Az oldal alapvetően 1024*768-as méretre van készítve!

Fordította az Atarn-ról: Benedek

Eredeti anyag: http://www.atarn.org/chinese/chengdu/changxing.htm

Wu Yonghua Kína Szecsuáni tartományában található Csengdui Chang Xing íjkészítők közül való egykori Wu Shusen (1894-1990) lánya. Wu Shusen (A Tan féle riport angol verziójában hibásan Wu Shu-linnek átírva) mélyinterjút adott az elhunyt Prof. Tan Danjiongnak (T'an Tan-Chiung) a "Kutatói beszámoló az íj és nyílkészítésről Csengduban" (Academia Sinica Language and History Review. Taipei, 1951.) című munkájához. Wu Yonghua 75 évesen is még mindig nagyon fitt és a memóriája is tökéletes. A csengdui Xi Da Jie 239 szám alatt a műhelyben vett részt az íjkészítés műveletében és az értékesítésben is.

A műhely eleinte két létesítményben helyezkedett el a 239-es szám alatt. Később, ahogy az üzlet jobban ment, Chang Xing megvásárolt egy ingatlant az út túlsó oldalán a 228-as szám alatt és a viszonteladói bázist oda helyezte.

Mindkét ingatlan áll még (ami nagyon szokatlan a modern Csengduban) és mindkettőt étteremmé alakították át (már nincsenek a Wu család tulajdonában). Az emeleti rész, melyet Chang Xing a tanuló jelölteknek adott ki, még ma is nagyjából az 1930-as állapotában látható.

Baloldalt: A régi műhely helye (mely előtt a két bicikli halad el).

Jobboldalt: a bolt feletti emelet, melyet a vizsgázó jelöltek béreltek.

ATARN: Először is, mesélne nekünk arról, hogy hogyan folyt bele a Chang Xing Íjkészítők munkájába? Nehéz volt nőként belekezdeni?

WU: Nem okozott gondot, hogy nők dolgoznak a műhelyben. Igaz, hogy a legtöbb munkát a férfiak végezték el, azonban a nők specializálódtak az íj megerősítését szolgáló inak előkészítésére és a húr elkészítésére. Hat vagy hétéves voltam, mikor dolgozni kezdtem. (Megjegyzés: Wu Yonghua 1932-ben volt hét éves.) Emlékszem, hogy az első munka, amiben segítettem az a bambusz leszorítása volt fűrészelés közben. Azután a bambuszt segítettem az udvarról a műhelybe cipelni.

Azután a ragasztóval kezdtem dolgozni. Az úszóhólyagok nagyon nagyok voltak: azt hiszem, cápából származtak. Rövid darabokra vágtuk, majd feltettük reggeltől estig főni. Lassú tűzön lévő, nagy fémedénybe tettük.

ATARN: Adtak-e a ragasztóhoz bármilyen más adalékot?

WU: Nem. Miután egész napon át főtt, egyszerűen leszűrtük. Nagy mennyiséget készítettünk, az íjkészítők pedig kikanalaztak belőle, amikor szükségük volt rá. Használat előtt a ragasztót vízfürdős melegítőedényben felolvasztottuk, hogy ne lehessen károsan forró az inak számára. (Megjegyzés: emlékezzünk, hogy a teljes évi íjtermelés ragasztózása körülbelül az év ugyanazon szakaszára esett, tehát az előkészített ragasztó nem állt túl sokáig.)

ATARN: Azokban az időkben volt-e bármilyen, a különféle tevékenységekhez kapcsolódó rituális előírás?

WU: Az íjkészítés egyes részműveleteihez kapcsolódóan, közvetlenül nem, azonban imádkoztunk a “Három Uralkodóhoz” illetve évente négyszer ‘Guan Istenéhez’. (Megjegyzés: Csodálatosképp, Wu Yonghua meg tudta őrizni azt az eredeti kék-fehér porcelán urnát, melybe a szertartások alatt a joss pálcikákat (kínai kultikus figurák) tették. Feketére kellett mázolni és rizstartónak kellett álcázni, hogy a Kulturális Forradalom idején a Vörös Gárda ne zúzza be. A Kulturális Forradalom “A négy ősiség elpusztítása” kampányának ideje alatt az íjkészítők ellen különösen rosszindulatú rombolás irányult, mely nyilvánvalóan abból a félelemből táplálkozott, hogy képesek voltak felfegyverezni az embereket egy ellenálláshoz. Ez nem csak Csengduban volt gyakorlat, de Pekingben és a Xinjiangi Csapcsalban is.)

‘Guan Istene’

A füstölő urna a “Három Uralkodó” oltára előtt,

melyet a Kulturális Forradalom alatt rizsesedénynek álcázva mentettek meg

ATARN: Hogyan használták fel a ragasztót?

WU: Használat közben a ragasztónak forrpont alatt kell lennie. Rendkívül fontos biztosítani azt, hogy izzadság vagy zsír ne kerülhessen bele.

ATARN: Ugyanazt a ragasztót használták a szaru és az inak ragasztásához?

WU: Igen: ugyanazt a ragasztót, ugyanazzal a konzisztenciával. A ragasztás előtt a szaru felületét érdesíteni kell. Ezt egy satuba szorított fűrész fogain keresztülhúzva csináltuk. Pillanatszorítóval szorítottuk össze szorosan a szarut és a bambuszt mielőtt bandázsoltuk volna.

ATARN: Milyen hosszú volt a ragasztó száradási ideje?

WU: Egy év. Ez azonban nem csak a ragasztó száradását szolgálta. Némely bambusz természetes kártevő rezisztanciával rendelkezik. Azonban nem lehet előre tudni, hogy melyiknek van és melyiknek nincs. Szecsuánban a vidéki emberek úgy mondják, ‘Ha a bambuszba egy nyáron át nem megyen a bogár, há’ akkor mán sose megy bele’. Egyszóval a ragasztott karokat nyárra száradni hagytuk, majd a holdnaptár szerinti hatodik hónap végén ellenőriztük őket. Amelyekben nem volt bogár azt használtuk, amelybe belement, azt kiselejteztük.

Az utolsó megmaradt Chang Xing íj, jelnleg Wu Yonghua tulajdona

ATARN: Hogyan választották ki a bambuszt? A legkevésbé csomós darabokat választották?

WU: Nem, nem a csomók száma számít. Azt kell biztosítani, hogy a markolat közepére ne kerüljön csomó illetve, hogy a markolat alatt és felet ugyanannyi csomó legyen. Általában kettő kerül alulra és kettő felülre.

ATARN: Mi a helyzet a szarvakkal?

WU: A szarvakhoz és a markolat farészeihez szantálfát használtunk.

ATARN: A szaru alsó és felső részének találkozásához a szarvaknál tettek-e a szarvrészek közé bármiféle közdarabot?

WU: Nem, közvetlenül is összeérhettek. Az íjak azonban rendszerint a markolatnál mentek tönkre. A katonai vizsgák idején Pekingben (Megjegyzés: 1901-ig), apám és nagyapám a tanítványokkal együtt Pekingbe kellett utazzon, hogy hiba esetén a megjavítsák az íjakat. A javításokat helyben végezték.

ATARN: Úgy hallottam, hogy egy tapasztalt íjkészítő csupán az anyagok előzetes lemérésével is képes volt adott húzáserejű íjat készíteni. Igaz-e ez?

WU: Úgy gondolom, hogy egy tapasztalt íjkészítő képes volt erre. (Megjegyzés: ez nem volt túl kategorikus válasz.)

ATARN: Mondana pár szót az ínról?

WU: Igen. A vízibivaly csánkínjait használtuk. Igás ökörből kellett származzon. Hozzánk nyersen vagy félig kiszáradva érkezett, minden húst és zsiradékot eltávolítottunk róla, majd a földön egy nyirkos helyre tettük, hogy nedves maradjon. (Megjegyzés: a magyarázatból világos volt, hogy az ín nem a műhelybe érkezett, hanem egy közeli, cséplőudvarral ellátott gazdaságba). Az ínt a cséplőudvarban tartottuk, alá és fölé rizshéj került. Sem el nem ázhatott, sem túlságosan ki nem száradhatott. Később ember vagy ökör hajtotta rizshántolón megtiloltuk.

ATARN: Korábban azt gondoltam, hogy először kiszárították, majd kalapáccsal összezúzták.

WU: Nem, az azt eredményezte volna, hogy sok ínköteg ahelyett, hogy hosszabb szálakra bomlik, összetörik. Túl nagy arányban kaptunk volna rövid szálakat.

A tilolást követően is nedves törülközővel letakarva nedvesen tartottuk. Rá is köptünk. (Megjegyzés: a nyál használatának jelentősége lehetett az ín feldolgozásában: olyan enzimeket juttathatott az anyagba, amelyek segítettek az ín zsíros anyagainak lebontásában.) Ezt követően kiválogattuk a hosszú és rövid índarabokat és ötven íjra valót félretettünk (egyévi mennyiség). Ezt követően az ínt ki lehetett szárítani.

Az ínt a szaru bambuszra ragasztását követően használtuk fel. A hosszú részeket középen használtuk, a rövidebbeket a végek felé. Minél több réteget raktunk fel, annál erősebb lett az íj.

ATARN: Mondana pár szót a nyírfakéregről?

WU: Igen. Nem tudom honnan származott. A külső és a belső rétegeket le kellett fejtenünk, csak a középső rétegeket használtuk.

ATARN: Ráírták a cég nevét az íjakra?

WU: Nem, különleges jelünk volt. Minden Chang Xing íjnak rombusz alakú fekete nyírkéreg volt a húrtartó sarkánál. Ez volt a mi “titkos” védjegyünk. Semmi sem írtunk az íjra. Miután az íj elkészült, tung fa olajával fényeztük. Északon ilyet nem csinálnak.

Szarvcsúcs, melyen látható a Chang Xing “titkos” védjegye: fekete rombusz a húrtartónál.

Az íj csúcsára észrevehetően nem került szaru.

ATARN: Pekingben őszibarack-kérgével dekoráltak. Önök is csináltak ilyet?

WU: Nem, mi kizárólag nyírfakérget használtunk.

ATARN: Mit tud nekünk mondani a csengdui íjászüzletág végéről?

WU: Mi voltunk az utolsók. A Japán elleni háborúban nem tudtuk a működést folytatni. Mind vidékre menekültünk. A Felszabadulás után (1949) nem volt többé piaca az íjnak és apám ácsmesterként dolgozott. Volt egy íjraktárunk egy külvárosi házban, mely azonban véletlenül leégett és nekem csak egyetlenegy régi íjam maradt. (Megjegyzés: Wu Yonghua egyetlen megmaradt íja eredetileg kitűnő, ökörszarvval készült darab volt (a fenti képen). Azonban ma már darabokra hull. Az unokaöccsének van egy Wu Shusen készítette majom íja, mellyel parittyakövet lehet kilőni. Ezt nem láttam.

ATARN: Úgy értesültem, hogy egy kínai íjjal részt vett egy íjászversenyen.

WU: Igen, apám tanított a hagyományos íjászatra, és az ötvenes évek közepén versenyeztem az Első Nemzeti Sportbajnokságon. Harmadik lettem a nők bajnokságában, majd azt követően a sportintézet edzőként alkalmazott. Hosszú évekig tanítottam íjászatot, mind tradicionális, később mind nyugati íjjal is.

fordítói megjegyzés: a majom íj olyan íj, mellyel követ lehet kilőni és nem vesszőt, nem tudom van-e magyar neve, talán parittyaíj.