. Kutyákkal a történet hamar befejezést nyer és az íjász részérõl nem sok benne a diadal, azért sokkal jobban szeretünk véletlenül találkozni velük és rögtönzött kalanddal jutni a birtokukba. Mégis mikor éjjel halljuk a hiúz nyávogását szeretnénk, ha egy jó hiúzos kutyánk lenne és szeretnénk íjat fogni a kezünkbe. A prérifarkasnak vagy coyotenak távoli ugatását mindenki más-más érzéssel hallgatja. Tudjuk, hogy kárt okoz, de azért nyájas érzelmekkel viseltetünk a kutyának ez iránt a testvére iránt. Nevét az aztékoktól kapta. Coyote annyit jelent azték nyelven, "aki vad". De szeretjük õt úgy is, mint az indián mesék állati komédiását. Ishi szokott nekem mesélni az õ nevetséges tapasztalatairól a coyoteokkal. Mikor egyszer éjjel hazafelé ment egy elejtett szarvassal a vállán, egy csapat ilyen kis csavargó követte õt, egészen a sarkáig merészkedve bosszantották. Ilyenkor Ishi tetetett haraggal gyorsan hátra fordult és elkergette õket, vagy pedig íjával, mint egy rövid lándzsával szúrt a bordáik közé - ha tudott. Õ a coyoteban egy mitikus alaknak a reinkarnációját látta, aki részben humoros alakja miatt az, részben pedig varázsló. Ravasz, erõs, humoros, gonosz, mindez egy személyben. És sohasem történt semmi az állatvilágban anélkül, hogy a "coyote doktor" érdekelve ne lett volna a dologban. Nagyon sok trükk és varázslat elkövetõje, de azért neki is voltak kellemetlen kalandjai, amire a legjobb bizonyíték az, hogy hogyan vesztette el a karmait. A világ kezdetén neki is hosszú karmai voltak, mint a medvének és finom, selymes bundája. Egy éjjel mikor fáradtan jött haza a vadászatról és még hideg is volt, belebújt egy odvas tölgyfába aludni. A szél felélénkítette a tábortüzet és a lángok belekaptak a száraz fûbe. A tûz gyorsan elharapódzott és elérte a coyote által lakott tölgyet, ahonnan a coyote lábai kimaradtak, mert már nem volt helyük. Így azután mire a fájdalom felébresztette, a körmei már le is égtek. Kiugrott odújából, keresztül törte magát a lángokon, be a hegyi patakba. Azonban menekülés közben leégett a gyönyörû bundája is. Azóta van neki amolyan molyette bundája, és azóta a körmei is csak a "coyote körmei". Mikor kint találkozunk vele, a coyote fáradtnak és közömbös-nek látszik. Ha elég messze van tõled, akkor gyámoltalan sírással protestál ellened, amiért behatoltál a birodalmába, vagy pedig ártatlanul bámul rád valamelyik kisebb domb gerincérõl. Úgy ül, néz és mozog, mint akinek rossz az emésztése. Várja, hogy elmenjél. Emlékszem egyszer láttunk egyet amint a fenekén ült tõlünk mintegy 180 yardra. Compton egy nyilat küldött oda hozzá, egyikét azoknak a síró, panaszkodó vesszõknek, amelyek keresztül húznak a levegõn. A coyote hallotta a nyílvesszõt közeledni. Fülét hegyezte, orrával az ég felé bökött, felkelt és frissen balra ugrott, azután egy kissé jobbra futott és megint egyet ugrott. Idejében ahhoz, hogy a nyílvesszõ ne találja el. A nyílvesszõ pontosan ott fúródott a földbe, ahol a coyote eredetileg ült. Ez valóban egy vidám jelenet és egy pompás lövés volt! Csak úgy, mint a puskával, a coyote egyszerûen nincs ott, ahova a golyód vagy a nyilad bevág. Nem látszik, hogy nagyon zavartatná magát, csak annyi, hogy az utolsó pillanatban elvonszolja magát a tett színhelyérõl. Nagyon gyakran lõttünk rá, néhányszor egész csapatra, de elég ritkán találtunk. A kezdõ szerencséje azonban úgy látszik bolonddá teszi õt. Egyik újoncunk, mikor még egy hónapja sem volt meg az íja éppen társasággal autózott új autójában, amikor az alábbi eset történt vele: Ezekben az idõkben az íja, mintegy vix de mecum képpen állandóan vele volt. Véletlenül meglátott egy csapat coyote-t a mûúttól nem messze. Amint kb. 100 yardnyira elhagyta, megállította az autót, megragadta fegyverét, - amelyikkel még alig tanult meg lõni - felajzotta, rátett egy nyílvesszõt és visszafutott, hogy a prérifarkast meglõje. Mohósága és várható kudarca annyira mulattatta az autóban lévõ vidám társaságot, hogy lármával nevetéssel elõre bíztatták. Íjászunk nem hagyta magát zavartatni, hanem sietett visszafelé. Látta az ügyes bestiát, amint könnyed vágtában megkezdte a visszavonulást, megfeszítette hûséges íját és oda lõtt neki. Tévedhetetlenül repült a vesszõ, belevágódott a coyote füle mögé és egy hang nélkül leterítette. Félõrülten a nem várt diadaltól megittasodva ragadta meg íjászunk a zsákmányt és vissza vitte az autóhoz. Társai gratulálva és éljenezve fogadták. Hangos örömkiáltások és haditánc kezdõdött, hogy megünnepeljék a nagy eseményt. Mikor mindezt megtették, a boldog társaság újra autóba szállt és folytatta útját, mint megannyi boldoggá tett gyermek. Így mutatkozik meg a teljes tudatlanságnak a veszélyessége. Ezek a véletlen találkozások, úgy látszik meglehetõs balszerencsét hoznak a coyote-ra. Frank Fergusson mikor a Sierrákban vadászott illetve csapázott, többször úgy találta csapdáit, hogy a farkas família valamelyik tagja kirabolta. Egy nap, amikor szabályos csapda ellenõrzõ körútját tartotta, azt vette észre, hogy egy coyote fut a távolban azzal, amit az õ csapdája fogott. Látván, hogy a prérifarkas egy kis patak ág felé fordul, Fergusson keresztülvágott a közbe esõ erdõn, hogy ha felé fordul, elébe vághasson. Pontosan abban a pillanatban érte el a patakmedret, amikor az ügetõ coyote odaért. Csak tompa hegyû nyíl volt az íján, tehát ezzel lõtt át a 25 yardnyira lévõ túlsó partra. Talált, eltörte a coyote elsõ lábát. Hatalmas vérsugár tört elõ, a tolvaj küzdött, hogy idõt nyerjen. Ez alkalmat adott Fergussonnak arra, hogy új vesszõt tegyen íjára. Ezúttal egy széles hegyût. Az izgalmak pillanatában ismert pontossággal lõtte ezt a vesszõt keresztül a coyote-n, abban a pillanatban megölvén vele. Mikor ezután az epizód után találkoztunk, megmutatta nekem a véres farkasbõrt, mint ügyességének bizonyítékát. Fergussont úgy hódította meg az íjászat, hogy egyik kirándulásunkon õ volt a packer /az, aki a lovakról és az élelemrõl gondoskodik. Rendszerint hosszabb idõre fogadják fel, az állataival együtt./, és azt kérdezte Comptontól, hogy milyen pontosságot lehet elérni íjjal. Compton különösen jó nagy távolságra való lövésben és így rámutatott egy bokorra, ami 175 yardnyira volt. Körülbelül egy kutya nagyságú bokor volt, Compton szokatlan gondossággal célzott és egymás után három nyílvesszõt belelõtt a bokorba. Mikor "Freg" ezt látta, kezdte komolyan venni az íjat. Az erdei farkassal ritkán találkozunk a mi klímánk alatt. De amint eddig is egyre több sikert értünk el, remélem és lázasan kívánom, hogy elõbb-utóbb találkozzak vele. Ennek a durvább és gonoszabb családtagnak a hiányában idõrõl-idõre egy-egy jól irányzott nyílvesszõt eresztünk addig is az alattomos coyote-ba.

XI. Szarvas vadászat

A szarvas az erdõk legszebb állata. Kecses mozgása, nemes testtartása, fürgesége és ébersége, kedves és szívet lelkesítõ látvánnyá teszi. Csodálatos, amikor zavartalanul legelnek, ilyen aprózó léptek, ilyen kényes csipegetés csak lecke lehet a kultúrából. Nagy fényes szemükkel, mozgékony, mindig hallgatódzó fülekkel, nedves, érzékeny, állandóan a levegõben szállongó illatok után kutató orrukkal, a túlfinomult és érzékeny magabiztosításnak a megtestesítõi. És mégis, a szarvasok lényegében nem félénk állatok. Kíváncsiságból messze merészkednek és már láttam hegytetõrõl olyat, hogy a kutyák által üldözött szarvasok játszottak és semmibe vették üldözõiket. A kutya akadályozva van a bozótban és pusztán szimat után haladva követi a csapát. A szarvas rohan, átugrik magas akadályokat, visszakanyarodik saját nyomára, megáll torkoskodik, sõt bevárja a kutyát egészen közelre és a szó szoros értelmében orránál fogva vezeti a bolond hajszában. Biztos vagyok benne, hogy a szarvas nem ijed meg túlságosan, hacsak több kutya a sarokba nem szorítja, vagy körül nem zárja és nem is sokat törõdik az ilyen epizódokkal. Bátran állíthatom, hogy van a természetében bizonyos sportos elem. Hogy miért kell az embernek szarvasra vadászni, az egy sokat vitatott kérdés. Minden esetre ez a kétlábú vadásznak egy igen õsi szokása. Oly sok évszázad óta ûzzük ezt, és ezért nehéz elképzelni, hogy egyik percrõl a másikra felhagyjunk ezzel a szokásunkkal. Kétségtelenül az egyik jele a fejletlen etikus tudatosságnak. Mi elrontott állatok vagyunk. Meg kell jegyeznem, hogy tucatjával vannak olyan dolgok, amiket az ember véghezvisz, és amiktõl messze az angyalok mögé kerül, de bizonyos mértékben örülök neki. A természet vonzereje és ragyogása nagy hatással van ránk. A nagy primitív külsõ világ még mindig legyõzhetetlen, és az ember szívében még mindig vannak meg nem mért, ellenõrizhetetlen, és életerejüket nem vesztett impulzusok, amik az élet lényeges motívumai. Ezért hiábavalóság és kegyetlenség nélkül, mi vadászni fogunk, míg a karnak ereje lesz, a szem csillog és a szív dobog! Vezess! Szarvas vadászatra az íjász olyan helyet válasszon ki, amit a civilizáció és a puskapor még nem rontott el. Közelítse meg ez a hely lehetõleg az õs atyáink idejében létezõ vadonokat. A vad legyen bántatlan és érintetlen a mindenhol jelenlévõ és veszélyes vadászoktól. A biztonság is megkívánja, hogy az íjász lehetõleg kerülje el a fegyveres emberek által lerohant területet. Az íjász vadászati módszere kész céltáblává tennék õt a meggondolatlanul össze-vissza lövöldözõ puskásoknak. Soha ne menj olyanokkal, akiknek puskájuk van és soha ne hordj puskát! Az elsõ elrontja a vadászatodat, a második szükségtelen, mert csak annak a kritikának teszed ki magad, hogy elõször puskával meglõtted a vadat és azután odaálltál íjat fogva a kezedbe és lefényképeztetted magad. Szarvas vadászatainkon elõször is kiválasztjuk a helyet, szokás szerint valamelyik hegyi ranchot, ami olyan ember tulajdona, akinek nincs ellenére, hogy az õ területén vadásszunk. A sportos ajánlat, hogy mi íjjal fogunk szarvasra vadászni a legtöbb ember képzeletét felcsigázza. Ha nem ismerjük a vidéket, a ranccher értékes felvilágosítást tud adni a bakok tartózkodási helyeirõl, és ezzel idõt takarítunk meg. Szokás szerint õ vezeti a csapatot és õ a packer. Az a néhány bizalmas kapcsolat, ami az ilyen expedíciókon lett megalapozva, egyik legkellemesebb kísérõje és jellemzõje lett a mi vakációinknak. Mikor kiértünk a területre, tábort ütünk. Sátrakat verünk fel, raktár készleteket csomagolunk ki és rendezünk el, ágyakat készítünk és mindent rendbe teszünk, hogy a napokig vagy hetekig tartó ottlétünk kellemesebb legyen. Mindegyik íjásznál van két vagy több íj és 2-6 tucat vesszõ. Ezeknek körülbelül a fele széles hegyû, a többi vagy tompa hegyû vagy pedig régi darab, éppen csak arra való, hogy repülõ madarakra lõjünk velük, esetleg célba lövésre, vagy hogy nagy canyonokat lõjünk vele keresztül. Rendszerint ketten vagy hárman megyünk ki és együtt vadászunk. Mikor eldöntöttük, hogy melyik hely látszik a legjobb bakos tanyának, napkelte elõtt felkelünk és miután ettünk valamit, elindulunk, hogy a kiválasztott helyet kivilágosodás elõtt elérjük. Ekkor nyíllövésnyire szétszóródunk egymástól, kb. 200 yardnyira. Párhuzamos vonalban átfésüljük a terepet, egyik a gerinc alatt hol mindig találni vadcsapát, a másik félúton lefelé, átkutatja a fákkal benõtt területet, a harmadik pedig a szálerdõ szegélyét cserkeli be, ahol leskelõdõ vagy pedig már elfeküdt szarvasra akadhat. Ily módon bejárunk egy jó darabot a vidékbõl, és egyik vagy másik észrevehet vagy felzavarhat egy-egy bakot. Nagy óvatossággal és csendben haladunk elõre, közben átkutatva minden apró fedezéket, odakémlelve minden kidõlt faóriásnak az árnyékába, ahol a szarvasok szeretnek heverészni. Meg-megállunk, minden gyanús ágat szemügyre veszünk, azzal a feltevéssel, hogy agancs lehet. Ünõket elég gyakran látunk. Olyan óvatosan lopakodunk, hogy elõfordul néha az, hogy 10 yardnyira megközelítjük a szarvasokat. Compton egyszer egész közel kúszott egy gidáját szoptató ünõhöz. Annyira megközelítette õket, hogy a kalapját rájuk tudta volna dobni. Mialatt figyelte õket, az anya nyugtalanná vált, láthatóan veszélyt érezve, anélkül, hogy látná, vagy szimatolná azt. Lassan odébb mozdult kihúzva tõgyét a mohó borjú szájából, kissé megbökte hátsó lábait, azután keresztül ugrott rajta és könnyedén megindult a domb gerince irányába. A kis legényke zavartalanul megnyalta a szája szélét, felkanyarította nyelvét egészen az orráig, megrázta a füleit és látván, hogy anyja várja, elügetett nem tudván, hogy ember van a közelben, aki veszélyt jelenthet. Mi ünõket soha nem lövünk. Néha egy megijesztett szarvas rohan el elõttünk a hegyoldalban és mi ott maradunk kissé kedvetlenné válva. Máskor a szarvas megpróbálja ezt és ráfizet. Egy este, amikor éppen a táborba akartunk visszatérni - sietve, mert a sötétség gyorsan ereszkedett le - felriasztottunk egy szarvast, amelyik lefelé rohant elõlünk a meredek lejtõn. Compton azonnal hegyéig megfeszítette íját és lõtt. Amint a szarvas takaráshoz ért volna, a nyílvesszõbe vágódott. Ekkor kb. 75 yardnyira lehetett. A vesszõ ferdén belefúródott az oldalába, keresztül hatolt a testén és a túloldali lapockán jött ki. A szarvas fordult egyet és belezuhant a bozótba. Közben a testén keresztül hatolt nyílvesszõ eltörött. Mikor oda értünk felvettük a nyílvesszõ darabját. Követtük a szarvas útját a canyonon lefelé és 200 yarddal arrébb megtaláltuk kimúlva egy vén fa tövében. Szívlövés volt, egyike a legpompásabbaknak, amiket valaha is láttam. Compton mester a távolság és a futó vad sebességének megítélésében. Mikor a táj egy részét végig jártuk, a fent leírt módon, találkoztunk egy elõre megbeszélt helyen és ott kiterveltük az újabb vadászatot. Ha a nap még nem emelkedett a hegycsúcsok fölé, akkor folytatjuk még tovább ezt az átfésülést mindaddig, míg a bakokra való cserkelés ideje el nem múlik. Ugyanezen a módon bizonyos elõnyhöz jutunk az által, hogy az átfésülést fenn kezdjük és úgy folytatjuk lefelé, ahogy a világosság hatol lejjebb a völgyekbe. Néha távcsöveinkkel észreveszünk egy-egy magányos vagy többedmagával lévõ bakot. Ilyenkor utána megyünk. Megállapítjuk merre tart, és ha lehet eléje vágunk. Ez sokszor lélegzetelállító munka, hegyre fel, völgybe el, de ez szintén része a vadászatnak. Young és Compton lõttek egy jó bakot nem régiben ezen a módon. Megláttuk jó háromágú koronáját kb. egy mérföldnyire tõlünk és a lehetõ leggyorsabb tempóban siettünk utolérni. Éppen jó helyre értünk, 80 yardnyira a baktól, amikor az észrevett bennünket. Young odalõtt és nyílvesszõje keresztülhatolt a bak szügyén. A bak beugrott a szakadékba és egy vadgesztenyefa csoportnál keresett menedéket. Körülvettük és úgy vártuk kimúlását. Mivel hosszabb várakozás után sem észleltünk semmit, Compton bement a sûrûbe, ahol meglátta a sebesült bakot mély gondolatokba merülve feküdve. Nyakon lõtte egy széleshegyû vesszõvel és ezzel véget vetett szenvedéseinek. Mivel semmi tapasztalatom nem volt a golyóval való szarvas vadászatot illetõen, az íj használata nem hozott változást. Mr. Young azonban azt szokta mondani, hogy neki nagyobb örömöt okozott egy nyíllal elhibázott szarvasa, mint a szarvasnak puskával való elejtése. A magam részérõl semmit sem kívánok puskával lõni. Ez nem látszott fair-nek és amióta belefogtam az íjászatba rá sem tudok gondolni a puskára. Az elsõ bakom, amit lõttem, ugyancsak messze volt nem sok esélyem volt rá és inkább a szenzáció kedvéért lõttem. Elsõ nyílvesszõm ártalmatlanul elsuhant a háta felett. A másodikat már közelebbrõl lõttem rá, de csak a dereka fölött nyírta a szõrt. És ez a szarvas olyat tett, amit azelõtt soha sem láttam, derekával olyan mélyen homorított, hogy majdnem a földet érte, azután láthatóan elerõtlenedett lábait összeszedve egyszer csak a többiekkel együtt elvágtatott. Ezen igen jót nevettünk és mondhatom, hogy némelyik vadászkalandunk nagyon nevettetõ volt. Egyszer, amint ketten lõttünk egy öreg bakra, amelyik tõlünk elég messze rohant le egy vadcsapáson, a két vesszõ 20 yardnyira elõtte esett le. A bak hirtelen megállt, megszaglászta a két vesszõt, elõször az egyiket a csapás egyik felén, azután a másikat a másik felén. Egy pillanatra megkönnyebbült, de azután balra ugrott és eltûnt. Mit gondolhatott amint alapos vizsgálódását befejezte? Embert is érzett, festéket is érzett. Mit gondolhatott, hogy mi féle állatok a nyilak? Ez arra emlékeztet engem, amit Ishi mondott, hogy a fehér embernek olyan szaga van, mint a lónak, és vadászat közben olyan zajt is csinál, mint egy ló. De vannak esetek, amikor a fehér embernek nem mindig van ló szaga. Egyszer példával bizonyítottan is láttam. Egyszer mikor egy gyönyörû helyen táboroztunk, megzavart bennünket egy négytagú társaság öt lóval és három kutyával, valamennyien vadászatra felszerelkezve. Mi a nyugodt indián módszereinkkel nem igen zavartuk meg a tájék hangulatát, de õk úgy rontottak ránk, hogy mérföldekre fellármáztak minden vadat. Megérkezésünk utáni napon, mikor magam voltam cserkelni, egyszer csak hallom amint az egyik jön, még csak félmérföldnyire volt, de a zaj, amit csapott már messze megelõzte. Nem tettem mást, csak egy bokor mögé léptem és vártam, mintha egy közelgõ elefántot vártam volna. Karabélyszerûen vállra vetett puska, hátizsák csörömpölõ kantin, szöges cipõk a talajt horzsolva, így masírozott el mellettem 10 yardnyira de még csak észre sem vett. Húsz szarvas látta volna õt ott, ahol õ egyet sem látott volna. Ugyan ezen az éjjelen ez az ember a táborunkba jött, és azt kérdezte merre visz az út az õ táboruk felé. Azt magyarázta, hogy egy papírlapot szúrt fel egy fára útmutatóul, de most nem találja a fát. Kérdeztük ^lõtt-e valamit. Azt mondta, hogy csak ünõket látott. Minden bizonnyal igaza volt, mert õk nem is lõttek mást, csak ünõket. Találtunk is utánuk kettõt a vízmosásokban, mikor már elmentek. Tehát egy hétig össze-vissza vadászták a környéket lovakkal, kutyákkal és puskákkal, de nem tudtak bakhoz jutni. Ugyanezen idõ alatt ellõttünk az orruk elõtt két jó bakot. Ennyit a vasak embereirõl. Elsõ bakom annyira izgatott engem, hogy ennek a vadászatnak minden részlete emlékezetes maradt. Egy reggeli vadászat után visszatérõben voltam a táborunkba. Már majdnem dél volt, a nap erõsen sütötte a poros ösvényt és úgy látszott, mintha az egész világ álmos lett volna. A fenyõk illatától terhes levegõ alig mozdult. Fáradtan és éhesen vonszoltam magam, mikor egyszer csak a külsõ látómezõmben egy szarvasnak a képe jelent meg. Megálltam. Tõlem 80 yardnyira állott egy három éves bak és egy tölgyfa alatt eszegetett. Háttal volt felém. Lehasaltam és közelebb kúsztam hozzá. Nyilam az íjon volt. Gondosan felbecsültem a távolságot: most 25 yard volt. Ekkor a bak felemelte a fejét. Egy nyílvesszõt lõttem a nyakára. Elrepült az agancsai között. Meglepetten rázta meg a fejét, azután újra lehajtotta a nyakát és enni kezdett. Másik nyílvesszõt tettem fel. Amint újra megemelte a fejét, lõttem. Ez a vesszõ messze repült a nyakától, de helyes elevációs szögben. A bak most még jobban meglepõdött és megugrott, de úgy hogy szemben állt velem és hallgatózva figyelt. Gyorsan letérdeltem. A kissé emelkedõ talaj és egy bokor részben eltakartak. Amint harmadik nyilamat húztam elõ a tegezbõl, a szakálla megakadt. Fohászkodtam egyet, hogy az idegeimet megnyugtassam. Aztán gondosan megfeszítettem íjamat, célomat kicsit alacsonyabbra helyeztem és egy gyönyörûen elpendített nyilat lõttem el. A vesszõ gyorsan suhant a fû fölött, mint egy fecske és keményen szügyön találta a bakot. Ujjongva hallottam a becsapódást. A szarvas megugrott, vagy 30 yardot eliramodott, megingott, hátrahajtotta a fejét és hátsó lábai összerogytak. Mozdulatlanul álltam, mint egy fatörzs. Látva, hogy lerogyott gyorsan elõre rohantam és majd negyvenyardos futásom közben egy újabb vesszõvel szíven lõttem. Azonnal kimúlt. Az öröm és a szánalom ellentétes érzései viharzottak át szívemen, gyengének éreztem magam, de zsákmányomhoz rohantam és fejét térdemre helyezve Robin Hood nevében birtokba vettem. Mikor alaposan megvizsgáltam, láttam, hogy a második vesszõm a szívkamrán hatolt át és behatolva a mellüregbe a túloldali elsõ lábban akadt meg. Az elsõ vesszõ teljesen keresztülment a mellüregen, megsértette az aortát és a másik oldalon elrepült. Ott feküdt mélyen a talajba fúródva 20 yardnyira a kilövés helyétõl. Mikor a szarvast kizsigereltük, egy tölgyfa árnyékában kihûtöttük és a hûvös alkonyatban hazavittük, könnyû teher volt a repesõ szívnek. Egy vadász törekvéseinek beteljesülése. A legfinomabb szarvas gerincet akkor ettem életemben. A hóban való csapázásban és kopózásban kevés tapasztalatunk volt, de kétségtelen, hogy az utóbbinak csodálatos eredménye van, különösen bozótos terepen. Jobban szerettük a csendes vadászatot. Amint a nyalatóknál feküdtünk kitûnõen tanulmányozhattuk az állatok életét. Az indián módszerekbõl is sokat tanultunk, de a lest nem tartottuk vonzó sportnak. Szarvasra inkább húsért, mint a trófeáért vadásztunk, és a legtöbbet úgy lõttük, hogy medve és puma vadászatainkon volt szükség rájuk, mint élelemre. Egyszer egy puma csapán, amint a kutyák a meredek lejtõn rohantak le elõttem, a szakadék szélén felugrattak egy jó bakot. Az ösvény mindkét oldalán igen sûrû és magas bozót volt, a bak nem tudott abba bevágtatni és így kénytelen volt felém rohanni az ösvényen. Mikor a bak 20 yardnyira ért, hirtelen megfeszítettem íjamat és szügyön lõttem. Egy oldalugrással sikerült neki a sûrûbe törni és szem elõl tévesztettem. A kutyáknak nem volt szabad szarvas nyomot követni, de mivel látták hogy rálõttem, szörnyû izgalommal utána rohantak. Belefújtam a kürtömbe és visszahívva jól összeszidtam õket. Azonban attól félve, hogy a bak elveszhet, lementem a ranchra, ami kb. 2 mérföldnyire volt, hogy Jaspert és kutyáját Splintert elhozzam. Splinter egy közönséges kis korcs volt, eredetileg a városból jött és minden bizonnyal reménytelenül civilizált volt. Jasper azonban felfedezett benne némi szunnyadó tehetséget, és sebzett szarvasok csapázására tanította. Semmi más szimatra rá sem hederített, csak a szarvas vérre. Egy ló hátsó lábával való véletlen összeütközés eredményeképpen egyik szemére nem látott és egyik fülére nem hallott. Azonban ezen fogyatékosságok által okozott erõs féloldalisága dacára utolérhetetlen volt sebzett szarvas utáni véreb munkában. Jasper tehát jött, Splinterrel a sarkában. Azon a ponton, ahol a bak elugrott az ösvényrõl, megszagoltattuk a kutyával a vért. Alapos, de nem izgatott vizsgálódás után a kutya elindult a bozótba. Idõnként a hátsó lábaira állt, úgy szaglászta a sûrût, azután ment tovább. Közben ráléptem egy csörgõkígyóra és sietõs helyzetváltoztatás után igyekeztem elintézni a kígyót. Éppen befejeztem az érdemes cselekedetet, mire Jasper és Splinter eltûntek a szemem elõl. Így leültem és vártam. Negyed óra múlva távoli fütyülést hallottam. Követtem Jasper jelét és leereszkedtem a szakadékos patakhoz, azután mentem egy darabig az egyik oldalágon és egyszer csak magam elõtt láttam mind a hármat: Jaspert, Splintert és a bakot. Ez csaknem egy teljes kört írt le, nem egészen fél mérföld átmérõvel és alig 100 yardra a kiinduló ponttól kimúlt. Nyílvesszõm nagyon romboló sebet ejtett benne: átjárta a tüdejét és a nagy aortát és az volt a csodálatos, hogy ilyen borzalmas sebesüléssel olyan messzire tudott menni. Az volt a véleményünk, hogy ha saját kutyáim utána rohanva meg nem ijesztik, sokkal közelebb lefeküdt volna. Igaz ugyan, hogy a szarvas vadászat célja az, hogy szarvashoz jussunk, mégis az is öröm szokott lenni, amikor elhibázzuk. Soha nem lõttünk a legszebb öreg bakokra megszámlálhatatlan ágú agancsuk miatt. Egy este alkonyatkor a bíborszínû árnyak közül kilépett a legpompásabb bika, amit valaha láttam. Nemes tartása, fenséges sörénye volt. Egy fûvel borított hegyoldalon állt tõlem mintegy 150 yardnyira egész oldalát mutatva. Puskával a leggyámoltalanabb kocavadász is feldönthette volna. Valóban úgy nézett ki, mint a királyi szarvas a képeken. Mi ketten voltunk és egy kicsiny aljnövényzet fedett bennünket. Megfeszítettük íjainkat, elengedtük vesszõinket és azok repültek. A nyílvesszõ repülése gyönyörû látvány. Kecsessége harmónia és tökéletes geometria egy személyben. Rövidet lõttünk, a szarvas épp csak rájuk nézett. Újra megfeszítettük az íjakat és újra lõttünk. Ezúttal nyilaink éppen a hasa alatt fúródtak be a földbe. Néhány lépést elõrefutott, azután megállt, hogy megnézzen bennünket. Lassan egy harmadik vesszõért nyúltunk, lassan feltettük és lõttünk. Elrepültek zúgva a levegõben. Egyik szügyének laza bõrén ment keresztül és elrepült, a másik a nyakát karcolta meg. Nagy ugrással az erdõbe kanyarodott és mi áldásainkat küldtük utána. Sebei csupán karcolások voltak. Felszedtük nyilainkat és hazamentünk a táborba, szalonnát vacsorázni teljesen boldogan. A nyílvesszõ okozta seb lehet semmiség, mint a fent elmondott esetben, vagy pedig meglepõen halálos, mint azt Arthur Young alábbi esete mutatja. Mikor egyszer szarvasra cserkészett, az megriadt tõle és elrohant egy bokros tölgy mögött. Young látta, hogy már-már elveszti zsákmányát és majdnem bizonytalanul odalõtt egy mozgó alakra. Azt hitte, hogy hibázott és vesszõje keresésére indult. Meg is találta. Jól végig karcolta a földet és mélyen belefúródott. Mikor felvette, észrevette, hogy nedves, de mivel ezt megmagyarázni nem tudta, az egészet figyelmen kívül hagyta. Másnap, amikor Comptonnal arra jártak vadászni, megtalálták a szarvast a rálövés helyétõl 150 yardnyira. Elrohant, összeesett, vérzett, felkelt, újra lerogyott és ott belsõ vérzés következtében ki is múlt. A nyílvesszõ a lapockája mögött csapott be, keresztülment a tüdején és az álkapcsa alatt jött ki. Mindezek után még yardokat repült tovább, mélyen a földbe vágódott és csak alig volt nedves. Más alkalommal, amikor egyedül vadásztam kaguárra, egy kutyával, egy mély szakadékban váratlanul egy bakkal és egy ünõvel találkoztam. Nyílt szezon volt és a táborba hús kellett. Gondosan megbecsültem a távolságot és oldalba lõttem a bakot. Életemben elõször hallottam felnõtt szarvast sírni. Önkéntelen felkiáltást hallatott, és mert nem tudta honnan jött a veszély állva maradt. Kutyám feljebb dolgozott a canyonban és mikor meghallotta a szarvas fájdalmas hangját, mint egy fúria rohant a bakra és a földre rántotta. Vad küzdelem fejlõdött ki, a kutya a bak torkának esett, míg végül a bak kitépte magát a kutya szájából és elrohant. Részben, mert sok szarvas csapa keresztezte egymást, részben, mert kutyám nem szarvasra volt tanítva, éjjel lett és mégsem találtuk meg. Csak másnap akadtunk rá, de semmi hasznát nem vettük, mert a kaguárok igen kevés húst hagytak a csontokon. Az egész képbõl még most is elõttem van, hogy a kutyám milyen vérszomjas kegyetlenséggel küzdött. El sem tudom képzelni, ha nem látom, hogy a mi kályha melletti kedvencünk ilyen szörnyû elszántsággal tudjon harcolni. Nagy szerencse, hogy vadászataimon segítõkész engedelmes kísérõm, nem pedig üldözõm. Milyen gyorsan igazodik a kutya az íjhoz! Elõször kissé fél tõle, mert azt hiszi, hogy egy hosszú bot. De hamarosan megtanulja, hogy mirõl van szó és nem várja a puska durranását, hanem az íj pendülését és a vesszõ zizegését, ez elég jel neki ahhoz, hogy akcióba lendüljön. Némelyik kutya még arra is hajlandóságot mutatott, hogy a nyílvesszõket apportírozza. A legpompásabb egyensúly: a kutya az õ bámulatos orrával és fáradhatatlan lábaival, az ember az eszével, a kürt, az íj és a nyíl. Mi, akik így vadásztunk, felhágtunk a magas hegycsúcsokra, jártuk az erdei ösvényeket, belélegeztük a varázslatos levegõt és láttuk a végtelen hosszú hegyláncokat, amelyek az istenek áldott ajándékai. Összesen mintegy harminc szarvast lõttünk íjjal. Ezeknek nagyobb részét Will Compton lõtte, míg Young és én kevésbé voltunk eredményesek. Dacára a végtelen sajnálatnak, amit az ilyen gyönyörû állat iránt érzünk, mikor elejtjük, mégis nagy öröm hazavinni a táborba egy szarvast vagy lógni hagyni egy faágon a hûvös árnyékban, jeges forrás közelében, hogy szépen kihûljön. A tábortûzön pompás szarvas szeleteket sütünk és mikor jó étvággyal elfogyasztottuk, ott maradunk az elhamvadó tûz mellett és felnézünk a felettünk ragyogó csillagokra. A nagy Orion minden dicsõségével fénylik és a vadászok holdja, mint aranykorong kel fel és bevilágítja az égboltot. Kábultan a boldogságtól befészkeljük magunkat hálózsákjainkba, ahol az illatos lombágyon elszenderedve örök vadászatokról álmodunk.

XII. Medve vadászat

Medvét íjjal lõni igazán nagyon régi mulatság, annyira régi, hogy régiségben legközelebb áll ahhoz a korhoz, amikor még bunkós bottal verték agyon õket. Azonban mégis oly messze a régmúltba tûnt el, hogy csaknem mitikusnak látszik. A medvét idõtlen idõk óta veszedelmes vadnak tartják. Kétségkívül európai õseinknek a barlangi medvével vívott harcai mélyen bevésõdtek az emberiség emlékezetébe. Az amerikai indiánok a régmúltban szintén primitív fegyvereikkel öldösték a medvét, de legutóbb már õk sem ezt a módot követték és így elfeledett mûvészetté vált. A Yana-indiánok medvevadász módszerét már leírtam, õk mindig arra törekedtek, hogy egy nyílvesszõt a medve nyitott szájába lõjenek. Ishi azt mondta, hogy az így kiömlõ vér ölte meg a medvéket. De midõn a medve koponyákat megvizsgáltam, azt vettem észre, hogy az agyvelõ a koponya szájfelõli részén van a legvékonyabb csontréteggel védve és így az ide lõtt nyílvesszõ végzetes. A nyílvesszõk nehezen tudnák átütni a medvekoponya homlokcsontjait, de szájpadláson át nem nehéz az agyvelõbe hatolni. Mindenesetre a yanák ide irányították lövéseiket. Ishi leírásából jól tudjuk, hogy elég idõt vett igénybe mire egy medvével végeztek. Úgy látszik, minden indiánnak igen nagy a respektusa a grizzly medve, a hegyek hatalmas állata iránt és kitérnek útjából. A fekete medve ugyanaz az állat, akár barna, akár fahéj színû, mert ezek csak színváltozatai ugyanannak a fajnak, de anatómiai felépítésükben és szokásaikban lényeges eltérés nincs. Az amerikai fekete medvének a hazája valamikor kiterjedt az USA és Canada egész területére. Újabban azonban a keleti, vagyis a sûrûbben lakott részeken nagyon megritkult az állomány, mégis furcsán hangzik, hogy egyedül Pennsylvaniában 465 fekete medvét lõttek 1920-ban. A nyugati hegyekben elég gyakran lehet találkozni vele, és ha nem provokálják nem támad. A modern tûzfegyverek korában nem mondhatjuk, hogy veszélyes kaland lenne a vele való találkozás. Csak ha megsebesült, megijedt, vagy ha bocsait hiszi veszélyben, akkor támad. A medve az összes többi vadállattal együtt, mióta megismerkedett a puskaporral, megtanulta, hogy az embertõl félnie kell. Azelõtt sokkal egyenlõbbnek látta a játékot és ritkán kerülte ki a találkozást, sõt szívesen elébe is ment. A medve különös keveréke a kíváncsi komédiásnak, a ravaszságnak és a vad kegyetlenségnek. Kevésbé veszélyes találkozásoknál és tolvajlásaival némi vidámságot lop erdei midennapjainkba. Mikor egyszer Wyomingban vadásztunk, egyik éjjel amint táborunkhoz közeledtünk, észrevettük, hogy egy fiatal fekete medve az éléskamránkat fosztogatja. Éppen egy sonkacsont volt a szájában mikor odaértünk. Gyorsan egy tompa hegyû vesszõt tettem fel az íjamra és 60 yardról odalõttem neki. Nem akartam megölni, csak figyelmeztetni. A nyílvesszõ gyorsan repült és jókora puffanással vágódott az oldalához. A medve egy mordulással oldalt ugrott és a csontot elejtve az erdõbe menekült. Ijedt menekülése meglehetõsen komikus volt. Menekülését néhány riasztólövéssel még meggyorsítottuk. Soha többé nem látogatott meg bennünket. Egy alkalommal, mikor egy másik társasággal vadásztam, táborunkat ugyancsak rendszeresen bosszantotta egy medve éjjeli torkoskodó látogatásaival. Vezetõnk egy praktikus tréfát eszelt ki a tányértalpú koma elriasztására. Egy jókora szalonnát odakötött a hálózsákjához egy darab dróttal. Éjféltájban valamennyien arra ébredtünk, hogy ember és hálózsák nagy lármával eltûnik a lejtõn és a patak mederben áll meg. Mikor a medve észrevette, hogy ember van a hálózsákban, hangos zsákmányát elengedve nagy méltatlankodással elhagyta a színteret. Az ilyenféle medvehistóriák miatt némelyek azt hiszik, hogy a medvéket házi kedvencekként tarthatjuk és megbízható társakat nevelhetünk belõlük. Ezeket a hiedelmeket többnyire szentimentális hajlamú "természetbarátok" terjesztik. Gyanútlan hallgatóikban az a tévhit alakulhat ki, hogy a vadállatoknak nem kell más, mint nyájasság és szeretõ gondoskodás, és az ember kebelbarátaivá válnak. Az ilyen álbölcsellõk, ha a gyakorlatban is keresztül akarják vinni elképzelésüket, meglátják hogy milyen végzetes tévedésnek estek áldozatul. Az ember és a vadállatok közötti harc még ma is tart, és ez mindaddig így lesz, míg minden állatot ki nem irtanak, vagy elkerített helyen részben háziasítanak. Azonban még a házi szarvasmarha is nagyon veszedelmessé válhat, ha engedik elvadulni. Az embertõl való félelme kétségbeesett védekezésre kényszeríti, ha sarokba szorítják. A fekete medve ölt, és ölni is fog, ha megszorítják. Bár fõleg növényevõ, azért néha vadászik is. Fiatal szarvasokat, mormotákat, földimókusokat, juhot és szarvasmarhát is zsákmányol. Azokon a vidékeken, ahol a medvék rászoktak a húsra nagy kárt tehetnek a nyájakban. Vadászatainkon többször találkoztunk széttépett juhok maradványaival. Minden rancher tudna mesélni a fekete medve rablásairól. Oregonban és Észak-Kaliforniában sokan abból élnek, hogy kutyák segítségével medvékre vadásznak. Az elejtett medvék bõrét és húsát a városi piacokon értékesítik. A medvevadászat kemény sport, és csak a legedzettebbeknek, legtapasztaltabbaknak lehet reményük a sikerre. Õsz végén és tél elején a medvék nagyon kövérek, ilyenkor értékük is nagyobb. Mikor a földimókusok, fürjek és üreginyulak vadászatában kellõ tapasztalatot szereztünk, és már nemes szarvast is lõttünk, arra vágytunk, hogy medvét is ejtsünk íjjal és nyíllal. Ezért Tom Murphy-hez egy csodálatos Humboldt Country-beli vadászhoz fordultunk levelünkkel, hogy megtanulhassuk tõle a medvevadászat fortélyait. Tom-nak megtetszett az íjas vadászat ötlete, és meghívott bennünket néhány téli kirándulására. 1918 novemberében megérkeztünk a kis Blocksburg községbe, amelynek szélén volt Murphy ranchje. Normális körülmények között Tom fakitermelésbõl, marhatenyésztésbõl és gabonatermesztésbõl él. Télen hivatásszerûen és kedvtelésbõl medvékre, tavaszi vetés után coyote-okra vadászik kutyákkal és jó jövedelemre tesz szert ebbõl is. Murphy csendes beszédû 45 éves ember. Intelligens, nõs és két lánya van. Nagyon meglepett, hogy a híres medveölõt ennyire kellemes és nyájas embernek ismertem meg. Azonnal összehozott bennünket valami. Érdekes megfigyelést tettem: A nagy vadászatainkon megismert vezetõink mind szerény, szelíd beszédû emberek voltak, akik nem ittak és nem dohányoztak. Arthur Young és én mentünk ki. Mindegyikünk két íjat és két tucat nyílvesszõt vitt magával. Ugyancsak magunkkal vittük zeneszerszámainkat is, mert nem csak vadászni szoktunk, hanem csendes estéken a tábortûz mellett zenélni is. Young végzett hegedûs, és olyan hegedût és vonót konstruált, hogy takarójába becsavarva könnyen magával tudja vinni bárhová. Saját instrumentumom egy olasz mandolin volt, amit úgy megkisebbítettem, hogy teste egy 3x3 hüvelykes doboz lett. Ezt én is takaróba csavarva utaztatom. Tábori moszkitónak hívjuk. Young kiváló mester, zenei virtuóz és így igen sok szép dalt játszottunk csak úgy hallás után. A tábortûz világánál ennek a zenének igen kellemes hatása van. Mindezekkel annyira megnyertük a Murphy családot, hogy Tom alig várta lövészeti tudományunk bemutatását. Ugyan hallotta már tõlünk, hogy szarvast lõttünk, de abban kételkedett, hogy nyilaink képesek volnának a medvét is leteríteni. Így az elsõ teendõje volt, hogy megérkezésünk után hamarosan elõvett egy régi, kiszáradt medvebõrt, felakasztotta a corral egyik rúdjára és arra kért, lõjek rá. Ez jó kísérlet volt, mert a bunda egykori tulajdonosa igencsak szeretett tartós ruhában járni, mivel ez a száraz irha fél hüvelyk vastag volt és olyan kemény, mint a talpbõr. 30 yard távolságról megfeszítettem íjamat és célba vettem a nyakat, mert ez a legvastagabb rész. A vesszõ fele hosszúságban keresztülment rajta és beleállt az egyik mancsba is, ami mögötte lógott. Tom kinyitotta a szemét és mosolygott. "Ez meg fogja tenni" - mondta." Ha ennyirõl így fog lõni, az elég lesz. Holnap reggel kimegyünk, de azért az öreg Winchestert is kiviszem, csak éppen a kutyák kedvéért." A kutyák voltak Tom kedvencei. Öt kutyája volt. A két legjobbat Baldynak és Buttonnak hívták és kiváló kentucky-i mosómedvés kutyák voltak. Minden bizonnyal az angol rókakopónak a leszármazottai, némi véreb és terrier beütéssel. Már negyven éve tenyésztették a családban. Tom nagyon büszke volt kutyáira. Úgy tanította az egész "pack"-ot, hogy más szimattal, mint a medvével és a pumáéval ne is törõdjenek. Arra is vigyázott, hogy senki hozzájuk ne nyúljon. Mikor nem vadásztak, akkor láncra kötve tartotta õket, melyek erõs kifeszített drótokon ide-oda futhattak. Fõtt, zúzott búzát, nyers almát és medvehúst kaptak csontokkal. Soha nem kóstoltak szarvas, vagy marhahúst. Sosem láttam intelligensebb és jobb kondícióban lévõ kutyákat. Ugyanazzal a törzzsel vadászott fiú kora óta és az õ származási vonalukat sokkal fontosabbnak tartotta mint a Murphy-családét. Az utóbbi harminc évben tíz-húsz medvét is elejtett telenként. Tom házánál laktunk és úgy döntöttünk, hogy másnap reggel kilovagolunk a medve tanyákhoz. Vacsorára medve szeleteket kaptunk és medvezsírral sütött diós süteményt. Az íjainkat is medvezsírral kentük be, cipõinket pedig medvezsír és gyanta keverékével. Így azután úgy éreztük, hogy kellõképpen felkészültünk a medvevadászatra. Gyönyörû estét töltöttünk a családdal a kandalló elõtt, ahol szép muzsikánkkal szórakoztattuk magunkat. Hamar lefeküdtünk a másnapi korai indulásra való tekintettel. Négy órakor Tom elkezdte a sürgést-forgást, megrakta a tüzet, enni adott a lovaknak. Egy óra múlva, miután megreggeliztünk mi is indulásra készen álltunk. Kevés hó esett a hegyekben, a levegõ csípõs volt, és a hold éppen akkor süllyedt le a völgy ködében. Az ilyen korai órák a természetben idegenek nekünk, mert már messze élünk a vadontól. Nyeregbe szálltunk és elindultunk. Menetközben lovaink látták az ösvény, amit mi lóhátról már nem tudtunk szemmel tartani. Így utaztunk a sötétben majdnem tíz mérföldet. Fel a völgyben, fel a hegylábakra, a Windy Cap-on keresztül, a Sheep Corral mellett, keresztül a vízválasztón, a Little Van River felé. Ezalatt a kutyák mellettünk poroszkáltak, szimatolva meg-meg állva a sötétben. Tom a kutyák viselkedésébõl látja mire gondolnak. "Ez itt coyote csapa", mondja éppen most kereszteztek egy szarvas nyomot, de nem sokat fognak vele törõdni. Viselkedésük nyugodt és fegyelmezett. Virradat elõtt egy fenyõkkel fedett hegyoldalhoz értünk. A kutyák izgatottá váltak. Ez már a medvék birodalma volt. Itt járnak át a canyonon a túlsó oldalon lévõ fiatal tölgyesbe, ahol a lehullott makk várja õket, hogy hosszú téli álmukra felhízzanak. Itt van egy "medvefa". Kicsiny fenyõ, össze-vissza kapart kéreggel, amihez számtalan medve dörzsölte oda magát. Tom elengedte a kutyákat, hogy szimatot keressenek. Mohón hozzá is fogtak és hamarosan meghallottuk ugatásukat amint egy hideg csapát követtek. Tom érdeklõdni kezdett, de csakhamar a fejét rázta. Az éjjeli hó és a késõbb szitáló esõ elrontották a szimatot. Leszálltunk, megkötöttük lovainkat és gyalog követtük a kis falka általános irányát. Hallótávolságon belül kell tartani õket, hogy ha meleg nyomra akadnak, követhessük õket. Vigyázni kell, mert ha egyszer nyomon vannak, akkor nem tágítanak, még a másik államba is átmennek. Ezért, ha erõs a szél és a fák zúgása nagyon hangos, Tom nem is engedi el õket. Várakozásteli percek. A kutyák távoli ugatása, a hideg szürke árnyékok és annak tudata, hogy bármelyik pillanatban keresztül rohanhat egy medve az aljnövényzeten a kutyák által üldözve és pont oda jöhet, ahol mi állunk, az izgalom legmagasabb fokán tart minket. Nem félelem ez, hanem hideg felajzottság. Mindenesetre örültem, amikor a napfelkeltét láttam. Ebbõl a hajtásból azonban semmi sem jött ki. Átdolgoztuk az egész szakadékos terepet és a patakmedret, átlovagoltunk a hozzá csatlakozó hegygerinceken és canyonokon. Rá is akadtunk több helyen hideg csapára, tehát megbizonyosodhattunk róla, hogy itt tényleg vannak medvék. Végülis mintegy tíz óra tájban Murphy elhatározta, hogy aznapra feladja a vadászatot, mert az elõzõ éjszakai idõjárás, a nap felszívó ereje és a késõ délelõtti óra mind azt jelzi, ma már nem számíthatunk sikerre. Visszalovagoltunk, a kutyák kissé megviselt lábakkal követtek minket, mivel jó néhány mérföldet megtettek keresés közben. Tomnak voltak a kutyái részére olyan cipõi, amiket akkor szokott rájuk adni, amikor a szezon elején lesántultak. Késõbb talpaik meg szoktak keményedni és már nem igényelték a védelmet. Ezen a napon üres kézzel tértünk haza. A következõ napon pihentünk, mivel egész nap esett az esõ. Másnap újra megpróbáltunk vadászni, de eredmény nélkül, mivel a meleg csapát nem találtuk meg. Tom elcsüggedt, mert ritkaság volt nála, hogy medve nélkül térjen haza. Erõsen hitte, hogy az íjak hozzák ránk a rossz szerencsét. Így újra pihentettük a kutyákat és vártuk, hogy a szerencse felénk forduljon. A medvevadászatok közötti idõt Young és én üreginyúl vadászattal töltöttük. Egyszer mikor a patak parton pisztrángoztunk, Young megpillantott egy vadrécetojót amint a víz alá bukott. Amint feljött meglõtte egy nyíllal és máris másik vesszõt tett fel, hogy azzal is célba vegye, amikor a gácsér tûnt fel. Young odalõtt. A nyílvesszõ átfúrta a gácsér szárnyait és pontosan a tojó mellé esett. Összeszedte õket és hazavittük, hogy a vacsorát változatosabbá tegyük. Ezek a történetek estek meg velünk, és nagyon jól éreztük magunkat. Az estéket a kandalló elõtt töltöttük, muzsikáltunk, én bûvészmutatványokkal szórakoztattam a társaságot, ami elég nagy volt, hogy meglássa az idegeneket, akik íjjal akarnak medvét lõni. Mikor látták a sok pénz- és kártyatrükköt, a titokzatos eltüntetéseket, a kalapból elõvarázsolt káposztafejeket, már csaknem készek voltak elhinni, hogy nyilainkkal tényleg el tudjuk ejteni a medvét. Miután Tom kutyái rendbejöttek az elõzõ vadászaton szerzet sántaságukból, egy csípõs fagyos reggelen újra elindultunk a sziporkázó csillagokkal kirakott égbolt alatt. Ezúttal biztosak voltunk szerencsénk jobbra fordulásában, illetve Mrs. Murphy szinte a "csontjaiban érezte". Ez a reggeli lovaglás hûvös volt, de nagyon szép. A hóval teli fenyõágak néha ránk ejtettek egy-egy halom havat amint ellovagoltunk alattuk, az ágvégek ostorszerûen csapódtak lábainkhoz, a lovak gyorsan és biztos lábbal jártak alattunk, mi pedig arra gondoltunk, hogy milyen kalandok várnak ránk ma a hajnali derengésben. Ezúttal messze ellovagoltunk. Ha medvék bárhol is vannak, akkor a Mt. Lassie alatti Panther Canyonban biztosan találkozunk velük. Napkeltekor értük el a kiszemelt hegyhátat, ahol megkötöttük lovainkat és elõkészültünk a hegymászásra. A kutyákat is felkészítettük. Most csak három kutya volt velünk: Button, Baldy és Buck, a juhászkutya. Azonnal ráakadtak a hideg nyomra és körültáncolták, mély harangozó hangon ugatva. A lélegzetem izgatottabbá válik még ma is, ha rájuk gondolok. Murphy kiakasztotta a láncokat és a kutyák csakhamar lerohantak a szakadékos, meredek parton. Amint elhaladtak mellettünk, Tom medvenyomokat mutatott nekünk, az elsõket, amiket láttunk. Nem telt bele tíz perc és a kutyák teli torokkal ugattak és ebbõl már tudtuk, hogy végre meleg nyomra akadtak és kikergették a medvét rejtekhelyérõl. Ez volt a jel, hogy siessünk és mi kétségbeesett rohanásba kezdtünk, hegynek felfelé. Ezt a megerõltetõ terhelést csak a legtökéletesebb, egészséges fizikummal megáldott ember tudja elviselni. Az, aki nincs állandó tréningben, vagy képtelen megtenni ezt, vagy helyrehozhatatlanul károsítja szívét a nagy megerõltetéssel. De mi frissek voltunk és hozzá szoktunk az ilyen megerõltetésekhez. Ha elindultunk vadászbricseszeket húztunk fel, könnyû magas szárú cipõket, könnyû gyapotingeket és mást, mint az íjainkat, tegezeinket és vadászkéseinket, nem is vittünk magunkkal. Tom edzett hegymászó volt, erre született, és olyan lábai voltak, mint egy kecskének. Így rohantunk fel a hegyoldalon, rá a hegygerincre. A kutyák harsogó ugatása hívott bennünket. A menekülõ medve csörtetése, a kutyák ugató hada a lelkünket egy nagyon régi érzéssel árasztotta el. A vadászat õsi érzésével. Lihegve és az erõlködéstõl kipirultan rohantunk elõre. Láb, láb és még több levegõ, ezek voltak, amiket kívántunk. Tom megszokta a magasságot és szívós, Young fiatalabb és erõsebb, mint én. Amellett a csapkodó tegez, a széles íj és a fényképezõgép is kegyetlenül dobolt a hátamon, mégis velük tartottam. Összeforrva futottunk, én már beláttam, hogy tovább futnom fizikai lehetetlenség, amikor Tom felkiáltott: "Felzavarták a fára!" Soha jobbkor ezt nem mondhatta volna. Lassítottuk iramunkat, mert tudtuk, hogy a kutyák úgyis tartani tudják és vissza akartuk nyerni nyugodt lélegzésünket, tudva, hogy újabb akcióba fogunk kezdeni. Lassan felügettünk egy talajemelkedésre és egy magas fenyõfa oldalágán megláttuk a medvét. Nagyon nagynak és ijesztõnek látszott. A felkelõ nap arany sugarai rásütöttek a bundájára. Ez volt az elsõ medve, amit szabadon láttam, az elsõ medve anélkül, hogy közte és köztem vasrudak lettek volna. Különösen éreztem magam. A kutyák egy gomolyagban ugattak, hörögtek a fa tövénél, mintha azt is darabokra akarták volna tépni. A medve semmi szándékot nem mutatott a lejövetelre. Tom megmondta mit csináljunk, és mi segítettünk megfogni a kutyákat és kötéllel megkötni. Ezt azért tette, hogy ha a medve lejönne a fáról, mert nem találtuk el halálosan, akkor szörnyû küzdelem kezdõdne és õ nem akarta kockára tenni értékes kutyáit a mi kísérletezéseink miatt. Saját biztonságára ott volt a puskája, Young és én pedig azért, hogy az elkezdett kalandot befejezzük. A nem várt meglepetések és eshetõségek feszült izgalmában készültünk elsõ medvénk meglövésére. Körülbelül 30 yardnyira helyezkedtünk el a fa tövétõl. A medve mintegy 75 lábnyira volt felettünk. Felénk fordulva lefelé nézett és így egész mellét mutatta. Együtt feszítettük meg íjainkat és egy másodperc múlva egy emberként, egyszerre lõttünk. Együtt repült a két nyílvesszõ egymás mellett és együtt vágott bele a medve mellébe nem egészen hathüvelyknyire egymástól. Mint egy villanás úgy merültek el testében és teljesen eltûntek. A medve megfordult, hátra perdült és elkezdett lecsúszni a fáról. A fa kérgét szaggatva, majdnem esve jött lefelé, kéregdarabok zápora elõzte meg, mintha fazsindellyel töltött srapnelt lõttek volna oda. Tom ordított "Elhibázták, menjenek közelebb és lõjenek újra!" Arról az oldalról, ahol állt, nem láthatta találatainkat és különben is ahhoz volt szokva, hogy a golyóval meglõtt medvék lepottyannak a fáról. Nekünk semmi kedvünk nem volt közelebb menni a medvéhez, mert Tom megtanított rá, hogy nagy küzdelem lenne, ha a sebesült medve támadna. Mégis feltettünk egy vesszõt és mire a medve földet ért ott voltunk közel, hogy fogadjuk. Két csillogó nyílvesszõt eresztettünk bele a gyorsan zuhanó testbe. Mikor leért, a fa alacsonyabbik oldalára került, tõlünk távolabb és kereket oldott, le a canyonba. Erõsködtünk, hogy eltaláltuk és könyörögtünk Tomnak, hogy eressze el a kutyákat. Egy pillanatig habozott, aztán elengedte a vén Buckot. Ez rettentõ hevesen elõretört. Nem féltettük, mert ügyes, öreg ravasz pásztorkutya volt és tudott vigyázni magára, hogy baj ne érje. Hamarosan hallottuk ugatását és Murphy szinte hitetetlenedve kiáltott fel: "Megint fán van!" Buttont és Baldyt azonnal elengedtük és újra megkezdtük a rohanást, hársfa sûrûségeken keresztül, sziklás lejtõkön le, fákkal benõtt canyonon át. Sokkal hamarabb értünk medvénkhez, mintsem gondoltuk volna. Egy kis tölgyfára mászott fel és egy himbálódzó oldalágon kapaszkodott. Jól láttuk, hogy nagyon keservesen vett lélegzetet és nagyon betegnek látszott. Szúrósan nézte az ugató és ugráló kutyákat. Young és én közelebb mentünk és pontosan belelõttünk a himbálózó testbe. Nyilaink, mint egy varázslat szaladtak bele. Egyik, amelyik a lapockájába fúródott, megállt. Dühösen harapta ketté, de éppen akkor érte Young vesszõje, borzalmas erõvel a szeme felett. Tartása meggyöngült, hátra csúszott, leesett a hajlékony ágról és elkezdett lefelé gurulni a szakadékba. A kutyák azonnal rajta voltak és dühödten tépték a bundáját. De már mire a patak medrébe legurult kimúlt. Lemásztunk, alaposan megnéztük és azután Young és én kezet ráztunk elsõ medvénk fölött. Azután lefényképeztük. Tom felbontotta az állatot és nem gyõzött kifejezést adni meglepetésének látván a rombolást, melyet nyilaink a medve mell és hasüregében végeztek. Belátta, hogy már két elsõ lövésünk is halálos volt, és ha békén hagytuk volna a medvét nem lett volna szükség újabb lövéseinkre. Mivel azonban ez az elsõ medvénk volt, biztosra kellett mennünk az ölésben. Azután Tom a májat és a tüdõt a várakozó kutyáknak adta mintegy jutalmul, és letisztította a tetemet, hogy el tudjuk vinni. A gyomor tele volt makkliszttel, tisztával és édessel akár egy zacskó rozsliszt. Murphy otthagyott bennünket, hogy a medvét cipeljük fel a fenyõfákkal borított platóra, õ meg elment 3-4 mérföldnyire lévõ lovainkért. Fél óra múlva fenn volt medvénk a meredek parton és végre megpihenhettünk. Itt fogyasztottuk el zsebünkben lévõ ebédünket is. Amint ott ültünk nyugodtan ebédelve, egyszer csak megpillantottunk egy jókora medvét mintegy 40 yardnyira. Az én tegezemben már csak egy nyíl maradt, Youngnak kettõ vesszõje volt, de azok is töröttek, a többi elveszett. Így azután óvakodtunk attól, hogy a medvét inzultáljuk, aki meglátva minket eltûnt a bozótban. Erre a napra már mindenképpen elég medvénk volt. Tom megérkezett és az egyik lóra felkötöttük a medvénket. Általában a ló nagyon fél a medvétõl és igen nehéz ezen segíteni, de Tom lovai már rég hozzászoktak. Érdekelt minket, hogyan köti hozzá az állatot a lovagló nyereghez. Elsõ és hátsó lábait összekötötte a ló hasa alatt, azután a nyakát és farát húzta meg feszesen egy kötéllel. Így a medve szorosan és biztosan feküdt a nyergen keresztül és hazáig nem kellett igazítani rajta. A felnõtt fekete medvék súlya 100-250 font között váltakozik. Ez a példány, amikor a fán megpillantottuk szörnyûségesnek látszott, mikor megmértük, csak 200 fontot nyomott. Nekünk azért elég nagy volt és nem tudtunk volna várni, míg nehezebb lesz. Nem a mi hibánk, hogy csak 3-4 éves volt és úgy éreztük, hogy bármily vén lett volna a legény, mi éppen úgy legyõzzük. Mindenesetre a világ legrettenthetetlenebb medvevadászai közé kezdtük magunkat számítani és nagy diadallal tértünk vissza a ranchra.

Másnap otthagytuk Blocksburgot és meleg búcsúval váltunk el a Murphy családtól. A medvét vitorlavászonba csavarva vittük magunkkal, hogy húsát szétosszuk városbeli barátaink között. Szép selymes bundája most tátott szájjal fekszik a Young család szalonjában, hogy kisgyerekeket ijesztgessen, és hogy szórakozott felnõttek megbotoljanak benne. Ezen medvénk óta sokat találkoztunk hasonló tányértalpúakkal. Egyszer mikor a hegyek között pumára vadásztunk, egy medve által nemrég megölt angórakecske tetemére akadtunk. A talaj tele volt a nyomaival. A kutyákat nyomra tettük és azok nagy ugatással azonnal el is indultak. Íjainkat készen tartva, tegezünket oldalunkhoz szorítva hang után rohantunk a csaholás irányába, mint a vad indiánok. Alig tíz perces futás után egy tisztásra értünk, ahol egy nagy fán megláttunk egy jókora barna medvét amint dühösen szemléli az alatta ugató kutyákat. Akkoriban már túl voltunk azon, hogy mérlegeljük a medvevadászat esetleges kimenetelét és így hûvös nyugalommal készültünk fel sorsának megpecsételésére. Sõt, megbeszéltük megöljük-e? Ugyanis nem medve, hanem pumavadászaton voltunk. Ez a legény azonban goromba fráter volt, aki sok birkát és kecskét elhurcolt. Friss csapájával sokszor letérítette kutyáinkat a puma csapájáról és így jogosnak láttuk, hogy leszámoljunk vele. Ezért azután a húrra rátettünk egy-egy széles hegyû nyílvesszõt, megfeszítettük íjainkat és mellbe lõttük. A medve, mintha hátba ütötték volna, felágaskodott és ledobta magát a fatörzsrõl. Amint földet ért, egyik kutyánk belekapaszkodott a hátsó lábába és így haladtak el mellettünk. A medve a vicsorgó halálként rajta lógó kutyával. A többi kutya õrjöngve ment utánuk és mi is beszálltunk az üldözésbe. Ezúttal legázolt bokrok jelezték a medve útját. Fejvesztve tört keresztül az erdõn, tekintet nélkül az akadályokra. Az útjában álló kis fák semmit sem jelentettek neki, keresztülrohant rajtuk, ha pedig öregek és szárazak voltak, akkor eltörtek. Az erdõ legsûrûbb részébe vette be magát. Elindulási helyétõl alig 300 yardnyira újra felgallyazott. Egy majdnem áthatolhatatlan fiatal cédrusosból hallatszott a kutyák ugatása. Belevetettem magam, íjam és tegezem vissza-visszatartottak. Young elakadt és így egyedül értem oda medvénkhez. Egy hatalmas tölgyre mászott fel és karmaival kapaszkodva tartotta magát a kérgén. Egészen aláfutottam és csak akkor vettem észre a helyzet veszélyességét. Vissza is hátráltam amennyire csak tudtam, egyidejûleg egy vesszõt téve fel a húrra. Körülnéztem Youngot keresve, de még mindig nem volt ott, így hát megfeszítettem íjamat és a medve szíve közelébe lõttem. Tartása meglazult és hanyatt esett nyaktövére a fától. Halálos sebek gyengítették, és ha támadni akart volna is, a harc nem tartott volna soká. De a kutyák azonnal rajta voltak. Megragadták elsõ és hátsó lábait és egy kisfa körül vonszolták. Minden erõfeszítése dacára is erõsen fogták, õ meg bõgött, mint egy elveszett borjú. A jelenet borzalmas volt, morgó kaffogó kutyák, összetört bokrok és a bõgõ medve rettenetes látványt nyújtottak. Úgy látszott, hogy nyilaink okozta fájdalom semmi, ahhoz képest, ahogy a kutyáinktól félt, és amikor menthetetlennek látta magát, erkölcsileg teljesen összetört. Hamarosan vége volt mindennek, alig egy perc telt el lezuhanása óta, mikor a kutyák is észrevették, hogy már kimúlt. Szegény Young is csak ekkorra tudta kiszabadítani magát és érkezett oda, mikor a medve már halott volt. Megnyúztuk, hogy tegezeket készítsünk bõrébõl, karmait leszedtük díszítésnek, néhány jóízû falatot vágtunk sonkájából és a maradékot a kutyáknak adtuk. A munka befejezése után a kutyákat azonnal meg kell jutalmazni, ettõl még szenvedélyesebb vadászok lesznek, növekszik hûségük és bátorságuk. A kutyákban van a legkifinomultabb vadászszellem az összes állat közül. A farkasok csapatszelleme, amivel közösen dolgoznak, az állatok életében megnyilvánuló közösségi szellemnek legmegdöbbentõbb jele. A közöttünk és kutyáink között lévõ bajtársiasság mindkét félnek a legkielégítõbb viszony. Történelem elõtti idõk óta élvezi a vadász ezt az elõnyt, amit a kutyák segítsége nyújt, és ami kettõjük kölcsönös érdekein és bizalmán nyugszik. Mindent összefoglalva, a medvevadászat egyike az élet legizgalmasabb élményeinek. Õsi primitív sport és ezért megmozgatja az emberi szív legöntudatalattibb érzéseit. A veszély érzete, a nagy testi erõfeszítés, a sötét, árnyékos erdõk és a csaknem kéztõl karomig vívott harc visszatérése egy olyan szunnyadó férfiasságot ébreszt fel, ami kiveszõben van a civilizáció elõretörése következtében. Azért mégis remélem, hogy mindig maradnak vadászni való medvék és erõtõl, ifjúságtól duzzadó kalandkeresõk, akik vadásznak rájuk.

XIII. Hegyi oroszlánok

A kuguár, párduc, hegyi oroszlán vagy puma nálunk a macskafélék legnagyobb képviselõje. A keleti államokban az elsõ telepesek minden erdõbõl jelentik ennek a kiszámíthatatlan bestiának a jelenlétét. A párduc - ahogy õk nevezték - hangja sokszor átjárja a sötét erdõket, sok szívet megdobogtatott és hallatára sok kisgyerek bújt szorosabban az anyjához. Közbe-közbe hírek keringtek arról, hogy itt is, ott is áldozatul esett valaki a puma lesbõl való támadásának. Akkoriban merészebb volt, mint mostanában. Ma már kevésbé bátor és sokkal óvatosabb. Már megtanulta az ember fegyvereinek meg növekedett hatóerejét. Indiánjaink tudták, hogy ha ütik visszaüt és az elõny az õ oldalán van. A végeket járó vadászok között már tradicionális ismeret, hogy a hegyi oroszlán csak nagyon ritkán támadta meg és ölte meg a medvét. Az embert ma is megtámadja, ha az éhség ráviszi és meg is tudja ölni, dacára a természettudósok ellenkezõ állításának. John Capen Adams /The Adventures of James Capen Adams of California by Theodore H. Hittel/ kalandjaiban leírt egy ilyen epizódot. A puma egy társára ugrott, megragadta hátul a nyakánál és lerántotta a földre. Vastag szarvasbõr gallérja mentette meg a haláltól és az, hogy Adams abban a pillanatban odarohant, ahogy meghallotta a segélykiáltását. Tudok egy esetrõl, amikor Kaliforniában a puma a fürdõzõ gyerekek közé ugrott és egy bátor, fiatal tanítónõ hõsiessége hajtotta csak el, bár õ maga belehalt a pumától kapott sebeibe. Miközben össze-vissza barangoltuk a nyugati államokat, sok tapasztalatot szereztünk errõl az állatról, míg mások, akik egész életüket pumás vidéken élték le, sohasem látták. De minden hegyi rancher legalábbis hallotta hajmeresztõ, csaknem emberi üvöltésüket a canyonok mélyérõl. Hasonló a hangja egy fájdalomtól gyötrõt nõ jajgatásához. Áthatóan és rezgõen cseng elõ az éjszaka homályából és az emberben ugyanolyan érzést kelt, mint a kisebb állatokban: a fenyegetõ veszély és a leskelõdõ halál érzését. A ragadozó állatok vadászati módszeréhez tartozik, hogy a félelmet is felhasználják zsákmányuk erejének gyengítésére, mielõtt megtámadják. Az állatvilágban minden pszichológiai jelenségnek megvan a maga haszna. Bújva, reszketve izmaikban ernyedten, a lelki megrázkódtatás határán könnyen legyõzhetõek vagyunk. A puma fõleg szarvashúson él, általában egy-két darabot zsákmányol hetente, de gyakran tapasztaljuk, hogy ez a gyilkos ragadozó 2-3 szarvast is megöl egy-egy éjszakai vadászatán. Nem szokott lesen feküdni a faágon, de gyakran szokott ott aludni. Lopakodva közelíti meg áldozatát, néhány óriási ugrással ráveti magát a szarvasra és ezzel a lendülettel le is dönti a földre. Mialatt karmaival és fogaival tartja magát, hátsó lábaival felhasítja az oldalát és azonnal bedugja fejét a hasüregbe, ahol a fõereket átharapva teleissza magát vérrel. Ezek olyan tények, amiket puma vadászoktól tanultunk. Az õ megfigyeléseik minden bizonnyal reálisak és pontosak. A puma 24 lábnál /7,3 m/ is messzebb tud ugrani és láttak már 18 láb magas szikláról egyetlen ugrással leugró állatot. Súlyuk 100-200 font között váltakozik, hosszúságuk 6-9 láb közötti. A bõrt ennél jobban ki lehet nyújtani, de mi az elejtett pumákon az orra hegyétõl a farka végéig mért értékrõl szólunk. Rövidtávon gyorsabb, mint az agár, nem egészen 5 másodpercre van szüksége 100 yardra. Némely megfigyelõ szerint a puma néma és szerintük a hajmeresztõ hangokat a hiúzok adják. Mindenesetre az elõzõ vélemény sokkal népszerûbb és gyakoribb, így ellensúlyozza ezt. Hosszú éveken át vadásztunk pumára és sajnos többször kutattunk nyomai után, mint találkoztunk volna vele. Nagyon óvatos állat. Csak az tudja meglátni, aki kutyával vadászik. Ott lehet a bozótban tõled 30 yardnyira is és mégsem veszed észre. Táborainkat kirabolták a pumák, lovainkat megölték, birkát és marhát hurcoltak el, puma nyomokat találtunk mindenütt, és mégis, hacsak csapdákkal fogságba ejtve vagy kutyák által fára kergetve nem, de máskülönben sosem találkoztunk vele. Mikor Moterey Countryban a Pico Blanco lábánál táboroztunk, egy pumát láttunk, amint a tavon keresztülugorva egy kisebb szarvas csapatot üldözött. Ugyan ezen a helyen néhány évvel késõbb a puma egy öreg kancának a nyakát törte ki úgy, hogy még a corral kerítése is kitörött. A kancával volt a csikaja is. Három évvel késõbb arra lovagoltam ezen a csikón. Amint elmentünk a fa mellett, amelyrõl az a hír járja, hogy a puma leugrott, és ahol még mindig látható a kitörött korlát, a csikóm megugrott és felágaskodott. Még mindig emlékezett az ott lejátszódott szörnyûségekre. Egy fél mérfölddel arrébb ismét puma nyomokat találtam. Éjjel a hegygerincen táboroztunk kutyáinkkal, abban a reményben, hogy a nagymacska megtisztel minket. Túl késõ volt ezen az estén a vadászatra, tehát pihenõre tértünk. Éjféltájban a kutyák nyüszítése ébresztett fel. A hold felé nézve két szarvas kecses körvonalát láttam, amint átugrottak az ezüstös tisztáson, hogy beleolvadjanak az éjszaka sötétjébe. Mivel ezután semmilyen hangot nem hallottunk, megnyugtattuk az izgatott kutyákat és aludni tértünk. Reggel a csapán megtaláltuk a puma nyomait. Több esze volt, hogy sem az emberi szimatot keresztezze és tudta azt is, hogy van ott még több szarvas is, így hagyta azt a kettõt elmenekülni. Mivel meleg volt és a kutyáink nem jó pumacsapázók voltak, ezt a pumát elvesztettük. A pumázó kutya specialista, akit semminek sem szabad letéríteni a felvett nyomról. A legjobb kutyák erre a célra a keresztezettek. A legjobb pumás kutya, amivel én valaha is találkoztam, egy német juhászkutya és egy airedale terrier keresztezése volt. Megvolt benne az elõbbi intelligenciája és az utóbbi bátorsága. Maga az airedale nem a legjobb csapázó, mert túlságosan temperamentumos. Elkezd egy pumacsapát, rátér egy szarvaséra és a végén kikapar egy földimókust. Ha egy másik kutya megtalálja a pumát, az airedale jó segítsége lesz neki. Egyszer egy airedale terriert elindítottunk egy puma nyomon, irtózatos iramban követtük és végül azt láttuk, hogy egy angórakecskét zavart fel a fára. Ahogy én tudom, ez a Pico Blancoi kuguár még mindig barangol az erdõkben. Egyszer egy canyon túlsó oldaláról láttuk. Szarvas nagyságú, de egészen alacsony cserszínû testnek látszott, lassan lopódzkodva tekintgetett jobbra - balra és úgy látszott, mintha a földön keresett volna valamit. Mintegy száz yardon át láttuk, amint egy nyílt hegyoldalon keresztül vonult. Ez a látvány vajmi kevéssé elégített ki bennünket, mert elõzõleg nyomait követve valamennyi kutyánkat elvesztettük. Fergussonnal voltunk visszatérõben egyik eredménytelenül végzõdött vadászatunkról. Két hátaslóval, egy málháslóval és öt kiváló pumás kutyával indultunk el. A Ventana hegyekhez vezetõ ösvényen nyomokat kereszteztünk, egy napig követtük õket, majd elvesztettük. De tudtuk, hogy egy nagy hím és egy fiatal nõstény járja a területet. Körzetüknek több mint 10 mérföldes sugara volt. Õk nagy utazók! A puma nyom jellegzetes. Általános körvonala kerek, 3-4 hüvelyk átmérõvel. A négy lábujj lenyomata félkörben van elhelyezve, köröm nyomok nélkül. Maga a talp eltéveszthetetlen. Három kiemelkedés van rajta, amelyek egymással párhuzamosak és elölrõl hátrafelé haladnak. Úgy néznek ki, mintha ujjaink végét nyomtuk volna egymás mellé a porba. Ezek a lenyomatok majdnem egyforma hosszúak és pontosan azonosítják a nagymacskaféléket. A puma nyomozásának második napjának reggelén kutyáink a Csörgõkígyó hegylánc gerincén lévõ sûrûben dolgoztak, mikor hirtelen felhangzott az ugatásuk. Testek csörtetése hallatszott a bozótból és a vadászat örült tempóban elkezdõdött. Fellovagoltunk egy kilátó pontra és onnan láttuk, amint kutyáink a canyon oldalán rohannak le egy elõttük száguldó sárga démon nyomában. Közvetlenül a sarkában voltak. Jobbra-balra cikáztak, amint idõtlen-idõk óta szokás a kutya-macska üldözéseknél. Az aljnövényzet olyan sûrû volt, hogy nem tudtuk õket követni, így megállítva lovainkat vártuk, hogy a kutyák fára zavarják a nagymacskát. Átkeltek a canyon fenekén, túlsó oldalán felhágtak egy szirtre, azután lejöttek és eltûntek egy patak mederben, ahol csakhamar hangjuk is elveszett. Körüllovagoltuk a domb egyik kiszögelését, ami a canyonban és a bozótban végzõdött. Innen néha hallottuk ugatásukat, de legalább egy mérföldnyire lehettek tõlünk. Nehéz helyzet volt. Legfeljebb egy mátyásmadár tudott volna lejutni a canyon aljába. Soha ilyen sûrû dzsungelt még nem láttam. Így tehát arra vártunk, hogy egyszer csak mégis meghalljuk a kutyák dühödt csaholását, ami a fára zavart pumának szól, de minden elcsendesedett. Az este közeledtével megettük vacsoránkat, ezután felmentünk a tetõre és belefújtunk kürtjeinkbe. A kürtök vibráló hangja az egyik hegycsúcstól a másikig visszhangzott, majd visszatért hozzánk. Messzi lentrõl, ahol egy bíborszínû mogyoróbokor sûrûség függött a mély szakadék felett, halkan megszólaltak kutyáink. Hangjukban benne volt a hû kutya felelete az õ urának és barátjának. Azt mondták: "Megvan, megvan, gyertek!". Újra belefújtunk kürtjeinkbe. A manók országának figyelmeztetése újra meg újra visszatért és ezzel együtt jött a hûséges kutyák hívása: "Itt vagyunk, gyertek. Ez szánalmas kötelezettség volt. Nem akadt volna épeszû ember, aki a leszálló éjben lemerészkedett volna egy ilyen áthatolhatatlan, tüskés bozóttal fedett szakadékba. Tehát nagy jelzõtüzet gyújtottunk, és vártuk a hajnalt. Egész éjjel hallottuk a kutyák hívását és alig aludtunk valamit. A hajnal elsõ sugarainál sietõsen megreggeliztünk, megetettük lovainkat és levéve magunkról minden fölösleges holmit, hozzákészültünk a leereszkedéshez. Íjainkat és tegezeinket sem vittük magunkkal, mert lehetetlen lett volna a sûrûségen áthatolni velük. Fergusson csak jó öreg colt-pisztolyát hozta magával, én meg vadászkésemmel keltem útra. Gondosan átvizsgálva a terepet, a legjárhatóbbnak látszó irányban indultunk el és a szó szoros értelmében eltûntünk a világ szeme elõl a sûrû bozót alatt. Több mint, két óra hosszat, mint a kukacok úgy mászkáltunk a mérges tölgy, vad orgona és mogyoróbokrok tövei és kiálló gyökerei között. Végülis leértünk a canyon aljába, ahol egy kis vizet találva lemostuk izzadtság marta arcunkat és leü ltünk. Kutyáinknak hangját se hallottuk. De amint egy újabb mérföldet mentünk, már-már kétségbeesve kutyáink miatt, egyszer csak furcsa látvány tárult a szemeink elé. Kutyáink körülfogtak egy nagy félrehajló tölgyfát. Hangjukat vesztették és a végsõkig kimerültek voltak, de azért figyelmesen ülve nézték a nagy pumát, amint a fa egyik kinyúló ágán hasalt. Megjelenésünkkor gyengén, rekedten felüvöltöttek örömükben. A puma amint meglátott bennünket, óriási ugrással ellökte magát a fáról, a domboldalon földet ért, leszáguldott a canyonba, átugrott egy szakadékot és eltûnt. A kutyák jelenlétünktõl felbátorodva azonnal a puma üldözésére rohantak. Mikor elérték a szakadékot a patakmederben, egy pillanatig nyüszítettek, elõre-hátra futkostak, míg rájöttek merre tudják megkerülni és így lementek a fenékre. A hirtelen esés 30 láb volt. A nagymacska gondolkodás nélkül leugrott rajta, de minket teljesen elzárt tõle. Sõt, ha a lejutást mégis kíséreljük, nem sokra jutottunk volna, mert ez alatt még sok hasonló lépcsõ volt. Mivel kutyáink elvesztették hangjukat, mi nagy hátrányba kerültünk. Így inkább visszamentünk a fához pihenni és gondolkodni. A fánál látszottak a hosszú éjszakai virrasztás nyomai. A fa körül kis "fészkek" voltak kikaparva, ahova a fáradt kutyák belekuporodtak, hogy fárasztó õrségüket tarthassák. Állandó ugatásuk miatt a puma nem mert lejönni a fáról, de ez a kutyák hangjának idõleges elvesztését okozta. Minden csodálatunk és szimpátiánk ezeké a kutyáké volt. Délig nem hallottunk semmit a kutyák felõl és így elhatároztuk, hogy visszamegyünk a táborba. Ha a leereszkedés nehéz volt, a felkapaszkodást herkulesi erõpróbának lehetett tekinteni. Négykézláb másztunk, kiálló gyökerekbe kapaszkodva húztuk fel magunkat, lihegtünk, pihentünk és újra nekifogtunk a kapaszkodásnak. Három órai megfeszített mászás után felértünk egy hatalmas gránittömbre, még mindig egy mérfölddel kitûzött célunk alatt, de már elég közel ahhoz. A bozóttal vívott újabb, de most már rövidebb küzdelem után elértük táborunkat, ahol azonnal lefeküdtünk, mert még ahhoz is fáradtak voltunk, hogy együnk.' Még egy napig maradtunk ezen a helyen, remélve, hogy a kutyák vissza fognak jönni, de hiába. Végül elhatároztuk, hogy tábort bontunk és 10 mérföldes kerülõvel felkutatjuk a canyont. Több helyen jelentõs mennyiségû kutyaeleséget hagytunk hátra, mert számítottunk rá, hogy kutyáink visszatérnek és követni fogják lovaink nyomát. De kerülõnk hiábavaló volt. Falkánknak minden nyomát elvesztettük és vissza kellett térnünk táborhelyünkre, ott várni a további eseményeket. Ezen a visszafelé való utunkon láttuk a Pico Blanco kuguárját és hagytuk kicsúszni a kezeink közül. Tíz nappal késõbb két gyenge, a végsõkig elcsigázott kutya jött a táborba. Egy öreg veterán és egy fiatal, aki úgy követte az öreget, mintha hozzá lett volna kötve. Követte õt, hogy mentse életét és még napokig nem lehetett elkülöníteni anélkül, hogy félelmében ne szûkölt volna. Gondosan etettük õket és így sikerült visszaadni egészségüket. De ez minden, ami öt kutyánkból megmaradt. Az öreg Belle, amelyik a legnagyobb harcos volt közülük, elment. Biztosan a puma karmai ölték meg, mert semmi más nem tartóztathatta volna föl. Ez volt a vége ama bizonyos pumavadászatunknak. Kaliforniai utazásainkon puma csapázás közben többször hallottunk mesélni róla, mint ahányszor a nyomait láttuk. Egyszer az egyik Gorda-ba tett látogatásunk elõtt, a Monterey parton fényes nappal egy puma látogatta meg a Mansfield ranchet. Jasperék éppen szarvas után jártak a hegyek között. Felesége maradt otthon a két kis gyerekkel. Észrevettek a ház mögötti legelõn egy óriási pumát. A legnyugodtabban jött-ment a marhák között anélkül, hogy valamiféle zavart idézett volna elõ. Hacsak túl közel nem ment valamelyik tehénhez, úgy látszott egyáltalán nem törõdnek vele. Fél óráig vagy még tovább is a ház körül idõzött. Mrs. Mansfield bezárkózott és várta Jasper hazatérését. Õ azonban csak este tért haza, amikor már késõ volt belefogni a nyomozásba. Nem sokkal ezelõtt, Mansfieldék egyik embere sötétben ment nyugovóra a kabinjába. Szórakozottan lengette kezét az ösvény melletti magas fû fölött, és játékból össze-össze markolt belõle egy-egy csomót. Közben valami lágy és meleg akadt a kezébe. Hirtelen jól belemarkolt. Ugyanabban a pillanatban valamilyen állat ugrott el a sötétben. A markában maradt anyagot erõsen szorítva visszafutott a farmhoz és azt találta, hogy a keze pumaszõrrel van tele. Ha azt mondanánk, hogy meglepõdött, az enyhe kifejezés lenne. Úgy történhetett, hogy az állat valamire lesve rátelepedett az ösvény melletti rönkök valamelyikére. Ettõl fogva Mansfieldéknek ez az embere lámpával járt. Egy másik ranchen a Big Sur River mellett az egyik kisfiú kiabálta az anyjának, hogy nézze meg milyen furcsa nagy kutya van a legelõn. Az anyja nem törõdött a dologgal, de a család kedvence, a black and tan terrierjük rárontott az idegen állatra. Mindketten eltûntek a bozótban. Ugyanakkor a kiskutya ugatása megszûnt. A kisfiú tûnõdve, hogy mi érhette az õ vitéz kis társát, egyszerre csak annak fájdalmas vonyítását hallotta. Odafutott a fa tövéhez, ahonnan ez hallatszott és látta, hogy a puma megragadta hátul a kutyus nyakát és egy magas fenyõre ment fel vele. A gyerek a mezõn dolgozó apjához futott, aki hozta a puskáját és lelõtte a pumát. Ahogy a puma leesett, a kutya fennakadt a felsõ ágak között. Csak lerázni vagy felmászva, lehozni lehetett volna. A farmer, hogy idõt nyerjen hozta a fejszéjét és kidöntötte a fát. A fa nekidõlt egy másiknak, a kutya meg szépen lecsúszott az oldalán. Késõbb szerencsém volt ennek a kis hõsnek a mancsát megrázni és gratulálni a vitézségéhez. Sok hiábavaló kísérlet után egyszer végül mégis terítékre került a mi elsõ Felis concolor-unk. Egy rancher állomásról, Toulanne Country-ból kaptunk üzenetet, hogy egy puma pusztítja a birkákat és a szarvasokat a közvetlen közelben. Mivel egy jól trenírozott falkát ígértek, Arthur Young és én összeszedtük íjászfelszerelésünket és éjnek idején elhagytuk San Francisco-t. Majdnem reggelig utaztunk, azután az út mellett aludtunk egy keveset. Szürkületkor felkeltünk és tovább folytattuk utunkat. Amint a nap feljött az égen, elértük a Sierrákat és elkezdtünk felfelé kapaszkodni. Délben találkoztunk vezetõnkkel az Italian Bar-nál és esti vadászatra tettünk elõkészületeket. Ez persze, mint az esti vadászatok általában, eredménytelen volt. A másnap reggeli kirándulásunkon is csak azt a tény tudtuk megállapítani, hogy a puma elhagyta a vidéket. 12 mérfölddel távolabbról kaptuk a hírt, hogy garázdálkodik. Fogtuk íjászfelszerelésünket és kutyáinkat és elindultunk a jelzett irányba. Munkájáról odaérve véres jelentést kaptunk. Az elõzõ évben több mint 200 kecskét ölt meg. A rancher azt állította, hogy nem is egy, hanem több puma garázdálkodik. A pásztor orra elõl tûntek el a kecskék, és míg õ az egyik oldalra figyelt, addig a háta mögül ragadták el az állatokat. Lehetetlennek tûnt, hogy a gaztettek elkövetõjét leleplezzék, kutyáik hasznavehetetlennek bizonyultak. Három órakor felkeltünk, sovány reggelit ettünk és elindultunk felfelé a hegyi ösvényen. Tudtuk a pumák valószínû tartózkodási helyét. Addig kellett csapáznunk, míg a harmat fel nem száradt és a kecsék össze nem taposták a nyomokat. Amint felértünk a hegygerincre, egy jól követhetõ kecske ösvényre akadtunk és hamarosan felfedeztük a puma nyomait is. Kutyáink azonnal szagot kaptak és gyors tempóban megindultunk mi is a csapán. Ha az autók, liftek és az általános lustaság nem rontották el helyváltoztató képességedet, akkor is nehezen tudod követni a kutyákat. De ha a civilizáció elõbb felsorolt hatásai már megrontották állóképességedet, jobb, ha otthon maradsz. Elõször csak megyünk, azután ügetünk és mikor egy ugrásnál felhangzik a kutyák kórusa, rohanunk. Nem törõdve az 5000 láb magassággal, a szúrós bokrokkal, sziklákkal és szakadékokkal, követjük a nyaktörõ iramú hajszát. Magam sem tudom, hogy honnan kapjuk a levegõt ehhez a próbatételhez. Nekünk rohannunk kell, ha a lábunk felmondta a szolgálatot, akkor akár a kezünkön is folytatva. Zakatoló szívvel és elfúló lélegzettel kiáltunk elõre: "Tartsd a kutyákat hallótávolságban!" "Már nem tarthat soká!" De ezúttal egy kis pihenõhöz jutunk egy meredek sziklás hegyoldalon. A kutyák köröznek, hátra keresnek és a leglázasabb sietséggel keresik az elvesztett szagot. A nap már felkelt és a hegyoldalon egy kecskenyáj jön felfelé, amit egy juhászkutya vezet. Kiabálunk a kutyának, hogy menjen félre a kecskékkel, de ránk se hallgat és hamarosan ezer kis köröm és egy hatalmas porfelhõ törli el a csapát. A nap teljesen feljön és a mi vadászati napunknak már vége is. Ezúttal nincs puma. Így bejárjuk a környéket információért, amit késõbb esetleg felhasználhatunk, azután visszamegyünk a táborunkba és evésbe fojtjuk bánatunkat. Elõször ekkor hallottam arról, hogy a falkányi birkát vagy kecskét rá lehet bízni egy kutyára. Úgy látszik, hogy ezek a kis juhászkutyák, nem collie-k /a skót collie egy igen szép és okos juhászkutyafajta/ hanem inkább kis plebejusok, teljesen ellátják feladatukat a nyáj körül. Kivezetik õket a levegõre, õrzik és együtt tartják õket a nap folyamán és este hazaterelik a nyájat. Sõt ha megfelelõen ki vannak képezve, egy kecskenyájjal akár egy hétig is kint maradnak és biztonságban haza terelik. Legalább is így tettek, míg a puma meg nem jelent a vidéken. Ezen az estén megkértük a ranchert, hogy másnap délig ne engedje ki a kecskéket. Reggel idõben felkeltünk, hogy zavartalan fényében lássuk csillogni a hajnalcsillagot. Mentünk felfelé az ösvényen, a kutyák mohón várták a vadászatot. Egy vén bagoly valamelyik odvas fából ránk kiáltott, de különben minden csendes volt az erdõben. Erõnkkel takarékoskodva, nyugodt ütemben mentünk a legfelsõ gerincvonulatig és vártuk a hajnalt. Mélybõl, a canyon aljából éreztük tábortüzünk füstjének gyenge, leheletszerû áramát. A reggeli szellõ éppen elkezdett lengedezni a fák között. A madarak bizalmas suttogásokkal, kicsiny szárnycsapkodással és csipogással ébredtek. Halvány levendula árnyalattal olvasztotta a hajnal a csillagokat a keleti égboltba. Árnyékok kúsztak a fák alá és mi tudtuk, hogy itt van az indulás ideje. Amint a világosság elég volt arra, hogy pontosan kivehessük az ösvény körvonalait, egy puma csapát fedeztünk fel. Különös, hogy a kutyák nem fogtak róla szagot, de amint megmutattuk nekik a talpnyomokat a porban, bár nem friss nyom volt, azonnal felvették a csapát. Bámulatra méltó, hogy egy kutya mennyire meg tudja mutatni, merre vezet a csapa. Ha kételyei vannak, elõre-hátra fut gyorsan a szimaton és így tapogatja ki, hogy merre ment a vad. Közepes képességû kutya nem tudja ezt megtenni, de a mi kutyáinknak már kollégiumi végzettsége volt. Nyugodtan és mérsékelt ütemben haladva egy nyílt dombhoz érkeztünk. Itt a páfrányok között a falka elkezdett körözni körülöttünk, mintha a puma valamiféle cirkuszi mutatványt végzett volna mielõtt odaértünk. A kutyák, úgy látszik egészen megzavarodtak. Késõbb azt találták, hogy puma barátunk egy sündisznóval kísérletezett és így alkalma volt újabb leckét venni természetrajzból. A vezérkutya hirtelen erõs szimatot fogott egy kidõlt fánál, azután hangos csaholással elindultés a többiek teljes kórust alkotva követték. Meleg nyomon voltunk. Ó, bár csak szárnyaink volnának! Annak dacára amennyire formában voltunk, még minket is jelentõs erõpróba elé állított ez a hajsza. Fel a dombra a sûrû páfrányok között, fel a gerincre, keresztültéptük magunkat a manzanita bokrokon, át a fiatal cédrus és szarvastövis bozótokon, lávasziklákon, majd megint óriási tölgyek, cédrusok és fenyõk között rohantunk. Közben egyik kezünkben felajzott íjunkat, a másikban tegezünket tartottuk. Ne gondolja az olvasó, hogy az illatos bokrokat, vagy fenyõtûket észrevettük. Ugyan éreztem illatukat, ami megsokszorozta erõmet. Rohantunk, kizárólag a kutyák hangját követve, amit messzirõl, a hegy lábától hallottunk. Tovább rohantunk bokrokon keresztül, nagy oldalugrásokkal haladva lefelé a lejtõn, mígnem odaértünk ahhoz a nagy tölgyfához, amin a puma volt. Ó, mily gyönyörû látvány! Amint zihálva és az erõlködéstõl szédülten feltekintettünk, láttuk a csodás halvány barnás testet, amint az egyik ágon lapult, mindenvonalában kecsesség és erõ rejtezett. Egy nagy, a vége felé vékonyodó farok csapdosott ide-oda. Nyugodtan, hideg számítással világító szemek meredtek ránk. Figyelt és várta legközelebbi mozdulatunkat, megfeszült izmokkal, minden pillanatban ugrásra készen. Kissé hátraléptünk, részben, hogy messzebb legyünk tõle, részben pedig, hogy jobb kilövésre legyen lehetõségünk. Látva mozdulatunkat a puma egy magasabb ágra szökkent és itt már részben eltakarták az ágak. Helyünkrõl, csak a torka és melle volt látható egy 30 centiméteres nyíláson keresztül az ágak között. Ezen keresztül kellett lõnünk. Young és én miután visszanyertük nyugodt lélegzetünket, elõhúztunk egy-egy nyílvesszõt. Feltettük a húrra és lövésre kész helyzetet vettünk fel. Egyszerre feszítettük meg íjainkat és egyszerre lõttünk. Az én nyilam a puma lapockájába fúródott, Youngé pedig az orrába. Felágaskodott és az orrában lévõ nyílvesszõt mindkét mancsával megfogva, elõre-hátra megpróbálta kihúzni. Míg õ ezzel veszõdött a fa tetején, mi újra lõttünk. Mindketten hibáztunk. Éppen a harmadik vesszõt tettük fel, amikor sikerült az orrába fúródott nyíltól megszabadulnia, elsõ lábait egy másik ágra tette és ugrani készült. Ekkor újra felfehérlett elõttünk a torka és a melle, és mint két villám, két hegyes nyílvesszõ vágódott bele a szívtájékára. Amint a vesszõk becsapódtak és eltûntek, a puma leugrott. Mint egy repülõ mókus szállott el a fejünk felett. Teljes 75 láb távolságot ugrott át egy óriási lefelé irányuló ívvel és egy bokorban ért földet. A kutyák azonnal rávetették magukat. Óriási hangzavar, rövid, de kegyetlen küzdelem, és mindennek vége volt. Megfogtuk és farkánál fogva kihúztuk a bokorból. A falkavezetõ kutya még mindig harci izgalommal, az összes többi kutyánkat elzavarta a puma mellõl. Más, mint a gazdája nem érinthette azt. Pumánk fiatal hím volt. Hossza 6 láb 8 hüvelyk /2,02 m/ volt az orra hegyétõl a farka végéig és kevéssel nehezebb volt 120 fontnál. Késõbb, nyúzás közben észrevettük, hogy mancsai tele voltak sündisznó tüskével, tanúbizonyságul a nemrég lezajlott tapasztalatszerzésére. Gyomra üres volt, mellürege vérrel volt tele nyílvesszõink hatására. Olyan könnyen múlt ki, mint egy szarvas. Hazavittük a táborba és fényképét besoroltuk a gyûjteménybe. Nem öltek meg ezek után több kecskét a Sierra rancheban. Ez volt a mi elsõ pumánk, és ami engem illet az egyetlen is. Arthur Young egy másik vadászkiránduláson egymaga kettõt lõtt. E. H. Styles kapitány, aki új íjász volt mikor Humbolt Countryban járt tiszafa anyagért, felzavart egy pumát és belelõve a mellébe, elejtette. Fogunk még hallani a kapitányról! De amíg meg tudjuk feszíteni az íjat és lábaink bírják a hegymászást és jó pumás kutyánk lesz, addig bízunk benne, hogy nem ez lesz az utolsó kuguárunk.

XIV . Grizzly medve

A legtöbb ember, mikor arról hall, hogy valaki íjjal és nyíllal akar grizzly medvét lõni, nevetésben tör ki. Gyermekkori nyila jut eszébe fegyverként a legnagyobb és legfélelmetesebb nyugati bestiával szemben. Õszintén megvallom, hogy mivel ez olyan lehetetlennek látszott, annál jobban ösztönzött minket a kipróbálásra. Mióta megkezdtük a nyíllal való vadászatot, sok szó esett köztünk a grizzlykrõl. Alaszkai kirándulásra gondoltunk és különféle nyílvesszõkön törtük a fejünket, amelyek rugós szerkezettel ellátva még nagyobb sebet okoznak. Borzalmas erejû íjakon gondolkoztunk, amik keresztüllövik ennek a szörnyetegnek a bundáját. Ez volt vadászálmaink netovábbja. Elolvastuk John Capen Adamsnak bibliográfiáját és kalandjait a kaliforniai medvékkel és Roosevelt csodálatos leírásait ezekrõl a grizzlykrõl. Kalandokról álmodtunk és miután már fekete medvéket ejtettünk el, csak az alkalomra vártunk, hogy kívánságunk beteljesedjen. Ez az alkalom teljesen váratlanul érkezett, mint ahogy a legtöbb lehetõség szokott jönni, mikor a kívánság és az elõkészületek megérlelik a helyzetet. A Californiai Tudományos Akadémia múzeumában San Franciscoban, a Golden Gate Parkban nagyon szép állatgyûjtemény van, állatcsoportonként felállítva. Vannak köztük szarvasok, hegyi juhok, antilopok, kuguárok, és barna medvék. Mr Paul Fair, a preparátor mikor egy vapiti csoportot állított ki, azt mondta, hogy a legközelebbi csoport grizzly medvékbõl lesz. Meglepve kérdeztem tõle hogyan, mikor úgy tudom a kaliforniai grizzly kiveszett. Azt válaszolta, hogy ez igaz, de az ezüstös szõrhegyû medve, amelyiknek Wyoming a tulajdonképpeni hazája, szintén egy grizzly fajta és elterjedési köre nyugatra a Sierra Nevada hegyekig terjed, és így mint egy Csendes-óceán partvidéki változatot lehet osztályozni. Merriam professzor monográfiáját idézte, hogy állítását bizonyítsa. Azonkívül arról is felvilágosított, hogyan lehetne engedélyt kapni Washingtonból a Yellowstone Parkban való vadászatra. Azonnal alkalmat kerestem, hogy Dr. Barton Evermant a múzeum gondnokát meginterjúvoljam arra vonatkozóan, hogy kivihetõ lenne-e az, ha mi felajánlanánk saját költségünkön való szolgálatainkat. Mindjárt megjegyeztem azt is, hogy íjjal és nyíllal akarjuk elejteni a medvéket és ezzel az antropológia egy vitás kérdésére is választ kapnánk. Az ajánlat tetszett neki és írt Washingtonba a múzeumi példányok elejtésének engedélyezéséért és egyben ismertette velük, hogy a medvéket nyíllal akarjuk elejteni. Ehhez én ragaszkodtam, nehogy a jövõben viták vagy félreértések merülhessenek fel a vadászat módját illetõen. Az Akadémia hamarosan megkapta az engedélyt és mi megkezdtük elõkészületeinket az expedícióra. Ez 1919-ben késõ õsszel volt. Úgy terveztük, hogy Mr. Compton, Mr Young és én leszünk a vadászok és olyan segítséget fogadunk el amilyen éppen szükséges. Átvettük elõzõ tapasztalatainkat és kezdtük kitervelni az eljövendõ vadászat alapelveit. Fegyvereinket a fekete medvéken szerzett tapasztalatainkból kifolyólag megfelelõnek tartottuk. Íjaink éppen megfeleltek a mi erõnknek és elég erõsek voltak ahhoz, hogy egy jó nyílvesszõt keresztüllõjenek egy lovon. Ezt nemrég elhullott lovakon próbáltuk ki. Azonban azt elhatároztuk, hogy nyílhegyeinket meghosszabbítjuk és keményített acélból fogjuk készíteni. Különös gondot fordítottunk rá, hogy nyílvesszõink minden részletükben tökéletesek legyenek. Azután elkezdtük a medvék bonctanát, életszerveik fekvését és nagyságát tanulmányozni. William Wrightnek a grizzlykrõl írt munkájában értékes adatokat találtunk ezeknek az állatoknak a természetére és szokásaikra vonatkozólag. Minden hír dacára, ami ezeknek a medvéknek szívósságáról és kegyetlenségérõl szólt, azt tartottuk, hogy mégis csak húsból és vérbõl vannak és így nyilaink képesek lesznek végezni velük. Magunkat is elkezdtük felkészíteni az erõpróbára. Ámbár jó formában voltunk, a nagy esemény miatt külön tréningbe fogtunk. Futottunk, ujjainkat erõsítettük és egyéb tornagyakorlatokat végeztünk, hogy izmaink erõsödjenek és kitartásunkat növeljük. Mezei lõgyakorlatainkat a gyors egymás utáni lövés és a gyors távbecslés szempontjából, mind emelkedõ, mind vízszintes, mind lejtõs terepen tartottuk meg. A számításba jöhetõ összes tényezõt figyelembe vettük. Bátyám, C. D. Pope, Detroitból puskás nagyvad vadász volt. Õt is meghívtuk és megbeszélést tartottunk vele a megfelelõ vezetõket illetõen. Boldogan beleegyezett, hogy velünk jön és megosztja a költségeket. Ugyanakkor Ned Frostot ajánlotta Codyból, Wyoming államból, mint Amerika legtapasztaltabb grizzly vadászát. Ugyanebben az idõben egyik kollégám Washingtonban járt a Smithsonian Institute-ban ahol a törzs egyik tagjával találkozott. Azt kérdezte, hogy ismeri-e Dr. Popet San Franciscoból, aki nyíllal akar grizzlyre vadászni. Elmondta azt is, hogy ez kivihetetlen, ostoba és veszélyes dolog, amit lehetetlenség megcsinálni. Mi teljesen átéreztük a veszélyt és éppen ebben rejlett a vállalkozás csábító ereje. De tudtuk azt is, hogy bármennyire sikeresen oldjuk is meg vállalkozásunkat, áldozatul esünk a kedvelt népies hitnek. Eszerint a Yellowstone Parkban élõ medvék mind szállodai kedvencek, akik moslékon élnek és kegyetlenség ezeket a kedves mackókat nyíllal kínozni. Frosttal váltott elsõ levelemben biztosítottam õt, hogy mi nem akarunk szelíd mackókra lõni, és ha kell, inkább lemondunk a kirándulásról. Õ megnyugtatott, hogy ettõl nem kell félni és emlékeztetett arra, hogy a Yellowstone Park 50 mérföld széles és 60 mérföld hosszú és hogy a Rocky Mountains néhány igen magas csúcsa is beletartozik. Ezeken a részeken az állatok távol állnak a szelídségtõl. A medvéket két csoportba osztották fel: az egyik fõleg fekete, barna és néhány hitványabb grizzly medvébõl áll. Ezek látogatják a táborokat és a szállodákat. A medvék másik csoportja sohasem megy a civilizáció közelébe, hanem kint él az érintetlen és vad hegyek között és épp oly veszélyesek és kiszámíthatatlanok, mint Alaszka vagy bármely vad vidék medvéi. Ezek ki-be vándorolnak a parkban és a szomszédos államokban vadászat tárgyát képezik. Megígérte, hogy össze fog hozni bennünket olyan romlatlan és félelmet nem ismerõ grizzlykkel, mint amilyeneket Lewis és Clarke láttak elsõ felfedezéseik idején. Miután kirándulásunk célját és az íj és nyílvesszõk használatát megmagyaráztuk, Ned Frost azt mondta, hogy ez reális dolog és csatlakozott a tervünkhöz. Egy nyílvesszõt küldtem neki mutatóba azok közül, amiket vadászatra használtunk. Válaszát az alábbiakban közlöm:

"Kedves Doktor!

Tegnap, vagy tegnapelõtt kaptam meg a levelét és a "JÓ ORVOSSÁG" a vadász nyílvesszõ is tegnap jött meg az esti vonattal. Most már, hogy ezt a kis grizzly csiklandozót jól átvizsgáltam, még sokkal nagyobb érdeklõdéssel nézek az elkövetkezendõ vadászat elé. Nagyszerû lesz és jól fogjuk érezni magunkat. Ne aggódjon a medve ütései felõl. Hosszú tapasztalataimból tudom, hogy sohasem avval a medvével van baj, melyikrõl gondoljuk, hanem mindig az támad, amelyikrõl a legkevésbé sem tételezzük fel. Sokszor csapáztam sebesült grizzlyket és egyik sem fordult szembe velem. De azért mégis van három olyan tapasztalatom, amire ha rágondolok, még ma is égnek áll a hajam. A legborzalmasabb kalandom éppen akkor történt, amikor 16 olyan medvés kutyám volt velem, amilyeneket még soha senki nem szedett össze. Egy vén anyamedve volt és én azt hittem, hogy a kutyák le fogják kötni a figyelmét. Most is vannak kutyáim, de ne higgye, hogy úgy lehet velük vadászni grizzlyre, mint fekete medvére. Mint biztosításra, semmi esetre sem lehet rájuk számítani, ha grizzlyrõl van szó. Egy jó kis juhászkutya többet ér, mint egy tucat medvés kutya, de egy ilyen jó kis juhászkutya csak egyszer akad egy életben. Ha tud lóhátról lõni, azt hiszem az biztos dolog és praktikus is. De nem gondolom, hogy annyi veszély lenne a játékban. Csak egyszer fordul elõ, hogy egy medve nekimegy az embernek és az is csak akkor mikor nem számítunk rá. Ne törõdjön vele. Én csak azt tudom mondani, hogy minél hamarább bele kell lõni egy nyílvesszõt a fickóba minél jobb helyre és ez lesz expedíciónknak az igazi hitele. Sok grizzly van a parkban és nem mind vad. De ha néhány mérföldre elhagyja a hotelokat, nem fog olyan grizzlyket találni, amelyek 30 yardról mutogatják az oldalukat. Minden esetre nem tudom milyen távolságból tudja használni a íját és kilyukasztani a bundáját. Úgy gondolom, hogy lesz néhány lehetõségünk, mert sok medvét láttam a parkban, de természetesen még sohasem vadásztam rájuk és nem tudom, hogyan fognak viselkedni, amikor a bõrük forog veszélyben. Akad néhány olyan is, amelyik hajlamos a táborok éjjeli kifosztására, és ha kell harcol is érte, de a legtöbb közülük azonnal kereket old amint valaki üldözõbe veszi. Ha önök is úgy kívánják, tudok néhány kutyát, mégpedig jó kutyát vinni magammal. Nyomra tesszük õket, mi pedig egy-egy jó lóra ülve követjük õket, ha a többi vadászati mód nem válna be. Tudom, hogy vélekednek Önök a felõl, hogy csak nyíllal ejtsék el a medvét, és hogy semmi más lövés ne történjen. Biztosítom Önt, hogy olyan közel fogom engedni õket, amennyire Ön kívánja és lesz elég alkalma felhasználni az íját, csak attól félek, hogy a medvék erõsebbek lesznek, mint az Ön íja és kiváló nyílvesszõi.

Baráti üdvözlettel: Ned Frost "

Tehát kezdettõl fogva láttuk, hogy a grizzly vadászaton a kutyáknak nem sok hasznát vehetjük. Esetleg szükséges lesz, hogy csalétket tegyünk, vagy kössünk ki és az e mellett elhelyezett leshelyrõl lõjük meg a medvét. Frost biztosított arról, hogy a grizzly mikor soványan elõjön a telelésbõl, el tud futni a kutyák elõl akár a másik államba is, de közben agyoncsapja és széttépi, amelyik a körmei, közé kerül. Õsszel, mikor kövérek, nem szívesen futnak, de átgázolnak a falkán anélkül, hogy az képes volna megakadályozni a vadász megtámadásában. Felhozta példának, hogy egyszer vagy 8-10 orosz medvés kutyával üldözött egy grizzlyt kb. 30 mérföldön át. Amint követte a hajszát lóhátról, hol egyik, hol másik kutyáját találta meg darabokra tépve, kibelezve, végtagjaitól megfosztva. Végülis a kutyák ugatása után megtalálta a medvét, mély hóban egy sziklacsúcs védelmében. Csak két kutyája volt már, és ezek közül is az egyiknek el volt törve a lába. A dühtõl õrülten lõtt rá a grizzlyre. A medve támadott úgy 40 yard távolságról. Frost csípõig volt a hóban, így nem tudott kitérni a támadás elõl. Gyors egymásutánban öt golyót lõtt ki a közeledõ medvére, látszólag eredménytelenül. A medve jött és csak Frost mellén rogyott össze. A hû kutya belecsimpaszkodva lógott rajta, kétségbeesett erõlködéssel próbálta megmenteni gazdáját. Ez egyike volt annak a három-négy életveszélyes kalandjának, amiben Frostnak vadászat közben része volt, és amikrõl õ azt mondja, hogy segítettek megderesíteni arany fürtjeit. /Frost: dér, fagy/ A kutya hosszú éveken keresztül dédelgetett kedvence volt a családnak. Frost 14 éves korában lõtte elsõ medvéjét, ami mellé csaknem 500 darabot fektetett le vadászatai során. Jellemzõ a grizzlyre, hogy a legcsekélyebb kihívásra azonnal támad és ettõl semmi sem tudja eltéríteni. Késõbb ezt mi is tapasztaltuk, különösen akkor, ha bocsaival járó anyamedvével találkoztunk. Az ezt tanúsító esetek sokkal közismertebbek, hogysem érdemes lenne felsorolni õket. Tom Murphy, kaliforniai hírneves medvevadász azonban elmesélt egyet, amit le kell írnom. A régi idõkben Humbolt Countryban élt egy telepes. Pete Blufordnak hívták és indián felesége volt. Egy negyedmérföldnyire attól a helytõl, ahol most Blocksburg város széle van, rálõtt egy anya grizzlyre, akinek két bocsa volt. A vadállat támadott és leütötte õt a földre. Közben feltépte az ember altestét. Bluford egy kidõlt fa alá esett, ahol a medve ismételten belekapott. Azzal, hogy ide-oda hengeredett a fa alatt, attól függõen, hogy a medve melyik oldalról támadott, meg tudta menteni az életét. Bluford kutyája is zaklatta az állatot és az felhagyott az erõlködéssel, továbbállt. Bluford a nagy sebek dacára haza tudott jutni. Olyan nagy seb tátongott az altestén, hogy a belei kilógtak rajta. A barátja, Beany Powell durván összevarrta. Felgyógyult, és még sokáig élt a környék indiánjai között. A nyugati humor példája képpen azt mesélik, hogy Beany Powell mikor zsákvarró tûvel és madzaggal összevarrta a sebet, egy jókora darab hájjal nem tudott mit kezdeni. Mivel visszahelyezni nem tudta, levágta, a zsírt kisütve belõle a csizmája zsírozására használta fel. Az öreg Bluford ismert alakja lett a környéknek. Azzá vált, amit nyugaton "poison oakernek", vagyis olyan embernek mondanak, aki a mérges tölgybozótokban él. Annyira mélyre süllyedt, hogy állatszerûvé vált. Haja lenõtt a vállára, szakállát nem fésülte, körmei olyan hosszúak voltak, mint a karmok és rémesen piszkosak. Ismeretlen korú rongyok fedték testét, tele volt tetvekkel és az indiánok legdegradáltabb maradványai között élt. Egy hideg téli napon holtan találták összeomlott kunyhójában. A piszkos padlón feküdt, rongyos kabátja az arcán, kezei a feje alatt és mindkét karja alatt egy-egy megfagyott macska feküdt. Ezek a régi pionírok különös emberek voltak és különös módon haltak meg. Grizzly vadászterveinkben számításba vettük ennek az állatnak nagy támadó kedvét. Tudtuk, hogy nagyon gyors. Képes egy kutyát, vagy lovat leütni futtában, ezért semmi értelme, hogy az ember elfusson elõle. Senki sem képes hamar fára mászni, ha közel van a grizzly. Adams látta ezt. Az ember csak éppen kinyújtja magát, hogy a medve jobban felszakíthassa. Tehát azt határoztuk el, hogy végveszély esetén lebukunk, vagy laposan a földre fekszünk, és halottnak tetetjük magunkat. Tehát ezt gyakoroltuk, futási gyakorlataink pedig inkább azt a célt szolgálták, hogy kitartásunkat növeljék, és követni tudjuk a medvét, ha ez szükséges. Ishi, a Yana indián elmondta, hogy gyõzték le nyilakkal a grizzlyket és ha támadtak, akkor lándzsákkal és tûzzel találták szembe magukat. Így tehát szereztünk lándzsákat, több mint egy láb hosszú jól edzett pengével, jó erõs vasköpûvel és hat láb hosszú kõrisfa nyéllel. A penge mögé terpentinbe áztatott vattát tettünk. Ezeket úgy lehetett meggyújtani, hogy egy üvegpapírral ellátott rugó zsinegjét megrántottuk. A rugó több gyufafejen nyugodott. Szellemes és használható találmány volt. Az eszkimók 10-12 láb hosszú lándzsát használtak jegesmedve ellen. Ha megnyilazták és a medve támadott, akkor a lándzsák nyelének végét a földbe döfték, a hegyét kellõ magasságba állították és hagyták, hogy a medve belefusson és felnyársalja magát. Amint a vadászat ideje közeledett, Ned Frost lebeszélt bennünket ezekrõl a terveinkrõl. Elmesélte, hogy volt egyszer egy grizzlyje, amit a hátsó udvaron tartott erõs, hosszú láncon. Ez a medve olyan gyors volt, hogy bár aludni látszott, mégis ha egy csirke eléggé megközelítette, hihetetlen gyorsasággal ragadta meg a mancsával, minden látható erõlködés nélkül. Mikor játszottak, a fiúk meg akarták szúrni vasvillával, és olyan ügyesen hárította el a szúrásokat, mint egy kiváló vívó. A tûz pedig - úgy gondolta - jó szolgálatot tehet éjszaka, de nappal hatástalan marad. Így tehát ragaszkodott hozzá, hogy hozza a puskáját támadás esetére. Mi végül is beleegyeztünk ebbe, de csak azzal a feltétellel, hogy csak halálos veszedelem esetén használhatja. Különben tervünk és mi is hitelünket vesztenénk. Tudtuk, hogy nyíllal nem lehet megállítani a grizzly eszeveszett lerohanását, de reméltük, hogy legalább egyet ezzel a módszerrel fogunk elejteni és csak ezután kötünk kompromisszumot, ha szükséges. Az indiánok a lándzsa, a tûz és a mérgezett nyíl használata mellett még védett fedezékbõl is szoktak lõni a medvékre, de lóhátról is vadásszák õket. Mi nem tartottuk sportszerûnek, hogy fáról lõjünk. Viszont azt mondták, hogy nehéz lesz olyan lovat találni, amivel elég közel lehet lovagolni a grizzlyhez, és amelyek elég gyorsak ehhez a feladathoz. Érdeklõdésünkre, hogy mennyi medve lehet a parkban, azt a tájékoztatást kaptuk, hogy 500 és 1000 között van a számuk. Figyelembe véve, hogy 3000 négyzetmérföld területrõl van szó, amelyen 6000 vapiti szarvas, több száz bölény, sok antilop, hegyi juh és egyéb állat él, ez nem is látszik valószínûtlennek. Tudom azt is, hogy nemrég elhangzottak olyan kijelentések, hogy csak negyven grizzly él a parkban. Ez a becslés azonban csak azokat a grizzlyket veszi figyelembe, amelyek a nagyközönség elõtt gyakran mutogatják magukat. Frost szerint több száz grizzly van a parkban, amelyek közül sokan becsavarogják a környezõ államokat. Így nem kell félnünk attól, hogy megtizedeljük a létszámot, és minden reményünk megvan arra, hogy sok állatot fogunk látni. Tény, hogy az utóbbi években túlságosan elszaporodtak és veszedelmet jelentettek a környéken élõknek. Így bizonyos mértékû kilövésük is szükségessé vált. Az elõzõ öt év leforgása alatt a Yellowstone park grizzlyjei négy személyt öltek meg vagy tettek nyomorékká. Ezek közül az egyik Jack Walsh volt, foglalkozását tekintve kocsis. A kocsija alatt aludt, mikor egy nagy grizzly a karjánál fogva megragadta, elhurcolta és feltépte az altestét. Ez a Cold Sprins tájékán történt. Walsh néhány nap múlva vérmérgezésben és hashártyagyulladásban halt meg. Frostot magát is megtámadta egy medve. Egy turista társaságot vezetett keresztül a rezervátumon és éppen lefekvés elõtt azt magyarázta nekik, hogy ahol vannak nincs medve veszély. A sátorban egy lókölcsönzõvel aludt együtt, akit Phonograph Jonesnak hívtak. Éjfél felé egy óriási grizzly hatolt be a sátorba, rálépett Jones fejére, lehámozván durva talpának nyomásával a bõrt. Fájdalmas kiáltással ébredt fel, mire a medve kiszakította az alsó bordáit. A kiáltás felébresztette Nedet, aki mivel nem volt fegyvere, a vánkosával vágta a medvét fejbe. A grizzly egy ordítással Nedre ugrott, aki mélyen belebújt a hálózsákjába. A grizzly megragadta a combjánál fogva és hálózsákostul kihurcolta az erdõbe. Amint vitte, néha-néha megrázta, mint kutya a patkányt. Frost érezte a hatalmas fogakat a combjában, és azt hitte, hogy már összemorzsolódtak a hatalmas álkapcsok között. Mintegy 100 yardnyira a tábortól egy törpefenyõ bozótban olyan hevesen megrázta, hogy combizmai kiszakadtak és kifordult a hálózsákból. Félmeztelenül gurult jó néhány yarddal odébb a bozótba. Míg a feldühödött medve a hálózsákkal veszõdött, Frost egy közeli fenyõhöz vonszolta magát és pusztán a karjaival felmászott rá. A tábor nyüzsgõ méhkassá változott, fellobogtak a tüzek és a bádogedényekkel hatalmas lármát csaptak. Az egyik ember lóra ült és a medve körül körözve sikerült elzavarnia. Miután az elsõsegély megkapta, Frostot végül a feleségének sikerült meggyógyítania. Azóta szûnni nem akaró gyûlöletet érez a grizzlyk iránt és szenvedélyes hévvel vadászik rájuk. Azt mondják, hogy ez után az eset után majdnem 40 rosszindulatú grizzlyt kellett a parkõröknek lelõni és Frostnak megengedték a fegyver viselését. Késõbb láttuk, hogy sohasem aludt el a csuklójához szíjazott Colt automata pisztolya nélkül. Úgy terveztük, hogy két csoportot alakítva megyünk a parkba. Az egyik csoport lenne: Frost, a szakács, a lókölcsönzõ, a bátyám és a barátja, Henry Hulbert bíró Detroitból. Õk Codiból indulva a málhával együtt a Sylvan hágón át jönnek. A másik csoportot Arthur Young és én alkottuk. Mr. Comptonnak otthon kellett maradnia, mivel a családban váratlan betegség lépett fel. Mi vonattal utaztunk Ashtonba. Ez volt a legközelebbi pont a Yellowstone Stationhoz a rezervátum határán, melyet télen vonattal el lehetett érni. Ezt a pontot 1920 május egyik utolsó napján értük el. Az utakat elzárta a hó, de szerencsére minket Pocatello szakasz felügyelõjének érdeklõdése és udvariassága következtében az egyik alkalmazott bevitt. Nagy mennyiségû málhát küldtünk magunk elõtt, úgy hogy mi csak a hálózsákokat és a külön ruházatot, valamint íjászfelszerelésünket vittük magunkkal. Ez utóbbi fejenként két íjból és egy 144 széleshegyû vesszõre berendezett tartóból állt. A legkitûnõbb íjászfelszerelés a Crecy csata óta. Young egy új íjat hozott magával, amely 85 fontos volt. Már jó néhány vadászaton kipróbálta. Az "Öreg grizzly" volt a másik, ez 75 fontos volt. Késõbb úgy találta, hogy a nehezebbik túl erõs a magas hegyek hideg idõjárásában, ahol az ember izomzata merevvé válik és veszít erejébõl, míg az íj maga erõsebb lesz. Az én íjaim mindegyike 75 fontos volt. "Old Horribile "az én kedvencem volt, az egyik, amely keményen és simán lõtt és "Medveölõ", a finom szemcsézetû, visszahajlott karú íj, amivel elsõ medvénket segítettem meglõni. Nyilaink a szokásos 3/8 hüvelyk átmérõjû nyírfavesszõk voltak, gondosan kiválogatva, egyenesek és pontosak. Hegyeik acélból készültek és olyan élesek voltak, mint a késpenge. Minden eshetõségre számítva néhány tompa és sas vesszõt is vittünk magunkkal. A parkban mély havat találtunk és az utak is csak nemrégen lettek hernyótalpas vontatókon húzott hóekékkel megtisztítva a hótól. Autóval mentünk a Mamut meleg forrásig és tisztelgõ látogatást tettünk Albright fõfelügyelõnél. A közeli canyonban egy üres õrházban szállásoltuk el magunkat. Itt vártunk a másik csoport megérkezésére. Jövetelünkrõl az összes õrt értesítették, és utasítást adtak nekik, hogy amennyire csak lehet segítsenek nekünk. A kis õrház hamarosan kedvelt tartózkodási helyükké vált, ahol történetek mesélésével és tûz melletti muzsikálással kellemes estéket töltöttünk. Néhány nap múlva üzenetet kaptunk Forsttól, hogy a Sylvan hágót borító 50 láb mély havon karavánjával nem tud átjönni, és visszatért Codyba, ahol autóra rakodik, és Montana felé kerülve, Gardenen át a park északi bejáratához jön. Három nap múlva érkezett meg tomboló hóviharban. Ekkor körülbelül május 31-e lehetett. Frost egyike a legkiválóbb nyugati típusoknak. A bozót országában született és nevelkedett, és nagyvad vadász volt mióta elég nagy ahhoz, hogy fegyvert vegyen a kezébe. Életereje teljében volt, végtelenül mozgékony, bátor és merész. Mindannyian csodáltuk õt. Teljes tábori felszerelését magával hozta, amelyet évek tapasztalatai alapján válogatott össze, és minden idõjárási körülmények között megfelelt. A részleghez tartozott még Art Cunningham a szakács, C. D. Pope, és Henry Hulbert bíró. Art nagymennyiségû tábori eszközzel és szakácstudománnyal felszerelkezve érkezett. A bátyám azért jött, hogy lássa a vadászatot, a bíró pedig azért, hogy fényképeket készítsen, és emelje az esemény fényét. Valamennyien patinás erdei és vadász emberek voltak. Megérkezésük után kényelmesebb helyre, egy fatörzsekbõl összerótt házba költöztünk, ahol nem törõdtünk vele, akárhogyan hordja odakinn a havat a szél, mi kellemes melegben szõttük a grizzlyk elleni terveinket. Eddig még kevés medvével találkoztunk, és ezek is a turistabarát változathoz tartoztak. Szalonnát loptak a magasan elhelyezett húsraktárból, és egyet találtunk az erdõben, amint kényelmesen ült a fenekén és nyugodtan majszolta egy kekszes doboz tartalmát. Ezek voltak a szállodai kedvencek, és minket különösebben nem érdekeltek. Az összes említésre érdemes állatunk néhány félig halálra éheztetett vapiti szarvas, mormota és kanadai mátyásmadár volt. Elkezdtük gyalogos vadászatainkat átfésülve a Hayden völgyet, a Sour Creek környékét, a Mount Washburn-t és a Cascade Creek felsõ folyását. Helyenként a talaj nagyon nedves volt, és az erdõkben sok helyen megmaradt a hó. Szükséges volt tehát, hogy gumi lábbeliben járjunk. Társaságunk két csoportra oszlott. Young, Frost és én az egyik irányba jártunk felderíteni, bátyám és a bíró a másikba. Minden magas hegycsúcsra felmásztunk, ahonnan át tudtuk tekinteni távcsöveinkkel a környéket. Reggel nyolctól délután kettõig naponta átfésültük a terepet medvék után kutatva. Eredeti tervünk az volt, hogy néhány kimustrált öreg lovat használunk fel csaléteknek. Mivel azonban ez nem sikerült, vapiti hullákat kezdtünk el keresni. Sok régi hullát találtunk, de olyat, amelyikbõl arra következtethettünk volna, hogy nemrégiben medvék jártak a környéken, egyet sem. Grizzlyvel elõször a negyedik napon találkoztunk. A Sulphur Mountain közelében cserkeltünk éppen, mikor Forst észrevette, hogy tõlünk egy mérföldnyire egy grizzly eszik valamit egy kis völgyben. Körülötte a hó már elolvadt és õ nyugodtan válogatott a gyökerek között a lágy talajban. Jeleztünk a többieknek, és mikor mind együtt voltunk, minden kínálkozó fedezéket kihasználva megindultunk a medve felé. Egy kis bevágásban gyorsan leereszkedtünk, egymás nyomába lépve, mint az indiánok. Egyszerre csak a medve váratlanul elindult felfelé a völgyben. Ned jelére mind az öten térdre ereszkedtünk, és vártuk a fejleményeket. A medve nem vett észre minket, és az enyhe szellõ is felõle lengedezett. Körülbelül 200 yardnyira lehetett tõlünk. Valamennyien egy vonalban voltunk. Elõl Frost, mögötte én, azután Young és õ utána a többi három. Vesszõink fel voltak téve íjainkra. A medve lassan, közben eszegetve jött felénk. Ásta a fehér violák gyökereit, szaglászott, elõre-hátratekingetett anélkül, hogy bennünket észrevett volna. Lélegzetünket is visszatartottuk úgy figyeltünk. Nem volt valami kiváló példány. Egy rongyos, sovány, hosszú orrú kan medve volt, de mégis egy valódi grizzly, ami jól megteszi kezdetnek, gondoltuk. Mikor 50 yardnyira megközelített bennünket, megállt, mancsával egy hófoltot simogatott. Mi még mindig nem lõttünk, de nem is tudtunk volna, mivel mindannyian egy vonalban voltunk. Így tehát vártunk, hátha elõrébb jön és az oldalát mutatja felénk. De e helyett egyenesen szembe jött velünk. Körülbelül 30 yardnál újra megállt, és e lkezdett a gyökerek között keresgélni. Éppen arra gondoltam, hogy most lõni kellene, mert keresztül sétál rajtunk, mikor felvetette a fejét, és úgy tûnik meglátta Young kék ingét. Egy pillanatra félig felágaskodott, és ránk nézett. Megfeszítettem az íjamat, de amint a vesszõ elhagyta a húrt a medve leugrott a dombról. A repülõ vesszõ éppen csak súrolta a lapockáját, és egy kis bundát nyírt ki belõle. Mint a gumilabda pattant fel, és Young sebtében odalõtt nyila már csak mögötte süvített el. A következõ pillanatban eltûnt a domb gerince mögött. Mély sóhajjal álltunk föl, és harsogó nevetésben törtünk ki. Ned azt mondta, ha nem lett volna ott a kék ing, akkor a medve egyenesen belénk ütközött volna. Nem bántuk túlzottan, hogy elhibáztuk, mert nem egy olyan példány volt, amilyet mi kerestünk. Nehéz dolog rendelésre elõszedni grizzlyket! Nem tudsz odamenni és átnézni õket, mint a vevõ vásárláskor a boltban. Ez a találkozás csak buzdítás volt nekünk, és ettõl kezdve gyertyavilágnál keltünk, és sötétedésig vadásztunk. Az idõ melegebbre fordult, és a hó olvadni kezdett. A hét végén öt grizzlyt láttunk jó nagy távolságra tõlünk a Hayden völgy bejáratánál. 3-4 mérföldre lehettek, és mivel az est közelgett, elhalasztottuk megtámadásukat. Másnap reggel már korán talpon voltunk, remélve, hogy találkozni fogunk velük. És így is történt: ott voltak! Ned, Art és én voltunk együtt, a bátyám és a bíró a hegyhát másik oldalán cserkésztek. Körülbelül fél kilenc lehetett. A medvék ezúttal négyen voltak, nyugodtan ettek feljebb a völgyben, a füves, mocsaras talajon, tõlünk mintegy hárommérföldnyi távolságra. Ned jelszava mindig ez volt: "Akkor menj rájuk, és szerezd meg õket, amikor látod!". Elhatároztuk, hogy azonnal támadunk. Le a folyópartra, keresztül a vízmosáson, fel a szálerdõbe, futottunk felfelé. Nehéz volt a felfelé haladás, de az idõ sürgetett minket. Végre egy erdõvel borított ponton, negyed mérföldre a medvék felett, kijöttünk, és ott megpihentünk. Tudtuk, hogy nemsokára befejezik reggelijüket, és felmennek az erdõbe lefeküdni, tehát nagyon figyeltük õket. Beviaszoltuk íjhúrjainkat, és reszelõvel újra élesítettük nyílhegyeinket. A medvék lassan baktattak felfelé egy nagy hófolt irányába. Frost úgy gondolta, hogy ott le fognak feküdni lehûlni mielõtt bemennek az erdõbe. Úgy látszik, téli bundájuk nagyon érzékennyé tette õket a meleg iránt. Ámbár a napsütés nekünk nagyon kellemes volt, õnekik már melegük lehetett. Egy öreg anyamedve lehetett három félig felnõtt bocsával, amelyek harmadik évükben lehettek. Mindnyájan elég nagynak látszottak bármely múzeumi csoportozat számára. Végül is letelepedtek, és elkezdték szaglászni a havat. A cselekvés ideje elérkezett. Úgy határoztunk, hogy a kis szakadékon keresztül lecsúszunk az erdõ szélén, átkelünk a patakon, felmegyünk a másik oldalon a dombra, és a gerincen keresztül közelítjük meg õket. Így lõtávolba kell jutnunk. Kitervelt manõverünkhöz a szél is megfelelt, tehát azonnal elindultunk. Most, hogy ezeket a sorokat írom izmaim megremegnek, szívem erõsebben dobog, és különös érzés fest pírt az arcomra, ahogy azokra a percekre gondolok. Akárcsak ütközet elõtt a katona, mi is kipróbálatlan kísérletbe fogtunk bele. Mire gondol az ember az elsõ grizzlyje elõtt? Jól emlékszem mi járt a fejemben: "Oda tudunk-e jutni a medvék felriasztása elõtt? Milyen távol lesznek? El fogjuk-e tudni találni õket? Azután mi fog történni?" Ned Frost, Young, és én kell, hogy odakússzunk hozzájuk, és idegmûködésünket tesszük mérlegre az õ nyers vadságukkal szemben. Nednek ott volt ugyan a puskája, de csak akkor használhatta, ha már más nem segít. Amint gyorsan haladtunk, a legnagyobb óvatossággal, és olyan zajtalanul, amennyire csak tudtunk, minden választ megadtam kimondatlan kérdéseimre: "Eltaláljuk õket? Miért ne? Sõt a zúzájukba nyílunk, összetörjük õket! Támadnak? Hát csak had jöjjenek, hogy a legügyesebb gyõzhessen! Meghalni? Sohasem volt szebb, ragyogóbb nap a meghalásra, mint a mai!" Teljesen vidám voltam. Egy kis profanitás vagy egy kis elkülönülés ilyen esetekben jó segítségei az önszuggeszciónak. Ami Youngot illeti, csendes volt és valószínûleg a tábordíszítõ zászlócskáin járt az esze. Mikor a felfelé vezetõ út felénél túl voltunk, megálltunk és felajzottuk íjainkat. Három-három vesszõt elõvettünk tegezeinkbõl és még óvatosabban folytattuk utunkat. Young és én közrefogtuk Frostot valamivel elõtte haladva. A hegygerinchez közel Ned elõvett egy zöld selyem zsebkendõt és meglengettette a szelíd szellõvel, hogy lássa nem változott meg az iránya. Eddig minden rendben volt. Most mélyen lehajolva egészen a hegygerincéig kúsztunk, addig a pontig, ami mögött a medvék voltak. Kalapjainkat a fûre téve, nyílvesszõinket a földbe szúrva magunk elé, felemelkedtünk félig megfeszített íjakkal, hogy bármely pillanatban készek legyünk a lövésre. Ott elõttünk, alig 25 yardnyira feküdt a négy grizzly medve a havon úgy, mint négy kandalló elõtti szõnyeg! Azonnal kiválasztottam magamnak a legtávolabbit és egy szemjelzésre teljesen megfeszítettük íjainkat és elröppentettük a két halálos vesszõt. Találtunk! Egy ordítást hallottunk, felugrottak, de ahelyett, hogy minket támadtak volna meg, összeszaladtak és olyan küzdelem kezdõdött el közöttük, amilyet még kevés ember látott. Az én medvém lapockájában a nyílvesszõvel, anyjára vetette magát és kegyetlen dühvel marta. Ez viszonzásul beleharapott a véres lapockájába és elharapta a nyílvesszõmet is. Azután mind három bocs megrohanta. A morgás és bömbölés borzalmas volt! Gyorsan másik vesszõt tettem fel. A grizzlyk rémesen kavarogtak közben, és a dühtõl õrülten harapták, tépték, marták egymást. Újra a medvémre lõttem, de elhibáztam. A vén medve hátsó lábaira ágaskodva állt a kavarodás felett, miközben habos vér folyt a szájából. Young nyila mélyen bent volt a mellében. Egy tollas vesszõmet az elsõ lába alá küldtem. A kavarodás és a bömbölés növekedett. Amint éppen negyedik vesszõmet húztam ki a tegezembõl, felpillantottam, éppen a legjobbkor, hogy lássam, a vén medve szõre felmered a nyakán és a hátán. Megállt és vérben forgó szemeivel egyenesen ránk nézett. Észre vett bennünket! Ösztönszerûen éreztem, hogy támadni fog és így is lett. Gyorsan, mint a gondolat rohant felénk. Két hatalmas ugrás és rajtunk volt. Egy puska durrant a fülem mellett. A medvét a lövés a szó szoros értelmében megütötte, úgy hogy a havas parton egy hátra szaltót csinált lefelé. Ötvenyardnyira megállt, összeszedte magát és újra támadni akart, de jobb elsõ lába nem engedte. Felállt hátsó lábaira, hogy úgy támadjon, de mint a villám, két nyílvesszõ süvített el, bele ziháló oldalába. Lassan oldalára dõlt és a bundának és az izomzatnak összerándult, remegõ tömege lett - kimúlt. A félig kilõtt bocsok eltûntek a puskadurranásra. Egyet láttunk amint tõlünk 300 yardnyira vágtázott. Az elõttünk lévõ csillogó hópad üres volt. A levegõ furcsán csendes volt, és nyomasztó csend ülte meg a tájat, a nagy hangzavar után. Idegfeszültségünk feltörõ nevetésben és az iménti események feletti csodálkozás felkiáltásaiban oldódott fel. Frost kijelentette, hogy soha életében nem volt része ilyen látványban: négy grizzly halálos verekedésben, a harc zaja, a vad bömbölés és két íjász, amint nyilat nyíl után lõ a küzdõ bestiák forgatagába. A hó le volt taposva és vérrel átitatva, mintha indiánok mészárolták volna le a népet. Leléptük a távolságot, ahol az öreg medve támadása elakadt. 8 yard volt. Hatalmas lövés! Lementünk megnézni zsákmányunkat. Youngnak három nyila volt a medvében. Egy a nyakán hatolt be és a vállán jött ki. Ezt támadás közben kapta. Young elsõ nyila a medve lapockájába hatolt, bement a mellüregbe és felvágta a tüdõt az alsó végétõl a felsõig. Harmadik nyila a medve mellkasába hatolt be, teljesen keresztül ment rajta és ott feküdt mellette a földön, csak éppen a tollas vége maradt a sebben. Az én elsõ nyilam bevágott a diafragma alatt, behatolt a gyomorba és a májba, megsértette az epevezetéket és a portális vénát. Második nyilam teljesen keresztül ment az altestén és néhány yarddal mögötte feküdt a földön. Több helyen átvágta a beleit és nagy sebeket nyitott a mesentericus artérián. Frost puskagolyója a jobb vállán hatolt be, összetörte a humerust, hüvelyknyi lyukat ütött a mellfalba, szaggatott szélû lyukat ütött a traheába és a bal tüdõben adta le energiáját. Kilövést nem találtunk. A lágy rézburkolatú golyó nyilvánvalóan darabokra szakadt mikor a csontot átütötte. Anatómiailag ez egy eredményes lövés volt, de nem azonnali ölõhatású. A mi nyilaink ölték meg a medvét. Minden bizonnyal rajtunk lett volna a következõ másodpercekben. Ennek a feltételezett összeütközésnek elképzelését azokra bízom, akiknek élénk képzelõtehetsége van. Ezennel kifejezzük hálánkat Ned Frostnak! Ezután egyikünknek el kellett menni összeszedni a társaság többi tagját. Hulbert bíró és a bátyám a másik völgyben voltak medvét keresni. Tehát Ned gyorsan elindult lápokon, patakokon és dombokon keresztül, hogy megtalálja õket. Egy órán belül valamennyien visszatértek, hogy lássák az elejtett grizzlyt. Fényképeket készítettünk, elvégeztük a nyúzást és felvettük a méreteket. Ezután elindultunk megkeresni a sebesült bocsot. Frost nyomozott utána a majdnem láthatatlan véres csapán és nem egészen 1 mérföldre megtalálta. Úgy volt összegömbölyödve mintha aludna. Nyílvesszõm a mellébe fúródott. A törött nyílvesszõ hegye mélyen benne volt a thoraxban, szétroncsolta a humerus fejét, két bordát elvágott és tüdõvérzés általi halált okozott. Bár csak félig volt kinõve, kellemetlen ellenfél lehetett volna. Anyja egy régi iskolából való, finom, érett lady volt, fogai és egyéb méretei mutatták korát és tekintélyességét. Az õsszel lehetett 4-500 font súlyú. Darabonként mértük le rugós mérlegünkön: 305 fontot nyomott. Gyenge kondícióban volt és bundája nem volt alkalmas múzeumi célokra. Ezeket a körülményeket nem tudtuk megállapítani az elejtése elõtt. A bocs súlya 135 font volt. Miután megmértük õket, a múzeum részére összeszedtük és letisztogattuk csontjaikat, vállra vettük bundájukat és elindultunk a tábor felé. Ezen az estén azt mondta Ned Frost: "Fiúk, mikor azt mondtátok, hogy íjjal és nyíllal fogjátok elejteni a grizzlyket, én akkor azt kitûnõ sportnak tartottam, de féltem, hogy eredménytelen lesz. Most már tudom, hogy Wyoming legnagyobb medvéjét is keresztül tudjátok lõni!" Mikor Kaliforniát elhagytuk, az volt az utasításunk, hogy szerezzünk egy nagy kiállítási célokra alkalmas kan Ursus horribilis imperatort, egy nõstényt és két-három bocsot. A nõstény, amit lõttünk, aligha felelt meg a kívánalmaknak, a két éves bocs már erõsen serdülõkorban volt és nem éppen abban a formában, hogy a múzeumban megcsodálják. Hamarosan megüzentük a múzeumnak elsõ sikerünket. Azt a választ kaptuk, hogy ekkora bocs nem kell, szerezzünk kisebbeket. Felkerekedtünk tehát, hogy ez évi bocsokat keressünk. Általában nem nehéz a Yellowstone parkban medvékkel találkozni, inkább arra kell vigyázni, hogy a hotelokban ne egyenek velünk egy asztalnál. Most azonban egy medve sem látogatott meg minket! Sem fekete, sem barna, sem ezüstös. Összejártuk a gyönyörû parkot a Mammoth Hot Springstõl a tóig. Minden jól ismert medvés helyet átkutattunk. Tower Falls, Specimen Ridge, Buffalo Corals, Mount Washburn, Dunraven Pass /ez utóbbi 20 lábnyi hó alatt állt/, Antelope Creek, Pelican Meadows, Cub Creek, Steamboat Point és még az õrszemélyzetet is evvel foglaltuk le. Reggel nyolctól délután háromig jártuk a hegyeket megszámlálhatatlan mérföldet tettünk meg, számtalan széldöntötte fatörzsön kapaszkodtunk keresztül, gázoltunk hóban és latyakban, át meg átkutattuk távcsöveinkkel a völgyeket. De olyan ritka volt a medve, mint békán a toll! Láttunk néhány csapát, de ez semmi sem volt más évekhez hasonlítva. Már arra gondoltunk, hogy a medvéket mind kilõtték. Tudtuk, hogy kellemetlenek a táborozóknak és veszélyesek az életbiztonsága szempontjából is. Azzal gyanúsítottuk a park hatóságait, hogy feltûnés nélkül, csendben kiirtották a medvéket. Több parkõr elismerte, hogy évente ki szokták lõni a túl tolakodókká és veszélyesekké válókat. Egyszerre csak vapiti szarvasok kezdtek visszajönni a parkba. Jöttek, egyenként, kettesével, sõt kisebb csoportokban is. Lefogyva, lesoványodva, kiéhezve. A tehenek borjadzani kezdtek. Ekkor már mi is kezdtünk medve nyomokkal találkozni úton-útfélen. A grizzly a vapitit követi és miután ezek visszatértek téli szállásaikról a zöld mezõkre, a medvék is megjelentek. Fogyasztani kezdték a vapiti borjakat, bár alkalom adtán a teheneket is szívesen besorolták az étrendjükbe. Tehát mi is elkezdtük követni a vapitiket. Csalétek után kutattunk. Éjt, nappalt kereséssel töltöttünk. Láttunk is néhány darabot, de ezek nem feleltek meg nekünk, és olyan félénkek voltak, mint a szarvasok. Sok öreglegényt körülcsapáztunk és volt néhány hiábavaló találkozásunk nõstény medvékkel, akik bocsaikat vezették. Egy alkalommal jónak látszó medvét követtünk az erdõben. Nagy óvatosan lopakodtunk utána, mégis meghallott bennünket. Hirtelen visszafordult és vad rohammal tört ránk. Én voltam elöl és azonnal megfeszítettem íjamat, várva a lövésre legalkalmasabb pillanatot. A medve egyenesen nekünk jött egészen 20 yardnyira közelített. Ekkor meglátott bennünket, megijedt, és mint egy mozdony fékezett. Így csúszott felénk a felporló hó és falevél felhõben. A pillanat tört része alatt felfogtam, hogy megijedt tõlünk, de azt is, hogy nem való múzeumi célokra. A biztonság kedvéért azonban továbbra is megfeszítve tartottam íjamat, mindaddig, míg a medve zavart és megrovó arckifejezéssel meg nem kezdte gyors visszavonulását. Ez a találkozásnak elõre nem látott, és meglepetésszerû befejezése volt mindkét fél részérõl. Azt mondják, hogy az indiánok elkerülték a Yellowstone vidékét, mert azt tartották, hogy a gonoszszellemek birodalma. Vándorlásaink közben a Steamboat Point környékén egy gyönyörû vöröskvarc nyílhegyet találtunk, minden valószínûség szerint egy indián lõtte egy vapitira, mielõtt még Kolombusz kikötött volna ennek a földnek a partjainál. A Hayden völgyben pedig egy obszidián lándzsahegyet találtunk, mint újabb kétségtelen jelét annak, hogy az indiánok tudták, hogy hol vannak a jó vadászterületek. De soha indián nem kívánta olyan mohón a grizzlyvel való találkozást, mint mi! Állandóan kerestük, de olyat nem találtunk, ami nekünk megfelelt volna, mert nekünk a legjobbat kellett megszereznünk. Frost arról biztosított bennünket, hogy tévedésben voltunk, mikor a parkba jöttünk medvét lõni, mert ennyi idõ alatt Wyoming és Montana vadászterületein már rég összeszedhettük volna a kívánt grizzlyket. Egy hónap telt el. A medvék kezdték levedleni téli bundájukat, társaságunk pedig kezdett felbomlani. Bátyámat és a bírót kötelességeik visszahívták Detroitba. Egy héttel késõbb pedig Ned Frostnak és a szakácsnak kellett egy másik vadásztársasághoz csatlakoznia Codyban, és így elkezdtek a távozásra készülõdni. Young és én elhatároztuk, hogy megszerezzük a kívánt grizzlyket, és addig nem megyünk el, míg az utolsó reményt is el nem veszítjük. Mégis mielõtt Frost elment, felpakolt minket takarókkal és ponyvákkal, íjainkkal, nyilainkkal, élelemmel és elindult velünk a Cascade Creekhez. Egy ranger ugyanis azt üzente, hogy egy óriási vén grizzlyt láttak a Soda Buttle-nál és mi ennek nyomában indultunk. Elindulásunk elõtt még egy másik üzenet jött, hogy minden bizonnyal ez a medve levonult a Tower Falls-hoz és a két hely között kóborol és a Dunraven hágó környékén vapitit ütött le. Young és én végig cserkeltük ezt a környéket és meg is találtuk nyomait és ásásának helyét. Egy jó nagy medvének legalább 9 hüvelykes lábnyomának kell lennie. Ezek a nyomok 11 hüvelyk hosszúak voltak. Láttuk az általa megölt vapitik maradványait és megtaláltuk váltóit is, melyeken járni szokott. Frost búcsúzóul ellátott még bennünket jó tanácsaival és szerencsekívánataival, azután sorsunkra hagyott bennünket és haza ment. Mi, két íjász, magunkra hagyva mindenek elõtt átvizsgáltuk holmijainkat és mindent a legkitûnõbb állapotban találtunk, illetve hoztunk. Íjaink kitûnõen bírták a nagy nedvességet, de most újara beolajoztuk õket. Új húrokat tettünk fel és jól beviaszoltuk. Nyílvesszõinket kiegyengettük, tollaikat megszárogattuk és kiegyengettük a napon. A széles hegyeket újra kiélesítettük és így felkészülve elhatároztuk, hogy minden tõlünk telhetõt el fogunk követni. Készen voltunk a nagy grizzlyvel való találkozásra. Felderítõ útjainkon megállapítottuk, hogy igazi vérmedve. Csapáit sok véres epizód tette feltûnõvé. Teljesen bizonyosnak látszott, hogy ez az a medve, amelyik két évvel ezelõtt megtámadta a térképészeket és egész éjjel nem hagyta lejönni õket a fáról. Az sem volt lehetetlen, hogy ez ölte meg Jack Walshot. Láttuk a csapáján, hogyan feküdt a sûrû bozótban egy falka vapitire várva, hogyan kúszott oda a nemrég leborjazott tehénhez, hogyan vetette magát rájuk egy óriási ugrással, és hogyan ölte meg borjastól. Több helyen megtaláltuk a borjak bõrét, amit gondosan kipucolt a hústól, csonttól és tisztára nyalt. Más kan medve nem léphetett az õ birodalmába. Õ volt a hegyek királya, a Dunraven hágó nagy medvéje. Egy különálló kis erdõben, mintegy hárommérföldnyire a Cascade Creek tavától felütöttük sátrunkat és kidolgoztuk további haditervünket. Abban az idõben hozzá voltunk szokva minden fáradalomhoz. A nemalvás és a sok nélkülözés csak még makacsabbá tett bennünket. Young mint vadász cimbora, felülmúlhatatlan. Zavartalan jó természet, soha nem panaszkodott. Akármilyen nehéz volt a teher, bármilyen nehéz és hosszú volt a csapa, korai vagy kései az idõ, akár hideg akár meleg volt, és az élelem kevés és rossz, nem volt egy szava sem. Azért voltunk ott, hogy elérjük célunkat, tehát semmi mással nem törõdtünk. Ha esett az esõ és tétlenségre voltunk kárhoztatva, jól megraktuk a tüzet, elõvettük hangszereinket és a zene hangjaival nyugtattuk magunkat és háborgó lelkünket. Ez erre a célra jobb, mint a dohány, vagy a whisky. Young annyira mértékletes volt, hogy még teát, vagy kávét sem ivott, és ha a nagy megerõltetések idején ivott, az meglátszott rajta. Nem káromkodott és bizony elég profánul ezt nekem kellett elvégeznem helyette is. Úgy megedzõdtünk, hogy a bõrön és az inakon kívül nem volt rajtunk semmi felesleg. Minden pillanatban cselekvésre készek voltunk, akár a vadállatok. Gyakran belefutottunk az éjszakai sötétségben vadállatokba. Jó néhányszor medvékkel is találkoztunk. Villamos zseblámpáinkat használtuk védõfegyverül. Egy mozdulat és a csörtetés hangja árulta el, hogy éjszakai ellenfelünk nem bírja idegekkel a modern tudomány sugárzó világosságot adó eszközét. Hamarosan rájöttünk, hogy a mi legényünk nagy éjszakai csavargó, mert többször eljárt éjjelenként az általa leütött szarvasok tetemeire. Egy különösen meredek és szaggatott canyonban egy kis patakot mindig ugyanazon a helyen keresztezett. Ennek a canyonnak a platójára három kitaposott medveváltó vezetett. Ezek egyikétõl mintegy negyvenyardnyira a tetõn egy kis sziklafok volt. Azt határoztuk el, hogy ide készítünk egy leshelyet és itt várjuk meg a jövetelét. Törpefenyõbõl készítettünk egy 3x9 lábnyi corral szerû építményt. Nem volt valami kényelmes, de nagyon természetesen nézett ki. Közte és a váltó között sok széldöntötte fatörzs volt, amirõl azt reméltük jó akadály lesz egy esetlegesen ránk rohanó medvének. Egy kis fa állt a közelünkben, amire végveszély esetén felmászhattunk. Igaz ugyan, hogy már régen megtanultuk, hogy nincs olyan ember, aki fára tudna menekülni, ha a grizzly 50 yardon belül támad. A szél egész éjjel felfelé szokott fújni, tehát elvitte a szagunkat a medve váltójáról. Felettünk a teraszon ott feküdt egy nemrég leütött vapiti teteme, mint állandó csalétek a medvék és más éjszakai kóborlók számára. Megkezdtük estétõl reggelig tartó õrködésünket. Az éjjelek hidegek voltak, a talaj kemény és a majdnem telihold lassan kúszott keresztül egy felhõfoszlányon. Legmelegebb ruháinkba öltöztünk, csak egy takarót engedélyeztünk magunknak és egy kis darab ponyvát. Így olyan kicsire összehúzva magunkat, amennyire csak lehet virrasztottunk hosszú órákon át. Egyikünk sem dohányzott és még csak nem is suttogtunk. Helyzetünket is a legnagyobb óvatossággal változtattuk. Elõttünk feküdtek a felajzott íjak, nyilaink pedig részben szabadon a földbe szúrva, részben gondosan a fedezékünkre szerelt tegezeinkben, hogy kéznél legyenek. Elsõ éjjel láttunk egy nagy anyamedvét feljönni az ösvényen. Vele volt két másodéves bocsa is. Avval a lágy, imbolygó medvejárással mentek el mellettünk, ami olyan furcsa látványt nyújt a sötétben. Nagyon örültünk, mert semmi jelét nem mutatták annak, hogy észrevettek volna bennünket. Nem feleltek meg nekünk, így hagytuk elmenni õket. A nõstény nagyon otthonosan mozgott, a bocsok sárgák voltak, de egyenlõtlenek. Mi jobbakra vártunk! A medvéknek ugyan úgy megvannak a jellemzõ tulajdonságaik, mint az embernek. Vannak lusták, élénkek, bátrak, félénkek. A legtöbb nõstény, amit láttunk, azt az izgatott és lobbanékony viselkedést mutatta, ami az anyaság gondjai mellett fejlõdik ki. Ez a család határozottan az átlagosak közül való volt. Eltûntek a holdfényben és mi tovább vártunk a nagy kan medvére, akinek ezúttal el kellett jönnie. De elõbb a reggel jött el. Mi elõjöttünk fedezékünkbõl, hideg megmerevedett tagokkal és visszaballagtunk a táborunkba reggelizni és aludni. Az elsõ éjjel meglehetõsen eredményes volt, de a nappal sehogy sem akart sikerülni a szúnyograjok miatt, amelyek elleptek minket. A füstölgõ tûz és a ponyvatakarók a fejünkön adtak némi menedéket ellenük. Napszálltakor újra leshelyünkön voltunk, de csak egy újabb didergõs éjjel múlt el minden különösebb esemény nélkül. Mikor a kora hajnali félhomályban hazafelé mentünk, köd ülte meg a völgyet. Amint az ösvényen mentünk, három kis medvebocs bukkant elõ a homályból, vagy 35 yardnyira tõlünk. Szelet kaptak rólunk, szimatoltak és hátsó lábukra állva kukucskáltak felénk. Mint a kövek buktunk le a földre, alig lélegeztünk, szinte a talajhoz fagytunk. Egyszerre csak a legkegyetlenebb grizzly jelent meg a színen, amit csak valaha is láttam és elsõ lábai közévéve bocsait terelni kezdte õket. Semmi sem állította volna meg, ha támadott volna! Egy kis bokor volt közöttünk és így nem tudta pontosan meghatározni, hogy hol vagyunk. Láttuk amint szemével ide-oda tekintgetve keresett bennünket és remegõ izmai, állkapcsának hangos csattogása és a torkából jövõ mély morgással azonnali rohamról beszélt. Kõvé dermedtünk. Végülis bizonytalankodni kezdett, megfordult és leterelte kölykeit a dombról, morogva eltûnt. A megkönnyebbülés mély sóhaja szakadt fel belõlünk. A medve viszont csodálatos volt! Õ volt a legszebb medve, amit valaha is láttunk. Nagy, barna, kifogástalan alakú, éppen csak egy kis ezüstösséggel a bundájában. Patríciusnõ volt, arisztokratája fajtájának. Jól megjegyeztük. Másnap éppen napnyugtakor pillantottuk meg a Dunraven hágó nagy medvéjét. Egy távoli canyonnak az ösvényén jött lefelé. Úgy nézett ki, mint egy óriás. Heves, imbolygó léptekkel jött le a hegyoldalon. Minden mozdulatában óriási erõ volt. Nagyszerû, pompás látvány! Akkorának látszott, mint egy ló és olyan erõsnek, amit semmilyen más ragadozó állatnál nem találunk meg. Ámbár hozzá voltunk szokva a medvékhez, mégis különös érzés fogott el. Ezt a monstrumot akartuk mi elejteni nyíllal! Õrültségnek látszott! Újabb hosszú éjszaka következett a leshelyen. A hold lassan kúszott át az égen és napkeltekor egy felhõfüggöny mögött bukott le. Éppen a hajnali derengéskor az otthonosan mozgó anyamedve haladt el mellettünk két nagy fiával. Ezek egyike meg fog felelni avval együtt, ami már volt nekünk! Megfeszítettem íjamat és lõttem. A nyílvesszõm a bordái közé vágott be. Az egész család azonnal menekült. Medvém nekiesett egy kidõlt fatörzsnek és azonnal kimúlt. Anyja megállt, többször visszajött, fájdalmasan nézte, majd eltûnt. Elõbújtunk, elvittük egy távolabbi helyre és megnyúztuk. 120 fontot nyomott. Nyílvesszõm a szívébõl vágott le egy darabot. A halál azonnal beállt. Hátsó részeit hazavittük és finom grizzly stew-et fõztünk belõle. Már régebben rájöttünk, hogy a vén medvék húsa kemény és rágós, de a fiataloké olyan finom, mint a szopós malacé. Ez a stew különösen jó volt. Konzerv paradicsomot, utolsó burgonyánkat és vöröshagymánkat fõztük bele. Szomorúan kell elmondanom, hogy ennek a finom ebédnek a maradványait másnap egy csavargó medve ette meg. Mivel azonban ezzel nem lakott jól, még összes cukrunkat, szalonnánkat és egyéb készletünket is felfalta. Mindezek után még beletörölte mancsát ágyainkba és általában véve teljesen kikészítette táborunkat. Bizonyos, hogy szabályos tábori tolvaj volt. Ezen az éjjelen hallottuk, amint az öreglegény jött felfelé a canyonban egy nagy barna medvét üldözve. A hatalmas állat rohanás közben óriási lármát csapott. Karmai zörögtek a sziklákon és úgy éreztük, mintha a talaj rázkódna alattunk! Íjainkat lövésre kész helyzetbe tettük és éreztük nyílhegyeink pompás élét. Messze lent az erdõben hallottuk amint a fára zavarta a gyáva betolakodót, olyan morgással tépdeste a fa kérgét, hogy azt lehetett hinni, le akarja dönteni a fát. Jó hosszú idõbe tellett, míg abba hagyta a dühöngést és elindult felfelé a canyonban. Nagy fényerejû távcsöveinkben láthattuk õt. Úgy látszott az üldözés és a mérgelõdés alaposan felhevítette. Egy kis fiatal fának támaszkodva hozzá dörgölõdzött. Amint hátával a fenyõfának támaszkodva hátsó lábain állt, és ide-oda dörzsölte magát, a fa hajladozott, mint a nádszál. Amint orrát feltartotta, elérte vele az alsó ágakat. Reggel, mikor már eltávozott, mi is hazafelé ballagtunk táborunkba. Elmentünk emellett a fenyõ mellett és lábujjhegyre állva felnyújtott karommal éppen csak elértem azt az ágat. Mivel fiatal koromban rúdugró voltam, így tudtam, hogy ez a mérték meghaladja a 7 láb 6 hüvelyket /2,28 m/. Ez aztán medve volt! Jobban kívántuk, mint bármikor! Másnap esett az esõ. Tulajdonképpen ott tartózkodásunk vége felé majdnem minden nap esett az esõ. Ez azonban egy egész napos esõ volt, az esõ utáni illattal együtt. A hold teljesen és gyönyörûen jött elõ, az egész táj mesébe illõ volt. Körülbelül éjfél elõtt egy órával mentünk ki leshelyünkre, azzal az érzéssel, hogy a nagy legény el fog jönni. Kétórai fagyoskodás és mozdulatlan várakozás után meghallottuk a nyugodtan ballagó medve bársonyos lépteit amint felhaladt a canyonban. A patrícius anyamedve jött királyi családjával. A kis bocsok anyjuk elõtt jöttek. Hamarosan lõtávolba értek, jeleztem Youngnak és egyszerre lõttünk a bocsokra. Találtunk, amit visítás, bömbölés és árnyalakok szörnyû kavargása nyugtázott. az egész család egy gombolyagban jött felénk. Ebben a pillanatban a nagy kan medve is megjelent a színen. Öt medve volt jelen. Az anyamedve jobbra-balra tekintgetett, hogy ellenségeit megtalálja és jött felénk. Odasúgtam Youngnak: "Lõj a nagy kanra!" Ugyanakkor egészen a hegyéig húzva megfeszítettem íjamat és belelõttem a közelgõ nõsténybe. A vesszõ teljes hosszúságában a mellébe fúródott. Felágaskodott, majd oldalára dõlt, eszeveszetten bömbölt és megkezdte halálküzdelmét. Újra felemelkedett, de legyengült, elõre esett és nagy fuldoklással kimúlt. Nem tartott fél percig és mindennek vége volt. A bocsok elfutottak mellettünk a hegy felé. Egyik késõbb visszajött, leült anyja feje mellé, majd a sötétben örökre eltûnt. Ezalatt a vén kan medve dühösen rohant ide-oda a szélsõ fák között, nem távolabb, mint 65 yard. Mély morgással, mint távoli menydörgés adta jelét dühének és kegyetlen szándékának. Amint hol itt, hol ott villant meg a fák árnyai között, a hold rásütött masszív testére. Valóban rettenetes volt. Young három nyilat lõtt rá, én kettõt. Elvágtatott mellettünk és én láttam, hogy utolsó nyilam már mintegy 75 yardnyira esett a lába között a földre. Elment! Azt hittük, hogy elhibáztuk és nagy fájdalom ült a lelkünkre. Az a gondolat, hogy hiába töltöttünk el annyi hideg álmatlan éjszakát és hogy hiába fáradtunk annyit a hegyekben, lesújtó volt. Amint dobogó szívünk megnyugodott és a világ békésnek látszott, kimásztunk leshelyünkrõl és megnyúztuk a nagy anyamedvét zseblámpánk fénye mellett. Kiváló példány volt, úgy színre, mint alakra és nagyságra. Megfelelõ a múzeumnak. Nem volt könnyû megnyúzni. Nem volt kövér, de mégis valamivel nehezebb volt, mint 500 font. Az én nyílvesszõm eltörte a bordáját és a szívébe hatolt. Megmértük és eltettük hosszú csontjait a múzeum preparátora számára. Napvilágnál elindultunk a bocsokat keresni. Egyet megtaláltunk egy fatörzs alatt. Agyvelejébe fúródott a vesszõ. A többiek eltûntek. Arról, hogy a nagy kan is meglesz sejtelmünk sem volt. Azonban nyílvesszõink keresése közben észrevettük, hogy Youngéból egy hiányzik. Ez kellemes izgalomba hozott bennünket. Hátha Young mégis meglõtte! Tovább mentünk abba az irányba, amerre õ elment és vérnyomokat találtunk. Elkezdtük kidolgozni a vércsapát. Tudtuk, hogy ez veszélyes dolog, tehát óvatosan haladtunk elõre minden bokor és fa alá és mögé bekémlelve. Mélyen az erdõbe követtük a csapát, ahol minden útjába esõ ledõlt fatörzset összekent vérével. Hamarosan rátaláltunk sebágyára. Azután megtaláltuk Young nyilának elsõ részét. Nagy vértócsa volt ott. Azután megtaláltuk a nyíl tollas végét, amit fogaival húzott ki sebébõl. Négyszer feküdt le a lágy talajra pihenni és sebét lehûteni. Azután egy nagy fa alatt készített magának ágyat, majd otthagyta. Ettõl kezdve nem tudtuk követni nyomán. Mindent tûvé tettünk, de semmi nyomát nem találtuk. A vérzés megszûnt, lábai nem hagytak nyomot a köves talajon. Nagy köröket csináltunk, remélve, hogy majd találunk nyomot. Összekerestük a környéket azután átvágtunk minden vadváltót, de eredménytelenül. Elment. Még a fákra is felnéztünk. Öt óra hosszat hiába kerestük, végül a fáradtságtól és lehangoltságtól elgyötörten lefeküdtünk és aludtunk egyet, ahol a medve utoljára feküdt. Napnyugta tájban felébredtünk, ettünk valamit és újra a kereséshez fogtunk. Saját és a medve nyomain is kerestünk visszafelé. Valahol a közelben kellett lennie. Teljesen lehetetlen, hogy ilyen vérzéssel bármely állat is tovább menjen ettõl a helytõl, mint néhány száz yard! Közben egy sziklára is felmásztunk. Amint a tetejére értünk észrevettük, hogy nagy megszáradt vérfolt van rajta. A szikla túlsó széle alatt volt egy keskeny kõvályú, ebben feküdt a mi grizzlynk a hátán, hidegen és mereven. Szívünk majd megrepedt az örömtõl. Ott feküdt Wyoming legnagyobb grizzly medvéje. Durva bundája tele volt ívódva vérrel. Hátul a mellkasán tisztán lehetett látni a nyíl ütötte sebet. 26 hüvelyknyit járt ez a nyíl keresztül a medvébõl. Egyetlen vesszõ ölte meg! Óriási volt! Nagy széles feje, megkopott fogai, masszív, erõs lábai, hatalmas mancsai és hosszú görbe karmai, mind ott voltak elõttünk. Csodálatos állat volt! Hihetetlennek látszott. Megveregettem Young vállát és gratuláltam neki a pompás lövéshez. Hozzáfogtunk zsákmányunk megnyúzásához. Borzasztó munka volt. A medve majdnem 1000 fontot nyomott és úgy feküdt, hogy megnehezítse munkánkat. Nyakánál fogva kötelekkel egy fához kötöztük, hogy a meredek hegyoldalon le ne guruljon és megnyúztuk a múzeum által kívánt módon. Zseblámpától acetilén lámpán keresztül gyertya, tûz és holdfénye mellett dolgoztunk. Minden késünket felhasználtuk és mivel elfelejtettünk fenõkövet hozni magunkkal a körülöttünk heverõ vulkanikus kõzeteken fentük meg késeinket. Megfeszített szorgalommal kilenc kemény órát dolgoztunk vele. Vastag bundája olyan szorosan feszült rá mintha oda lett volna enyvezve. Húsa csupa ín és porc volt. Éjféltájban fõztünk egy kis bocshúst és egy bögre teát. Azután újra hozzáfogtunk a nyúzáshoz. Mikor feldaraboltuk, megmértük az egyes részeket. Az erekben semmi vér nem volt, s így e nélkül - ami közel 10 %-át teszi ki a súlynak - 916 fontot nyomott a medvénk. Alig volt egy hüvelyknyi szalonna a hátán. Õsz vége felé ez a réteg 6 hüvelyknyire megvastagodott volna. Ekkor legalább 1400 font lett volna a medve súlya. A vállainál mérve majdnem 4 láb magas volt. Koponyája 18,5 hüvelyk volt. Amint csontját letisztogattuk, nagy húsdarabokat dobáltunk le a canyonba. Tapasztalatból tudtuk, hogy ez jel lesz a többi medvének arra, hogy hagyja el a környéket. Más, mint a farkas és varjú félék, nem fogja megenni a grizzly húst. Végül is mire a nap felkelt és bearanyozta a hegyeket, mi is végeztünk. Megtisztítottuk és sóztuk a bundákat, hátunkra vettük õket és medvezsírtól és olvadt sótól csepegve, elküzdöttük magunkat a legközelebbi kocsiútig. A nagy medve bundája, nyúzatlan mancsokkal és a koponyával majdnem 150 font nehéz volt. Elrejtettük trófeánkat és legyalogoltuk a fárasztó mérföldeket táborunkig. Megtisztítottuk magunkat, becsomagoltunk és elmentünk a legközelebbi állomásig, ahonnan egy masinát rendeltünk. Mikor ez megérkezett összeszedtük holmijainkat és különbözõ trófeáinkat pedig egy park-rangerre bíztuk, további kezelés végett és megkezdtük utunkat hazafelé. Az álmatlanságtól, fáradtságtól és izgalmaktól annyira kimerültünk, hogy olyan kábulatba estünk, ami csaknem az egész hazavivõ úton tartott. A Kaliforniai Tudományos Akadémiának most van pompás, reprezentatív Ursus horribilis imperátor csoportja. Nekünk pedig megvan az az egészen különleges kielégítõ érzésünk, hogy elejtettük Wyoming legpompásabb 5 grizzlyjét. A küzdelem fair volt és tiszta, és ezt mi hajtottuk végre.

XV. Alaszkai kalandok

A sors az én vadásztársamat, Arthur Youngot választotta ki arra, hogy az íjászatnak hírt és nevet szerezzen. 1922 és 25 között két alaszkai utazást tett. Õt és barátját, Jack Robertsont küldték ki, hogy filmfelvételeket készítsenek a magas északról. Utasításuk úgy szólt, hogy mutassák meg Alaszkát az õ nyári szépségében. Folyóit, erdejeit, gleccsereit és hegyeit. Az állatéletet teljes egészében. Halakat, madarakat, apróvadat, caribut, hegyi juhot, jávorszarvast és medvét. Valamennyit foglyul kellett ejteni a filmfelvevõ géppel és egy részt az íjászatnak kellett kitöltenie, hogy a filmbe valamelyest kaland is bele legyen szõve. Filmfelvevõ gépekkel, tábori felszereléssel és íjász holmival ellátva indultak Seward felé. Innen mentek azután tovább a vadonban. Hol hajóval mentek el a Kodiac szigetre, hol a Kanadai-félszigetet látogatták meg, hol pedig kutyaszánokkal vándoroltak a félsziget belsejében. A két év nagyobb részét kemény munkával töltötték, gyakran százfontnyi terheket cipelve hosszú mérföldeken keresztül a hátukon. Nagy elismeréssel tartoztunk Young útitársának, Jack Robertsonnak, energiájáért, bátorságáért és lelkesedéséért. Az õ felvételei történelmet fognak csinálni. Mi azonban most fordítsuk figyelmünket az íjászat felé. Young idejének csak kis része volt íjászatra szánva. Az utazások és az állatfelvételek készítése vette el az idõ legnagyobb részét. De azért mikor lehetõség nyílt rá, vadászott. Lõtt hófajdot, néhányat röptében is, fajdokkal és üregi nyulakkal javította sovány éléstárukat, mely mindig a "járj könnyen" elv alapján volt fölszerelve. Többszõr lõtt lazacot és pisztrángot is. Könnyen lõhetett volna caribut is, mert sokszor az óriási rénszarvascsordák közvetlen közelében mûködtek. Azonban ilyenkor mindig volt elég húsuk és a felvételek készítése fontosabb volt. Azt remélve, hogy még lesz rá alkalom, nem siettek a dologgal és így történhetett meg velük, hogy a nagy csorda eltûnt a környékrõl és többet nem volt rá alkalom, hogy caribut lõjön. Ez azonban nem volt nagy baj, mert ez a sport úgyis túl könnyû lett volna. Jávorszarvast azonban mindenáron akart lõni. Ezek az alaszkai jávorok ugyanis az amerikai kontinensen, a már csaknem kihalt bölényfaj után a legnagyobb testû állatok. Young elsõ lehetõsége a jávorszarvas vadászatra a Kenai-félszigeten volt. Itt táboroztak és mikor a filmfelvételeket befejezték, Art egy napot vadászatra szánt. Délután felfedezett egy vén bikát amint egy leégett erdõrészben feküdt. Mivel becserkelésére mód kínálkozott, Art hozzá is fogott, különös gonddal ügyelve a szimatra és a zajra. Négykézláb kúszva 150 yardnyira sikerült megközelítenie, mikor egy kidõlt fa útját állta. Ha megkerüli a bika meglátta volna, ha átmászik rajta, az ágak csapódása és zörgése verte volna fel a bikát. Young tehát elhatározta, hogy alatta ássa magát keresztül. Kezével és vadászkésével egy óra alatt el is végezte a munkát. Azután folytatta a kúszást egészen 60 yardig. Itt elõvette nyírfakéregbõl készült hívótülkét és hívogatni kezdte a bikát. Amint a bika meghallotta a hangot, felállt. A bozót azonban olyan sûrû volt, hogy nem tudott lõni, tehát megvárta, míg a bika egy kört ír le, hogy szimatot kapjon. Mikor 70 yardról a bika megfelelõ célt mutatott, rálõtt. A vesszõ mélyen a tollazatig behatolt. A bika úgy látszott, mintha csak egy kissé meglepõdött volna, és vagy száz yarddal odább ügetett, majd megállt hallgatózni és figyelni. Young ú jra megfeszítette az íját és lõtt, de a lövés magas volt, a bika hatalmas, lapát alakú agancsát találta el. A vesszõ hegye beleállt a két hüvelyk vastag csontba. A bika gyorsan tovább futott. Young biztos távolból követte és látta, hogy a szarvas járása ingadozóvá válik, majd lefekszik. Némi várakozás után odament hozzá és ekkor már kimúlt. Az ilyen és ehhez hasonló sikerek gyakran nehézségekkel keverednek. Az öröm kétségtelenül nagyobb lett volna, ha egy másik íjász is jelen van, akivel Young kezet rázhatott volna. Így azonban csak az maradt, hogy a táborig való mérföldes utat meg kellett tennie a gyorsan leszálló estében. A történetnek ez a része izgalmas volt. Keresztül kellett botladoznia a hepehupás talajon, közben egy-egy alaszkai barna medvével találkozva, aki mindig nemtetszését nyilvánította a nem várt találkozás felett. Azután meg hol kidõlt fákon bukdácsolt keresztül, hol meg vízmosásokba pottyant bele. Végül mégis beért a táborig. Másnap visszament társával a húsért és az agancsért és hogy fényképeket is készítsenek. Ez a bika megközelítõleg 1600 fontot nyomott, agancs terpesztése 60 hüvelyk volt. Második expedíciójukon, egy évvel késõbb, Young még egy jávorszarvasbikát lõtt. Itt a nyílvesszõ keresztülhatolt a mellkasán és azonnali halált okozott, ezzel bizonyítva, hogy a nagyság nem akadálya a gyors kimúlásnak. Még a mi számunkra is meglepõ, hogy a nyílvesszõ milyen könnyedséggel képes elvágni létfontosságú életszervek mûködését és lerombolni az életet. Arra a meggyõzõdésre jutottunk, hogy nincs olyan szívós és olyan nagy állat a földön, amelyet ne lehetne elejteni íjjal és nyíllal, speciálisan készített és a lehetõ legjobban kihegyezett nyílhegyekkel. Én már keresztüllõttem kétszeres elefántbõr vastagságot, kéthüvelykes deszkát és fába is belehatolt már nyilam egy hüvelyknyire. Biztosak vagyunk felõle, hogy ha a vesszõ egy vastagbõrûnek a bõrén áthatolt, a bordája már könnyen törik és a nyíl a szívébe, vagy a tüdejébe hatol. Minden behatolás ezek bármelyikébe hamarosan halált idéz elõ. Ez vadászati kísérlet, amit a legközelebbi jövõben ki is akarunk próbálni. Mikor a táplálék kérdése van elõtérben, akkor helyén valónak tarom olyan állat meglövését, mint a jávorszarvas, különösen, ha az íj játssza benne a tiszteletre méltó fõszerepet. Továbbá úgy érezzük, hogy az íjat ilyen nagy vadra használva még a vadvédelem érdekeit is szolgáljuk, mert ahelyett, hogy a "hatalmas vadász" tûzfegyvereit használnánk, az íjjal és nyíllal a vadászati etika kifejlõdését véljük elõsegíteni. Részben ezért, részben pedig azért ment Young Alaszkába, hogy megfeleljen azoknak, akik azt merték nekünk mondani, hogy könnyû Kalifornia és Wyoming szelíd medvéire vadászni, de nem tudunk zöldágra vergõdni a hatalmas kodiak medvével azokkal a kis nyilainkkal. Kíváncsi volt, hogy a kodiak medve valóban olyan hatalmas és sebezhetetlen, mint ahogy azt állítják. Eddig mintegy tucatnyi medvét lõttünk és kíváncsiak vagyunk rá, hogy igaz-e: "Csak a címünket kell megadni egy kodiac medvének és az utánunk jön és még a házat is összedönti, hogy széttéphessen minket". Így azután búcsút véve Arttól, minden jót kívántam neki kirándulásához. Hosszú idõ után jött vissza San Franciscóba és akkor mondta el a következõket - amik mind igazak, mert Art olyan egyenes, mint az íjhúr. "Rossz startot vettünk mikor ezek után a medvék után indultunk. Sewardban fogtunk egy hajót és átvitorláztunk Seldibe, azután a Kenai-félszigetre. Ott két hétig jártunk utánuk, de semmi nyomukat sem találtuk. Két hét után elhatároztam, hogy nem vesztegetjük itt tovább az idõnket, hanem visszahajózunk Sewardba. Már csak rövid idõnk volt, hogy felvételeinket befejezzük, mielõtt az utolsó hajó elhagyja az arktikus vizeket. Mivel azonban a Kodiac szigetrõl jó híreket hallottunk, ide hajóztunk és az Uganik öbölben szálltunk ki. Itt a Long Arm környékén erdõkkel és füves mezõkkel váltakozó tájat és sok patakot, - ami a szigeteket alkotó hegyekbõl folyik alá - találtunk. Olyan terület volt, ami különösen alkalmas íjas vadászatra és annak fényképezésére.

Néhány napi kutatás után felfedeztük, hogy a medvék lazacokat fognak a patakokban és hamarosan sikerült hét grizzlyt lefényképeznem. Lefényképeztem amint a vízben gázolnak és halakat keresnek. A medve rendszerint kicsapja a vízbõl a halat, azután a partra megy és ott megeszi. Itt azonban rengeteg halat kidobtak a partra, amit nem ettek meg. Szívesebben fogták meg õket, azután a hátsó lábukra állva mancsaikkal tartották és a vízben gázolva ették meg. Mindezt lefotografáltuk és még sok egyéb komikus jelenetet is, amint a bocsok játszottak és a fára mászkáltak. Mindezt persze elõtét lencsével. Mikor már az operatõr meg volt elégedve, akkor azt mondtam: "Most már lõjünk is egyet!" Szerencsénk volt. Négy medvét láttunk lefelé jönni a hegyoldalon. Éppen vadásztak. Lassan jöttek keresztül a nyílt völgyön. A fényképezõgépet egy olyan pontra állítottuk fel, ahonnan az egész tájat be lehetett látni. Én pedig felrohantam egy fûz és égerfákkal benõtt vízmosásom, amelyik a medvék felé tartott. Száz yardra tudtam megközelíteni õket, az után a bozót nagyon megritkult ahhoz, hogy takarni tudjon engem, így tehát nyíltan kimentem, hogy találkozzak velük. Valósággal kihívtam támadásukat, mert olyan könnyen izgathatónak mondják õket. Elõször figyelemre sem méltattak, majd a két elõl lévõ kíváncsian és meglepõdve megállt. Akkor 50 yardnyira megközelítettem õket, mire a legnagyobb medve elkezdett morogni, azután hátara sunyta a fülét, mintegy jeleképpen a támadásnak. Éppen mikor indulni akart, mellbe lõttem. A vesszõ olyan mélyen vágódott be, hogy hátul a lapockáján egy lábnyira kijött. Erre négy lábra esett, de mielõtt felfoghatta volna, hogy mi történt, oldalba lõttem. Erre megfordult és mivel súlyosan sebesültnek érezte magát, elrohant. Míg mindez lejátszódott, egy vén nõstény is támadó szándékot mutatott, de mikor sebesült társa elvágtatott mellette, õ is négy lábra ereszkedett és tõlünk átlós irányba futni kezdett. A többi utána, és amint eltûntek, a sebesült medve elgyengült és alig száz yardra a filmfelvevõ géptõl összeesett. Az operatõr szerepéhez híven az utolsó percig forgatott, hogy a felvétel teljes legyen. Valamelyik nap magad is láthatod, hogy a kodiac medve nem sebezhetetlen." Young egyáltalán nem hagyta magát elkapatni ez által a szép teljesítménye által. Már régen tudta, hogy a kodiac medve sem erõteljesebb a grizzlyknél, amiket mi lõttünk, csak azért csinálta végig a kalandot, hogy ezt bebizonyítsa. Bár a nehéz Osage-narancs íját és a szokásos széles hegyû nyílvesszõket használta, azt mondja, hogy úgy gondolja, Alaszka legnagyobb medvéjét is meg tudná lõni egy 50 fontos íjjal és megfelelõen készített nyilakkal. Young és én is a nagyon széles hegyû nyílvesszõk szükségességérõl vagyunk meggyõzõdve és jobban bízunk a villámgyors repülésben és éles hegyben, mit az erõben. Alaszkai útjain az Osage-narancs íjat jobban szerette, mint a tiszafából készült íjakat. Jobban bírták a húzást-vonást, a sziklás hegyoldalakon való esetleges leejtést, mint a lágyabb tiszafa íj. Mind három íja 5 láb 6 hüvelyk hosszú volt a kényelem miatt és mindegyik erõsebb volt 85 fontnál. A terep, amin dolgozott, annyira sziklás volt, hogy könnyen tönkrementek a nyílvesszõk és minden hibás lövés egy összetört vesszõt jelentett. A legnehezebb kirándulása az volt, amikor hegyi kecskékrõl készített felvételeket. Itt egy mulatságos eset történt. Jack és Art be akartak cserkelni egy jó nyájat ezekbõl az óvatos állatokból, mikor hirtelen egy sziklafok mögül az egész csapat elõtûnt. Art volt elõl és csak annyi ideje volt, hogy hirtelen négykézlábra ereszkedjen és az arcát is elrejtse. Olyan csendben volt, hogy az egész nyáj elhaladt mellette majdnem olyan közel, hogy kezével megérinthette volna õket. Ezalatt az operatõr valamivel feljebbrõl egy jó fedezékbõl felvette az egész jelenetet. Young lõtt egy bakot ezekbõl a kecskékbõl, de ez lezuhant a meredek hegyoldalon, úgy hogy mind a hús, mind a trófea elveszett. Kellemetlen volt nagyon, mint általában az ilyen esetek lenni szoktak. De ha úgy vesszük, mégis szaporította eggyel az íjász kalandok számát. De ami ennél érdekesebb: sikerült egy Rocky Mountain hegyi kost lõnie. Ezt tartják Amerika legnagyobb trófeájának. Ez bámulatosan óvatos juh, csupa szem és bölcsesség. Ha csak egy mérföldre vagy is tõle, de csak egy másodpercnyire is födetlenül, biztosan észrevesz. És bár meg sem mozdul, míg rá nézel, mégis mire valami fedezék mögül lövésre készen kipillantasz, a kos már el is tûnt. Ned Frost szokta mondani, hogy mikor õ Big Hornokra /nagy szarv, így hívják õket általában/ vadászott, mindig egy nagy követ emelt a feje elõtt a fedezék fölé és ez alatt nézett ki, vagy pedig egy csomó füvön vagy lombon nézett keresztül. A legtöbb vadász csak 3-400 yardnyira tudja megközelíteni a hegy juhot és innen lõ rá távcsöves puskával. Stewart Edward White, a híres nagyvad vadász és vadászati szakíró azt mondja, hogy az alábbi történet a cserkelésnek és az állatpszichológiának ismeretében a legkiválóbb példa és eredmény. Arthur Young és társasága magasan fenn, közel a Wood River eredetéhez, egy jó csapat hegyi juhra lett figyelmes. Elõször néhány napi filmezést határoztak el, azután pedig Young egy szép trófeához akart jutni. Reggeli cserkészeten Young felfedezett egy jó kost. A táj nyílt volt minden fedezék nélkül. A kos egy sziklapárkányon feküdt, ami a völgy fölé emelkedett. már jó félmérföldnyi távolságról nyilvánvalóvá vált, hogy a kos észrevette õt, tehát azon törte a fejét, hogy mi módon tudná mégis belopni. A talajból, annak fekvésébõl nyilvánvaló volt, hogy sem belopni, sem pedig elrejtõzve megközelíteni nem lehet. A távcsövön keresztül látni lehetett, hogy a kos egy meglehetõsen öreg példány volt, amelynek meglehetõsen szofisztikus és bölcs ábrázata volt. Art elõtt olyannak látszott, mint aki elbizakodottan a következõ képpen gondolkodik: "Ott van egy ember, de én egy okos öreg kos vagyok és mindent tudok az emberrõl. Ez a fickó nem látott meg engem, és ha meg fog látni, akkor is lesz mögöttem elég hely, hogy elfussak. A legjobb, tehát amit tehetek, hogy nyugodtan fekszem és hagyom, hogy ez a mafla elmenjen." Így Art ment is, látszólag semmivel sem törõdve, a napba pislogván, gondolva, hogy legjobb lesz rászedni a kost saját elgondolása szerint. Így haladt tovább hegyes szögben közeledve a koshoz. Egyszer sem nézett rá. Vidáman fütyörészve haladt, kavicsokat rugdalva és könnyedén lóbálva az íját. Mikor 2-300 yardra megközelítette, a kos felvetette a fejét, hogy megnézze, mi történik. Young egyáltalán rá sem hederített, csak a szeme sarkából figyelte. Így a bölcs öregfiú megnyugodott megelégedve saját diagnózisával. Art tovább sétált épp olyan ártatlanul, mint eddig. Mikor 150 yardnyira volt, a kos felemelte a fejét és hosszabb megfigyelést tett. Úgy látszott megváltoztatta elgondolását. Young azt gondolta magában: "Még egyszer ide fog nézni és azután odébb áll. Itt az ideje a cselekvésnek!" Így feltéve egy vesszõt íjára teljes sebességgel a kos felé rohant és mikor fele utat megtette, látta, hogy szarvai emelkednek és itt az ideje a cselekvésnek. Tehát lövõ testhelyzetet vett fel és megfeszített íjjal várt. Legjobbkor, mert a vén kos felállt, kisétált a szikla szélére és onnan bámulta Youngot. Elrepült a vesszõ és eltûnt a félhomályban, de Young hallotta, amint becsapódott és látta, hogy a kos megperdült és elmenekült. Amint a gerinc mögött eltûnt utána ment és a tetõ felett óvatosan átkémlelve látta, hogy a kos nem messze onnan szétterpesztett lábakkal megállt. Látta helyzetérõl, hogy a sebe halálos, de nem akarta elugrasztani és emiatt esetleg elveszíteni, ezért a közelgõ éjszakára való tekintettel lement a völgybe, tüzet rakott és takaró nélkül ott éjszakázott. Reggel utána ment és meg is találta nem messze attól a helytõl, ahol utoljára látta. Kapitális, remek, öreg példány volt. A vesszõ teljesen keresztül ment rajta és elveszett. Egy pontos lövés 80 yardról és egy emlékezetes élmény a vadászat és íjászat szempontjából. Ez a fej most Youngék ebédlõjét díszíti, San Franciscóban. A jávorszarvas lapátjait egy alaszkai folyóhoz közel rejtették el és egy váratlan áradás levitte õket a tengerbe. Alaszkai folyókról beszélve egy nagyon nevezetes esemény jut eszembe, amit Young mondott el. Egyik filmjükön be kellett mutatni, hogy hogyan készül a kenu, hogyan használják és egy felborulást is a háborgó vízen. Hogy íját a vitorlavászon tokban helyettesítse valamivel, lement a folyópartra, hogy valami hasonló fadarabot keressen. Felvéve az elsõ keze ügyébe akadt fadarabot, éppen bele akarta dugni a tokba, mikor meglepte annak simasága. Amint jobban megnézte rájött, hogy egy igen-igen öreg indián nyíl van a kezében. Ez egy jelnek, egy ómennek látszott, mert mi játékosan bíztunk az ómenekben az íjjal való szép és romantikus kalandoknál. Tanulmányozva az íjat, késõbb úgy találtam, hogy az egy nyírfából készült Urock íj volt, 5 láb hosszú és 60 font húzása lehetett, ami elég caribu vadászatra. Röviden ezek Art Young kalandjai Alaszkában. De ki tud beszélni a mi íjászunk szívében végbe ment kalandokról? Itt nem egy közönséges vadászról, egy állatgyilkosról van szó. Itt költõ áll elõttünk, egy õsi kalandor a modern vadászmezõkön, a fair playnek és a tiszta sportnak a bajnoka! Leveszem a kalapomat Arthur Young elõtt!

Egy bíztató fejezet

Írta: Steward Edward White

Senki sem olvashatja el Dr. Pope könyvét anélkül, hogy át ne érezze, az íj a nyílvesszõ romantikáját és vonzó erejét. És senki sem kételkedhetik abban, hogy az õ kis csoportjuk megtett e sport terén minden tõlük telhetõt. Megszámlálhatatlan mennyiségû apróvadat, szarvast, hegyi kecskét, hegyi juhot, jávorszarvast és caribut ejtettek el. Tizenhárom fekete medvét, hat grizzlyt és egy óriás kodiac medvét. Tehát kétségtelenül bevált az új fegyver. De mindenki megkérdezheti: én is meg tudnám-e tenni? Ezek az emberek gyakoroltak. Ez mind csodálatosnak látszik, de vannak nekem is esélyeim? Azt hiszem, ezek a kérdések azok, amelyek legelõször felmerülnek az emberben, amikor elolvasta ezt a könyvet és átérezte, átélvezte annak irodalmi szépségeit. Az én érzésem is ez volt. Szerencsére elég közel élek Dr. Popehoz, ahhoz, hogy képes legyek - lassan bár - megoldani kételyeimet. Szándékom az, hogy összefoglaljam, mit tapasztaltam ezen a téren. Mindenek elõtt a teljesen kezdõnek is egy humánus és célszerû fegyver van a kezében. Egy rossz sörét vagy golyólövés tönkre teszi, dögre lövi a vadat, mert akár az életfontosságú részek külsõ szélein, akár a belek közé hatol, a vad messze elviszi, nagy kínok közt múlik ki és legtöbbször elvész. De bárhol is találja el a nyílvesszõ, az azonnali biztos kimúlást idéz elõ. Ez nem csak a mellüreg esetében áll fenn, hanem a hasnál is és minden golyólövõ tudja, hogy a golyó a húsban eredménytelen és kegyetlen és a vad nagyon messzire elviszi mire kimúlik. A nyílvesszõ halálos hatása nem az általa kifejtett kp-on múlik, ami természetesen alacsony, hanem a belsõ elvérzésen és azon a tényen, hogy ha nagy mennyiségû levegõt bocsátunk be a test bármelyik részébe, akkor a tüdõk összeomlanak. Továbbá a nyílvesszõ ellentétben a golyóval, egyformán hatásos, akár közelre, akár az elérhetõ legnagyobb távolságra lövünk vele. Tehát az amatõr íjász megfelelõen felszerelve nyugodt lélekkel indulhat vadászatra, Robin Hood és a szerencse szeszélyes kis istenei segítik, és ha sikerült nyílvesszõjével a vadat eltalálnia, az meg fogja tenni a magáét. Minden esetre, ha csupán csak abba az irányba lõ, ahol a vad van, az esélyek szabályai szerint elõbb-utóbb el fogja találni a vadat. Közben - és ez a második pont - nagyon jól fog szórakozni avval, hogy csaknem talált. Puskával a hibázás: hibázás és katasztrofális. Hibáztál és csak annyit tudsz róla. De hogy egy fél hüvelykkel, vagy egy lábnyit és hogy az ujjaddal rántottad el, vagy a szemed látott rosszul, vagy a kezed remegett-e, azt már nem tudod meg. De a nyílvesszõ szép tiszta útját követni tudod. És ha a vadliba nyaka és a szárnyhajlata között repült el, vagy pedig ha éppen a megijesztett szarvas teste alatt fúrja be hegyét a földbe, az íjász éppen úgy élvezi a lövést, mintha golyóval tízes kört lõtt volna. Csak a vad megy éppoly sértetlenül tovább, mintha mérföldekre lett volna tõle a vadász. És újra és újra próbára tudja tenni szerencséjét. A legtöbb állat részére a mellette elsuhanó nyílvesszõ nem jelent egyebet, mintha egy különös, furcsa alakú madár lenne. Így az élvezetet nem a zsákmány nagysága adja vagy annak biztos kézre kerítése, hanem inkább a kis dolgok, amiket az íjásznak mind meg kell figyelnie, ha eredményt akar elérni.

Sportéletem egyik legérdekesebb élménye volt egyike ezeknek a "majdnem találatoknak". Egy nemes bak ügetett lefelé egy lejtõs hegyoldalon, tõlem 150 yardra, egész oldalát mutatva. Túl volt azon a távolságon, amit az íjászok megfelelõnek tartanak. Megtettem számításaimat amilyen jól csak tudtam és ellõttem egy vesszõt, inkább csak üdvözlet képpen, mint a találat reményében. Míg a vesszõ a levegõben repült, a szarvas megállott és rám nézett. Mikor a vesszõ befejezte útját, éppen a kellõ magasságban törte össze a hegyét egy sziklán, ami hatlábnyira volt a szarvas elõtt. Ha a szarvasom nem állt volna meg, akkor éppen a szívébe hatolt volna. Más kár nem volt ebben a kalandban, mindössze csak a széles nyílhegy, amely áldozatot szívesen hoztam meg a nyájas isteneknek, akik oly szépen vezették nyilamat a levegõben. Éppen azt az örömteli elégtételt éreztem szép lövésem felett, mintha el találtam volna a szarvast és feldarabolva a táborba kellett volna cipelnem. Puskával ez nem történt volna meg. Errõl a távolságról tudom, és elvárom magamtól, hogy találnom kell és a hibázás annyira elkedvetlenített volna, hogy teljesen elromlott volna különben kellemes hangulatom.

Amikor mindezeket elismerjük, kétségtelenül megmarad az az igazság, hogy egyszer eredménynek kell lenni, máskor pedig reménykednünk kell, hogy eredményesek leszünk, mert ez tartja fenn az érdeklõdést. Így ha valaki elindul, hogy õzbakot lõjön és haza jön egy üregi nyúllal, annak is meg van a maga öröme. Nem csak a rulett asztalnál is elnöklõ szerencse istenasszony juttathat hozzá a kis üregi nyúlhoz, hanem az is, ha karod jó irányban tartotta az íjat, ellövésed sima volt és nyilad gyorsan és biztosan repült. Mindez teljesen lehetséges. Minden ember elfogadható jó lövõvé válhat egy bizonyos idõn belül, ha megfelelõ türelme és kitartása van a gyakorláshoz, ha túl tudja tenni magát a kezdeti sikertelenségen, és ha mulatságát leli haladása közben. Nagyon hasonlít az íjászat a golfozáshoz. Van egy bizonyos technikája, amelyik több különálló elembõl tevõdik össze, és amelyeket összhangba kell hozni. Mikor ez a technika simán mûködik az eredmény biztos. Épp úgy, mint a golfnál, az ember tudja mit kell tennie, de nem mindig képes ezt végrehajtani. Ahogy a technika belevéste magát az agyvelejébe, a tartás és az ellövés mindig automatikusabbá válik. De mindig lesznek napjai, mikor a labda és a nyíl nem repül jól és ismét hibázni fog. A fenti összes tulajdonság közül a kezdõ számára a legfontosabb az, hogy reménnyel és kitartással tudja fogadni az elsõ nehézségeket. Hosszú ideig semmiféle javulást nem fog tapasztalni. De ha szorgalmasan tanulmányozza, hogy hogyan javíthatná technikáját és nem csak össze-vissza lövöldözik, már ez által is javul. Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy minden részlet fontos, de csak akkor ér el eredményt, ha minden részlet pontosan és együtt mûködik. Ugyanúgy, mint a golfnál, egyik nap az egyik dolog mûködik jól, másik nap a másik Így a kezdõ, ha kitartóan gyakorol, az elsõ hónap végén legfeljebb egy kis javulást fog észlelni. Ez az az idõ, mikor a legtöbb ember elveszti kedvét és abbahagyja a gyakorlást. A kitartóak pedig hirtelen javulni kezdenek. A "Hogyan lõjünk" címû fejezetben Dr. Pope megfelelõen körvonalazta az íjjal való lövés technikáját. ha a kezdõ meg fogja tenni, amit a doktor mond, akkor hamarosan hibátlanul fog lõni. Természetesen magának kell rájönnie, hogy mindezeket az utasításokat hogyan kell végrehajtania. Leginkább a technika szellemi részének elsajátítása fogja megmondani, hogy mit érez a lövés helyes végrehajtása közben a kezdõ. Minden kezdõnek nagyon jól jönnek olyanoknak a tanácsai, akik nem régen még maguk is kezdõk voltak. A céltábla és a vad bizonyos szempontból különböznek egymástól, de a vesszõ eleresztése egy és ugyan az mind a két esetben. Nagyon ajánlom a céltábla használatát, bizonyos meghatározott távolságokra, legalábbis a lõgyakorlatok felére. A festett karikáknak megvan az a kérlelhetetlen tulajdonsága, hogy pontosan meghatározott hüvelyknyi átmérõjûek, és hogy ha valaki elhibázza, nem örülhet alaptalanul, mintha a vadhoz csak közel lõtt, de "majdnem eltalálta". Még ha valaki vadászaton meglehetõsen jól lõ, az is térjen vissza idõnként a céltáblához, hogy javítsa magát. Kezd el könnyû íjjal és dolgozd fel magad a legnehezebbig amilyen gyorsan csak tudod! Az én elsõ céllövõ íjam 40 fontos volt, az elsõ vadászíjam, amit Dr. Pope készített számomra, 65 fontos. Eleinte csak nehezen tudtam teljesen megfeszíteni és akkor sem uraltam teljesen. Könyörögtem Dr. Popnak, hogy könnyítsen rajta, mert így sohasem fogok bírni vele. Õ nagyon helyesen kinevetett. Egy év alatt feldolgoztam magam a 75 fontos íjhoz, jelenleg pedig egy 82 fontosat használok, amelyet sokkal könnyebben kezelek, mint a doktor elsõ ajándékát. Tehát kezd el könnyû íjon és menj fel nehézre, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudsz. Ne töltsd idõdet egy könnyû íjjal csak azért, mert kényelmes! Óvakodj attól, hogy eleinte túl sokat lõj! Ha ujjaidat megerõlteted, éppen akkor fogsz letörni, mikor a legnagyobb szükséged volna rájuk. Pedig nagyon gyorsan megerõsödnek, ha idõt hagysz nekik rá. Ha pedig egyszer hozzáedzõdtek a munkához, bírni fognak bármennyi lövést is, ameddig bal karod is bírni fogja. De ha elrontod õket, tétlenségre leszel kárhoztatva, míg megjavulnak és ez olyan kellemetlen, akár egy ficam.

40 yardra kezd el. Állj egyenesen, lábaidat mintegy lábnyi távolságra egymástól tedd széjjel úgy, hogy derékszögben legyenek a célra. Fejedet fordítsd határozottan balra és nézz a tábla közepére. Ettõl egy milliméternyit sem mozdítsd. Jobb karodat hozd keresztbe a melled elõtt. Pihenj és készülj elõ a lövéshez, gyûjtsd erõdet. Most emeld fel az íjadat a céltáblával egy vonalba. Húzd ki a nyílvesszõt egészen a hegyéig. Mindeddig izmaid mûködtek és élénkek voltak, de csak abban a mértékben, ami az íj megfeszítéséhez szükséges volt. Mikor azonban lõsz, abban a pillanatban merevítsd meg izmaidat a végsõkig. Ez az, amirõl Dr. Pope azt mondja: "Szíveddel lõj az íjadban". Ez segít neked elképzelni, hogy fúrod bele vesszõdet pontosan a cél közepébe. Különösen figyeld a hátadon levõ izmokat. Ha ott a legkevesebbet is utána engedsz, már nem fog elég sebesen repülni. Az íjat tartó a célra mutasson és tartsd is rajta. Az eleresztés élénk legyen és hátrafelé történjen. Amint a nyílvesszõ elröppent, tartsd meg továbbra is testhelyzetedet. Ezt pontosan végezd el! Képzeld magadat íjász szobornak és maradj is úgy, míg a vesszõ becsapódását meg nem hallod. A 40 yardra való kezdésnél 30 vesszõnél meg lehetsz elégedve, ha a célt 16-21 vesszõvel eltalálod, ezáltal 60-80 pontot lõve. Ambíciód az lesz, hogy elérd a százat. Mikor ezt elérted, izmaid is megfelelõ formában lesznek és el tudod kezdeni az American Roundot. Elõször a három távolságra összesen 200 körül fogsz lõni. De elõrehaladás fog mutatkozni eredményeidben. Egyszerre csak állandóan emelkedni fog. Büszke nap lesz, mikor eléred majd a 300-at. Esetleg állandóan 400 körül fogsz lõni és ez az ameddig el lehet jutni anélkül, hogy teljesen a céllövészetnek szentelnéd magad. Az az íj, amit gyakorlásra használsz, nem vadász íjad lesz. Hosszabb, nem olyan erõs és végeinél valamivel hajlékonyabb. De ha vadászaton a legjobbat akarod elérni, akkor lehetõleg közelítse meg súlyban a vadász íjadat. Nem kell éppen olyan nehéznek lennie, mert többször és folyamatosan használjuk. Az enyém 60 font erejû. Könnyebbel jobb eredményt lehet elérni, de ennek más a célja. Ne gondold azonban azt, hogy minden az íj erején múlik. Nincs rosszabb, mint a túlságosan nehéz íj. Igen sok szarvast ejtettek el már 50 és 55 fontos íjakkal. Csak arra figyelj, mi az, amit még jól elbírsz, de minden esetre ragaszkodj az erõsebb íjhoz. Engedd még meg, hogy arra bíztassalak, magad készítsd el íjadat és nyiladat. Magam sem vagyok ügyes a finom kézi munkában és mikor belefogtam az íjászatba, úgy gondoltam, hogy vásárlás útján fogok beszerezni mindent. Egy idõ múlva Pope rábeszélt, hogy legalább a nyílvesszõimet készítsem el magam. Õ azt mondta, hogy egy jó nyíl elkészítése egy órát vesz igénybe. Én hozzátehetem, hogy egy rossz nyílvesszõ elkészítése körülbelül négy órámba tellett! Mégis, mikor elkészült, meglepõen hasonlított egy nyílra és hegyével elõre repült. Pope alaposan megvizsgálta és azzal a megjegyzéssel adta vissza, hogy egyenesre csináltam. De ez a vesszõ nagyon értékesnek bizonyult. Azt bizonyította, hogy mégis tudom követni a leírást és elérek bizonyos eredményt. De engem arról is meggyõzött, hogy Eshan Vitu, aki a pogány íjászok istene volt, nagy mágikus erõvel rendelkezik. Ugyanis az enyv mennyiség a vesszõn egy csepp, az ujjaimon legalábbis 1,1/4 liter volt. De azt is észrevettem, hogy a pulykának kis ördögei vannak, akik a madár halála után a szárnytollaiba költöznek át és ott leselkednek a kezdõ íjászra. Minden áron akartam még egy nyílvesszõt csinálni és el is készítettem. Ez már sokkal jobb volt és hamarabb is készült el. Még most is megvan az elsõ nyílvesszõm. Jó ötlet számozni õket és megjelölni minden két-három tucatból egyet, amelyik kiválóan jó és fontos esetekben azt használni. A saját gyártmányú 3. számú nyilam egy ilyen. Teljesen egyenesen indul az elsõ 30 yardon a cél felé. Ezután azt hiszi, hogy túl magasan lett kilõve és azonnal le is billenti a hegyét, hogy a hibát kijavítsa. Azonnal észreveszi, hogy túlságosan akarta korrigálni az én hibámat és kétségbeesett erõlködéssel visszaküzdi magát az eredeti irányba. "Hármas szám" elszégyeli magát, jó ideig ide-oda billen és végül is célba talál. Nagyon szomorú volnék, ha a nyílvesszõmet elveszteném. Ha néhány rossz lövést tettem, elõveszem õt és mindegy honnan indítom el, célba talál. Egyenesen arra való, hogy elrontott lövéseket kijavítson. Hasonlóan a nyílvesszõkészítéshez, belefogtam az íjkészítésbe is. Ezt is meglehet tenni. Az egésznek az a titka, hogy nem szabad nagy reményekkel belefogni. Azután látni fogod, hogy mégis elértél valamit, és hogy mit kell tenned, ha legközelebb jobbat akarsz. A jó íj elkészítése valóságos mûvészet és sok gyakorlatot kíván. De hogy egy használható íjat csinálj, ami egy ideig eltart és lõni is lehet vele, az nem okoz túl nagy nehézséget. És emellett nagyon mulatságos. Amint kimész elsõ alkalommal a terepre saját gyártmányú íjaddal és íjászfelszereléseddel és azt használni is tudod, attól kezdve íjász lettél. A feleséged hozzá fog szokni, hogy a tollakat félre tegye. Itt is, ott is jobb módszereket hallasz. A régi öregek kedvesen és szomorúan fognak rajtad mosolyogni, mert õk is átestek ezeken a dolgokon. És ettõl kezdve nem lesz szükséged bíztató fejezetre.

Steward Edward White a híres nagyvad vadász, akit Roosevelt a legjobb lövõnek mondott, szintén áttért az íjászatra. Most éppen útban vagyunk: Õ, Young és én Afrikába, Tanganyikába megyünk, hogy az angol hosszú íj legendáját elvigyük a trópusokra. Mi van megírva a sors könyvében, nem tudjuk, de mi erõs íjunkkal, pompás nyílvesszõkkel és szilárd szívvel indulunk útnak újabb kalandokat keresni!

Záró lövés

A régi idõkben, amikor az íjászatot a szabad mezõkön ûzték és az íjászok vászonból és fából való célokra lõttek, bizonyos távolságot jártak be, mint a golfozók. Szokásos volt, hogy amikor végig mennek a pályán, visszafordultak és ugyan azon a pályán ismét lõttek ugyan azokra a célokra. Ezt hívták záró lövésnek /upshot/, ami mindennapi beszédkifejezéssé vált, mint annyi más íjász kifejezés. Tehát mi elértünk a történetünk végére és búcsút készülünk mondani egymásnak. Ámbár sok mindent mondtunk el, lehet, hogy túl sokat beszéltünk magunkról, még mindig nem mondtunk el mindent, az utolsó szót az íjászatra vonatkozóan. Van néhány dolog, amit tanultunk, de olyan is, amirõl mások jóval többet tudhatnak. Ámbár nagyon dicsérjük sportunkat, mint egészséges, romantikus és kalandos szórakozást, de azért nem mondjuk, hogy mindenki ezt ûzze és nem akarjuk ráerõltetni másokra. Különbözõ területei széles teret fognak adni az eltérõ véleményeknek. Egy toll alakja, vagy egy íj vonalai végtelen idõk óta képezik vita tárgyát. Nem mindenkinek felel meg a mi mûvészetünk. Valóban úgy látszik, hogy kevesen felelnek meg az íjászatnak és kevesen is érdeklõdnek iránta. De az, akit vonz a benne rejlõ fair play, a történelmi érzék és a szabad, nyílt világ hívása, megtalálja benne boldogságát. Lesznek, akik középkorias személynek fogják tartani és úgy fognak rá gondolni, mint a sherwoodi erdõk Don Quijote-jára, de szívük mélyén irigységet fognak érezni, mert mindenki látja sportunk nehézségét és tiszteletre méltó múltját. Magával hordja az emberiség tavaszának és ifjúsága örömeinek homályos emlékezetét. Mint vadászeszköz, az íj és a nyíl egyedülálló és becsületes helyet tart fenn a maga számára és fontos a vadászat jövõje szempontjából, amikor nagy rezervátumok fogják fenntartani a vadakat. Megfelelõbb lesz vadászatra, mint bármely tûzfegyver. Mindenesetre vannak olyanok, akik azt állítják, hogy a vadászat meg fog szûnni és a fényképezés és a természet tanulmányozása lesz az ember összes beavatkozása a vadak életébe. Lehet, hogy ez a nap is el fog jönni, de annak, aki húst eszik, prémeket és bõr holmikat hord és ez által maga is részese az állatok legyilkolásának, nincs joga ócsárolni a vadászatot, mert ez a gyilkosság sokkal brutálisabb és erõszakosabb, mint a vadászat. Azok pedig, akik azt hiszik, hogy a golyó sokkal humánusabban öl, mint a nyíl, nem ismerik eléggé az összehasonlítás alapjait. A mi tapasztalataink az ellenkezõt bizonyítják. Mi azonban mégsem az eddig felsorolt elvek miatt használjuk az íjat és a nyilat, hanem egyszerûen azért, mert szeretjük, ez pedig nem elvi, inkább lelki és alkati kérdés, amit nehéz megmagyarázni. Anélkül nem fejezhetem be ezt a fejezetet, hogy meg ne emlékezzek az íjászok nemes társaságáról, a National Archery Associationról, a férfiaknak és nõknek errõl a kiváló egyesületérõl, akik olyan kiválóan lõnek íjjal és nyíllal, hogy az már szinte felülmúlhatatlan. Will Thompson, Louis Maxson, George P. Bryant, Harry Richardson, Dr. Robert P. Elmer, Homer Taylor, Mrs. Howell és Cynthia Wesson nevei arany betûkkel vannak beírva az íjászok örök évkönyveibe. Nekik és a többi íjásznak, akik ennek a gyönyörû sportnak a mûvelõi és fejlesztõi, örökre hálásak vagyunk. A céllövészet magunkra parancsolt fegyelme sokkal nehezebb munka, mint a vadászat, jutalma pedig kevésbé látványos. Neked, aki Robin Hood birodalmába akarsz bennünket követni, nincs szükséged másra, mint erõs vágyra és komoly kitartásra. Ezt a keveset, amit elértünk, mi is ennek köszönhetjük és én a magam részérõl még annak, hogy jól választottam meg társaimat és újra kezdtem minden balsiker után. Mindazt amit mi megtettünk, minden kalandvágyó ifjú utánunk csinálhatja, korára való tekintet nélkül. Amit itt írok, az nem befejezés, mert éppen útra készülünk újabb vadászkalandok felé. Úgy látszik, hogy az íjászok száma is állandó növekedésben van! Adják meg nekünk az istenek, hogy erõs íjunkkal vándorolhassunk az erdõkben, keresve a szökellõ szarvast, lefeküdve a rétek mély füvébe, figyelve a magasan keringõ madarakat, belehelve a virágok illatát és felpillantva az égre gyönyörködhessünk a hold szépségében. Adjanak nekünk erõt, hogy állunkhoz feszíthessük az íjhúrt, hegyéig a nyílvesszõt és elröppenthessük oly messzire, ameddig az élet tart!

Az ég áldjon meg benneteket!

Jó vadászatot!

Saxton Pope