Az oldal alapvetően 1024*768-as méretre van készítve!

Egyes népcsoportok, bárhogy is nevezték őket, szkítának, avarnak, magyarnak, teljesen egységesnek tarthatták magukat, az íjakon ez ugyanis nagyon jól látható

“Minden íj abszolút tökéletes a maga nemében”

Bevallom, nem ment könnyen. Egyszerűen féltem, ugyanis azt hallottam, nagy erőt igényel egy íj kifeszítése. “Bal kezemmel megmarkolom, épp a közepe táján. Jobb kezem mutató- és középső ujjának végét begörbítem, úgy fogom meg a nyílvessző végét és az ínt. Laza a csukló!” – Grózer Csaba már másodszor magyarázza el.

Jó, jó, mormogom magamban, cammogó agyamnak időre van szüksége ilyen bonyolult mozdulathoz. Minden izmom megfeszül. Huss, és a nyílvessző a következő pillanatban a szénakazalba fúródik.

Nem is olyan nehéz. És éppen csak negyven centivel a céltábla mellé lőttem.

“A legősibb íjtípus, ami szaruból, fából és ínból volt összeállítva, a szkíta íj volt. Ezt sikerült újra megalkottuk. Annak ellenére, hogy nagyon régi íjtípus, fizikai tulajdonságait tekintve az egyik legjobb” – magyarázza már odabent, saját lakásában berendezett “íjmúzeumban” Grózer Csaba feketeerdei íjkészítő. A szkíta íjak után a hun és asszír íjakat mutat. Minden szavában hallom a szakértelmet. “A hun íjakon látszik, hogy eléggé aszimmetrikusak. Az alsó vége az íjnak nagyobb, mint a felső. Ezáltal a lovon sokkal kezelhetőbb volt a viszonylag nagyobb méretű íj.” Számomra ugyan szinte minden íj egyforma, puhatolózó kérdéseket teszek fel, felkészületlenségemet palástolandó. “Mikortól meddig volt használatban? Egyáltalán mondhatjuk-e azt, hogy egy íjtípus megjelent, aztán elenyészett?” A válasz gyors és pontos: “A hun íj a 3-4. század fordulójában elkezdett kialakulni és egészen a hetedik századig használatban maradt, sőt több lovas nép, de gyalogos íjászok is átvették ezeket a hunnak nevezett íjakat, Koreától Perzsiáig. A római hadseregben is voltak ilyen típusok. Abban a korban ez egy nagyszerű fegyvernek számított, és egy érdekes megoldás volt, hogy a viszonylag rövid, csavarodott szürkemarha-szarvakat is fel tudták használni, mégpedig kis csíkokat. Az avarnak nevezett népcsoportok több hullámban érkeztek be ide a Kárpát-medencébe. Nagyon valószínű, hogy az innen elvándorolt hun népek jöttek vissza több hullámban. Bárki láthatja, hogy az avar íj ugyanaz, mint a hun íj vagy mint a szkíta íj. Csak épp az idők változtak, és a mesteremberek is máshogy szerkesztették meg, mindig az adott alapanyaghoz alkalmazkodtak. Magyar íjból van itt a legnagyobb választék. Érdekes formájú a középkori magyar íj. Eladhatósági szempontból kialakítottunk többfélét, vannak itt dekorált magyar íjak, domborított motívumokkal, griffes motívumokkal, fűzött íjak, székely faragással. Vagy nyersbőrrel bevonva, életfa motívumokkal. A vége is teljes egészében szarulemez. Megrendelésre szeretek dolgozni, megtehetném azt, hogy ráállok egy nagyobb darabszámra, mert az igény rendkívül nagy, de az az igazság, hogy inkább megkérjük a vevőt, várjon egy kicsit. Ennek a munkának meg kell adni a módját. Egyszerűen nem szabad elkapkodni, mert az a minőség rovására megy. Még így is vannak gondjaink, több száz íjból van egy, ami nem sikerült, de ezt a hibaarányt még lejjebb szeretnénk szorítani. A magyar íjakban ugyanúgy, mint a hun íjban, a belső réteg szürkemarha szaru, és ebben a korban érdekes módon hosszabbak voltak a szürkemarha tülkei, és ezt ki is használták, nem volt szükség annyira hosszú, merev végekre. Itt már komoly felszerelés volt a lovon, például kengyel, a harcos, ha kellett, fel tudott emelkedni.

“Volt tipikus magyar íj, amely csak a mi népünkre volt jellemző?” – kérdezem, hátha még jobban hozzájárulhatok nemzeti büszkeségemhez.

“A nyolcadik században egy forma vált divatossá, mindig arra törekedtek, hogy minél egyszerűbben oldjanak meg valamit. Ez akkor a nyergekhez, a felszereléshez tökéletesen passzolt. Nem kizárt, hogy használhattak vagy ismertek más formákat, biztosan kísérleteztek vele. Fontos dolog, hogy az íjból milyen maximális teljesítményt tudok kihozni. És az is fontos, hogy egy adott húzóerőnél melyik viszi messzebb a nyílvesszőt, vagy melyiknél nagyobb a nyílvessző sebessége. Éppen most jelent meg külföldön egy cikk, egy amerikai professzor szerint a mi szkíta íjainkkal pontosabban lehet lőni, mint egy angol hosszúíjjal, és a belőle kilőtt nyílvessző sebessége is nagyobb. Én ezeket tesztelt íjakat már modern anyagokból állítottam elő, és az ő hosszú íja is modern anyagokból készült. Viszont én csinálok szaruból, fából, ínból íjat, és hogyha ezt összehasonlítjuk egy csak fából készült hosszú íjjal, akkor már lényegesebb a különbség a hun vagy a magyar íjak javára. Ez azt jelenti, hogy ha a legjobb fából, tiszafából, narancsfából, eperfából megcsinálnak egy-egy nyolcvan centi hosszú faíjat, akkor rendszeresen használva egy-másfél év alatt elfárad az anyag és eltörik. Én egy íjkészítőtől tudom, hogy neki egyetlenegy íja volt, ami hét évig bírta, általában egy-másfél év alatt eltörnek. Régen, ha egy harcos használt egy ilyen faíjat, másfél év alatt négy darabot is “elfogyasztott”. Ezzel szemben egy magyar íj belső része szürkemarha szaru, ami a fánál sokkal szívósabb és rugalmasabb, van egy fa váza, ami szét van fűrészelve fecskefark alakban, és egy lágy ragasztóval újra össze van ragasztva, hogy játszani tudjon a hajlítás során. A külső rétege pedig ín, amit öt rétegben kell ráhordani egy hónapos különbséggel, és ami most jön, és a legfontosabb, hogy a viza a tokhal úszóhólyagjából készül megfelelő módon az enyv. Ez azért fontos, mert lehetne csinálni bőrökből, csontokból, csak annak az a baja, hogy négy-öt év alatt elkezd fáradni és repedezni, és a hőállósága sem olyan jó. A halenyv halmazállapota is más, olyan, mint a víz. Tehát vagy szilárd, vagy folyékony, nincs kocsonyás, géles állapota, ezért nagyon finoman lehet vele dolgozni. A másik nagyon fontos tulajdonsága, hogy háromszáz év múlva sem öregedik el, ezért az oroszok arra használják, hogy a legértékesebb festményeket impregnálják vele. Mindenféle természetes lakknál jobb, mert nem öregszik, szinte mindent kibír. Kemény, jó kötésű ragasztó. Ebben voltak beleáztatva az ínrostok, és rázsugorítva a fának a külső rétegére, ez a három anyag olyan törhetetlen íjkarokat ad, hogy van egy íjgyűjtőnél egy majdnem háromszáz éves török íj, és a mai napig tudja használni. Ezeket az íjakat biztos, hogy az élete végéig tudta használni a harcos. Egy sima fából készült íjjal szemben – ha mindkettő egy kilencven-száz fontos húzóerejű, ami elég sok – akkor érdekes módon ezt a rövidebb íjat kellemesebben lehetett kifeszíteni. Nem keményedett annyira érzés, nem fájt az ember ujja, a lapockacsontja nem deformálódott. Viszont ha egy ugyanilyen száz fontos hosszúíjat használtak, a harcosok csontvázán lehetett látni, hogy megváltozott a lapockája, annyira erős megterhelést kellett elviselnie. Egy ilyen faíjjal el lehet lőni száznyolcvan méterre, egy hasonló húzóerejű magyar íjjal el tudok lőni akár 290 méterre is. Viszont ha még egy nagyobb húzóerejű íjat nézünk, a különbség még számottevőbb.”

“Van itt egy érdekes, piros íj is. Ezt hol használták?”

“Ez egy kínai íj. A kínaiak is a nomádoktól vették át az íjak szerkezetét, csak mivel nem volt azon a vidéken viza, ők bőrenyvet használtak. Persze nem tudták azokat a titkokat, hogy lehet a fát úgy megmunkálni, hogy ne törjön el, ezért az egész íjat hosszabbra csinálták meg, hasonló elv szerint. Ennek viszont az a hátránya, hogy nagyon könnyen ki tud csavarodni, és négy-öt év alatt elkezd fáradni, egyszerűen rossza a hatásfoka. Körül szokták csavarni ínnal, hogy ne menjen tönkre idő előtt. Ez itt pedig egy török íj. Érdekessége látszik, hogy cé betűbe hajló, ebből az állapotából kell visszahajlítani. Ezek itt a perzsa íjak, ezek meg a krími tatár íjak. Az az érdekessége, ha megnézzük a krími tatár íjat, meg a legelsőt, az ősi szkíta íjat, látni lehet rajta, hogy szinte ugyanaz. Igazából ennek az a jelentősége, hogy a török íj, vagy a krími tatár íj nem más, mint az ősi szkíta íjnak egyenes ági leszármazottja. Ugyanis a fő központi területe a szkíta népeknek a Krím-félsziget környékén volt, és több hullámban egyes törzsek elvándoroltak keletre, más népek, mondjuk a kínaiak hunoknak nevezik, de hát ugyanolyan szkíta népek voltak, és később a hun népeknek nevezett nomád népek jöttek a Kárpát-medencébe. Igazából már előttük is voltak itt szkíta vezéri sírok és egyéb szakrális helyek a Pilisben, ugyanoda jöttek vissza hunokként. Egyes népcsoportok viszont nem vándoroltak tovább, mondhatni a Krím-félsziget környékén maradtak, ők megőrizték a legősibb szkíta íjnak a formáit, illetve átmentették a krími tatár, cserkesz íjakba. Amikor a törökök bementek a mai Törökország területére, a Krím környékéről vitték be ezt a szerkezetű íjat, tehát ebből alakították ki a maguk típusát.”

“Lehet-e az íjak formáiból következtetni bizonyos népek korábbi szálláshelyére vagy eredetére?” – kényes kérdés, de megkockáztatom.

“Igen, ez egy nagyon érdekes dolog. Minden íjat természetes anyagokból készítek, addig kutatom, addig nézem, amíg utána nem járok bizonyos dolgoknak, amik hitelesek, olyan helyekre utazom, ahol egy az egyben meg lehet találni egy hun vagy egy szkíta íjat, nem nyugszom, amíg az eredeti típusra rá nem találok a múzeumban. Ahogy az ember belemélyed ebbe a dologba, apró dolgokból is óriási következtetéseket tud levonni. Csak azt tudom mondani, hogy ez az összes szaruíj egy. Vagy legalábbis az biztos, hogy egy tőről fakad. És az is biztos, hogy ezek a népcsoportok, bárhogy is nevezték őket, szkítának, avarnak, magyarnak, teljes tudatazonosság lehetett közöttük, teljesen egységesnek tarthatták magukat. Az íjakon ez ugyanis nagyon jól látható. Ha más alapanyagokhoz jutottak hozzá, annak a tájegységnek megfelelően alkalmazkodtak az íjkészítésben is. De az alapvető arányok és a szerkesztési elvek az összes íjtípusban valahol nagyon azonosak. És számomra ezt azt sugallja, hogy ezek a népek teljesen egységesek voltak, akárhol is éltek, akárhogy is változtak az idők. Az is erre mutat, hogy ugyanott vannak szkíta, avar hun és később magyar vezéri sírok, mert ők tudatosan keresték ezeket a szakrális helyeket. Valószínűleg ha egy helyre temetkeztek, az ősi tudat is közrejátszott ebben.”

A sarokban észreveszem gyerekkorom egyik áhított játékszerét, a nyílpuskát. Grózer Csaba már meséli is a történetét: “Igazából a középkorban vált divatossá, ám tudni kell róla, hogy már régebben, talán több száz évvel azelőtt is ismerték a számszeríjakat. Igazából a keleti világban találták fel egymástól függetlenül több helyen is. Kezdetben fából, vagy egymáshoz illesztett szarulemezekből állt az egész szerkezet, és ezt nagyon egyszerű szerkezetű elsütővel látták el. A legelsőket még kézzel fel lehetett húzni, a középkorban vált divatossá, hogy ilyen nagyon erős íveket, amiket később már nem fából, hanem acéllemezből csináltak, tekervényekkel ajzották fel. Kevesen tudják tehát, hogy ősi szerkezetről van szó. Magyarországon is szerkesztettek számszeríjakat, élére állított szarulemezeket ragasztottak egymáshoz, arra egy vékony falemezt helyeztek, az egészet körülbandázsolták ínnal. Képzeljenek el egy hatszor hat centi vastag és nyolcvan centiméter hosszú íjkart, ami előre hajlott, és onnan kellett az egészet visszahajlítani. A lényeg az, hogy borzasztó erőt lehetett benne tárolni, ha összehasonlítjuk az acélból készültekkel, az acéllemez ugyanis már három centiméter vastagságnál törik. Ezért van, hogy a legerősebb acél számszeríjjal el lehet lőni maximum négyszáz méterre, egy hasonló méretű szaruívű számszeríjjal – a magyar múzeumokban többet is látni lehet – már nyolcszáz méterre is. Mivel borzasztó sok szaruanyag kellett hozzá, nem akármilyen munkát igényelt, ezért az acél győzött, kiszorította a szarut. Meg persze nyugaton nem volt, aki ezt megcsinálja. Spanyolországban és Franciaországban is próbálkoztak, fogságba ejtett keleti íjkészítők segítségével, ám amikor ők meghaltak, a titkot is magukkal vitték.

Mi most már négyféle technológiával dolgozunk. Hogy az ember ebből meg tudjon élni, szükség volt modern anyagokra is, olcsó íjak előállítására, és hogy az ember alkalmazottakat tanítson be. Persze továbbra is készítünk eredeti anyagból, vagy bivalyszaruból, vagy szürkemarha szarvából. Ez utóbbi módszerrel körülbelül egy évig tart. Vagy még tovább. Igazából eltarthatna tovább is, igazából a nagyolást modern gépekkel oldjuk meg, de az enyv elkészítését, az inak rárakását csak kézimunkával lehet elvégezni. A száradási idő miatt tart el egy évig. A modernebb íjakat sem lehet sokkal gyorsabban elkészíteni, mert itt is figyelembe kell venni a száradási folyamatokat. Persze elő lehetne állítani két hét alatt is, de inkább minden alapanyagot pihentetünk, s így öt-hat hét alatt készült el. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt nagyon nehéz volt eladni az első íjakat, ugyanis nem volt igazából ismertek, meg az egész távol állt az emberektől. De én is meg más íjkészítők is, elkezdtek ezzel olyan szinten foglalkozni, hogy az embereket egyre inkább elkezdte érdekelni. Most már a vevőkör egyik része kifejezetten szakemberekből, tehát íjászokból áll, viszont a nagyobbik része érdekes módon laikusokból, tehát olyan emberekből, akik a sporteszközön vagy fegyveren kívül egy kicsit mást is éreznek benne. Vagy csak pusztán hagyományőrzésből vásárolják, vagy a magyarságtudatot akarják megőrizni. Annak örülök a legjobban, hogy ez nem csak egyszerűen egy nemzeti szimbólum, hanem ugyanúgy, ahogy engem érdekel, milyen volt egy indián vagy egy japán íj, ugyanúgy érdekelhet egy külföldit is, milyen lehetett a magyar. Azt tartom, hogy minden íj tökéletes a maga nemében. A magyarok biztos, hogy nem voltak barbárok, de ugyanígy nem voltak különbek más nemzetektől sem. Fontos, hogy minden nép őrizze a saját hagyományait, de legyen benne annyi érdeklődés, hogy megismerje a másik népek hagyományait és tartsa őket tiszteletben.”

A cikk megjelent eredetileg a Szlovákiai Új Szó honlapján. (link lásd alább.)

SZABÓ GERGELY

http://www.ujszo.com/clanok.asp?vyd=20030531&cl=59593